Past and Future in the present

The Past and Future online annex

Haklik Norbert: Egy kártyázás közben bejelentett tömeggyilkosság krónikájaKovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.) Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában. Budapest, Clio Intézet, 2021. 308 oldal

Posted on

Sorry, this entry is only available in Hungarian.

Erről a könyvről még sokat beszélünk. Két okból. Ugyanis a magyar holokauszt e kevéssé ismert mozzanata megtestesíti a magyar apokalipszis természetét, eredőit – ezért fontos hogy beivódjék a lassan, de viharosan formálódó “kollektív emlékezetünkbe“. Ugyanolyan súllyal, mint az Auschwitzba tartó deportáló vonatok, vagy Budapest ostromakor is sietve a Dunába lőtt több ezer zsidó emléke – s mindaz a napjainkat is meghatározó történelmi, társadalmi ismeret, netán tanulság, ami e tragikus események mögött húzódik.
Erdélyi Lajos: Sármás, Arad 1944. szeptember
A magyar történelem mélypontja, amelyről mindenkinek tudnia kell (NOL)
Az itt bemutatott, fiatal kutatókból álló Clio intézet 4. kötete úttörő jelentőségű. Az intézet – talán mert fiatalok csinálják – a köteteit az interneten teszi – ingyenesen – közzé, abból a megfontolásból, hogy így jóval népesebb táborhoz jutnak el a kiadványai, mintha a Gutenberg galaxis tradicionális (és pepecs) keretei között tennék közre munkájuk eredményét. Sajna, vagy nem sajna, alighanem igazuk van. Azonban az még nem biztos, hogy 100 év múlva könnyen megtalálható, idézhető lesz ez a megjelenési forma. S akadnak még ódivatú olvasók, akik szívesebben tanulmányoznak (jegyzetelnek) papír formájú könyvet. Ezért a Múlt és Jövő Kiadó a Clio Intézettel közösen papír formában is kiadja Kovács Szabolcs művét – várhatóan az idei Könyvhétre. S remélhetőleg így teszünk az Intézet más fontos kiadványaival is.

A trianoni békeszerződés századik évfordulója alkalmából számos olyan monográfia jelent meg, amelyek látszólag szöges ellentétben állnak a hivatalos emlékezetpolitikával. Amennyiben hivatalos emlékezetpolitikaként tekinthetjük a narratívát, amely Trianont előzmények és kontextus nélkül, pusztán a nyugati hatalmak által Magyarországra mért büntetésként értelmezi. Ez a fikció ugyanis csak abszolút bűnösök, illetve az ártatlan áldozatok szélsőértékei szerint hajlandó értelmezni a történelmi eseményeket. Az effajta történelemszemlélet binárissá egyszerűsíti a históriát, s ezzel megfosztja drámaiságától, illetve kizárja annak a lehetőségét, hogy számba vegyünk olyan eseményeket és összefüggéseket, amelyek megtörténésük idején a kortársak előtt még rejtve maradtak.

E vulgárhistorizmus fájó következményei közé tartozik a holokauszt és a Trianon-trauma szembeállítása, valamint az a nézet, amely a vészkorszak felelősségét egy az egyben a német megszállásra próbálja rátolni (lásd a Szabadság téri Gábrieles emlékművet), vagy éppen azt, amely a bécsi döntések nyomán bekövetkező ország-gyarapodásból csakis a bevonuló honvédekre hulló virágesőt látja.

A Trianon-évforduló alkalmából megjelent kiadványok közül jó néhány a történelmi tények alapján és a tudományosság eszközeivel írja szét ezeket a mítoszokat – nem egyszer rámutatva arra is, mennyire másképp alakult a zsidó közösségek sorsa az egyes területeken attól függően, hogy a bécsi döntéseknek megfelelően visszatértek-e az egykori Nagy-Magyarország területéhez, vagy az utódállamnál maradtak, esetleg éppenséggel német megszállás alá kerültek (mint a Bánát). Ez a nagyhatalmi játék és osztozkodás döntően befolyásolta a helyi zsidó közösségek megmenekülési esélyeit, s nemkülönben háború utáni sorsukat is. Schatteles Tibor A temesvári zsidóság. Történelmi távlatkép című munkája (Budapest, 2020), vagy Dévavári Zoltán Egy elmesélhetetlen történet. Impériumváltások, Holokauszt, emigráció. A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918–1945) (Budapest, 2020) című könyve is demonstrálja, mennyire mást jelentett zsidónak lenni két olyan, Trianon által elszakított városban, amelyek bár földrajzilag nem esnek annyira messzire egymástól (a bácskai és a bánsági várost kevesebb, mint kétszáz kilométer, meg persze a szerb–román határ választja el), zsidó közösségük története azonban mégis egészen eltérően alakult.

E mítoszromboló történelmi munkák sorát gyarapítja Kovács Szabolcs A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.). Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában című kötete is, amely a Clio Intézet gondozásában, 2021-ben jelent meg elektronikus könyvként. Az áldozatok között ötvenkét nő, negyvenhárom tizenöt évesnél fiatalabb gyerek és harmincegy férfi volt – legidősebbikük nyolcvanhárom éves, a legfiatalabb pedig egyéves csecsemő. Kovács Szabolcs munkájának legnagyobb erénye – a tömeggyilkossághoz vezető események feltárása mellett, amely önmagában sem csekély teljesítmény a források hiányossága és ellentmondásai miatt – az, hogy a monográfia jóval többről szól, mint a nagysármásiak ’44 őszén lezajlott tragédiájáról. Nagysármás olyan csepp a tengerben, amely az egész nagyvizet képes ábrázolni. Elő- és utótörténetében az elmúlt háromnegyed-század történelmének számtalan olyan vetülete tükröződik, amelyekről nem szokás beszélni, mégpedig azok máig tartó utóhullámai miatt.

A szerző először azzal a mítosszal számol le, amely oly sok anyaországi magyar fejében él Erdélyről, egy-egy olyan utazás nyomán, amelynek során valószínűleg mindkét irányban végigaludta a Nagyvárad és Székelyföld közötti útszakaszt, és emiatt az a tévképzet él a fejükben, hogy a román határtól a Keleti-Kárpátokig terjedő terület egy színmagyar(-székely) skanzen, ahol egyetlen fia román sincs a határőrön és a rendőrön kívül. Kovács ugyanis a Nagysármás és környéke történetét bemutató rövid fejezetben népszámlálási adatokkal demonstrálja, hogy a románság bevándorlása a 15. században kezdődött, s a 19. századra olyannyira megfordította a nemzetiségi arányokat, hogy az 1850-es népszámlálás során már a térség lakosainak közel 65 százaléka vallotta magát románnak, és kevesebb, mint ötöde magyarnak. A vasút kiépítése és a települést járási székhellyé emelő 1876-os megyerendezés – valamint tisztviselők és dunántúli telepesek ennek köszönhető betelepülése – fordította meg ismét a nemzetiségi arányokat. Nem mellékesen ezek a változások hozták magukkal a zsidóság letelepedését is a községben és környékén.

A következő mítosz, amely a szerző által előadott tények áldozatául esik, arról szól, hogy a mai Románia területén a holokauszt kizárólag az Észak-Erdélyt megszálló magyar hatóságok műve lett volna. (Ez az eltávolító mechanizmus hasonlóképpen működik ahhoz, ahogyan a magyar emlékezetpolitika próbálja az anyaországi vészkorszakot echte német bűnként bemutatni, amelyhez a magyarságnak semmi köze sincs.) Kovács áttekinti a romániai zsidótörvények történetét, csakúgy, mint az Antonescu-kormány által létesített kényszermunkatáborokét, vagy a tizenháromezer áldozatot követelő iași-i pogromét, valamint a román hadsereg megszállta területeken – Észak-Bukovinában, Besszarábiában és Odesszában – elkövetett tömeggyilkosságokét, kitérve a roma lakosság deportálására is.

Kovács a „kollektív elbeszélést” a magyar hadsereg által elkövetett atrocitások és vérengzések lajstromba vételével folytatja szovjet területeken. Mégpedig az epikai építkezés szabályai szerint azért, hogy az elkövetők előéletét is bemutathassa, nevezetesen, hogy a nagysármási zsidók kiirtásában részt vevő katonák a Magyar Királyi Honvédség 2. páncéloshadosztályának tagjaiként már számottevő „előgyakorlatra” tettek szert a tömeggyilkosságok és kivégzések terén, a keleti fronton.

A kötet legdöbbenetesebb része magának a tömeggyilkosságnak a rekonstruálása. Nem pusztán az 1944 szeptemberében, a pusztakamarási határban történtek önértéke miatt, hanem amiatt is, ahogyan Kovács Szabolcs az eseményeket bemutatja: az elkövetőkkel szembeni bírósági eljárások jegyzőkönyvei és a tanúvallomások alapján. A szerző nem mondja ki, de minden jel arra mutat, hogy a százhuszonhat nagysármási zsidónak azért kellett meghalnia, mert úgymond logisztikai problémát jelentettek a helyi megszálló erők számára. Ugyanis itt – akárcsak Ukrajnában – a magyar csapatok valóban megszállóknak számítottak, mert a második bécsi döntés ezt a dél-erdélyi területet nem ítélte oda a Magyar Királyságnak. A szövetséges magyar haderő Nagysármást a Románia átállása következtében kirobbant német ellenoffenzíva néhány hétig tartó hadműveletei során foglalta el. Mátyássy Miklós százados ekkor felesleges vesződségnek látta az internálótáborból Kolozsvárra szállítani a Nagysármásról összegyűjtött zsidókat, amint arról vallomásának ezen részlete is árulkodik: „Nem tudom, hogy a zsidók milyen intézkedés folytán lettek időközben útnak indítva, mikor már délelőtt megbeszéltük, hogy kivégezzük őket, s így elszállításukra nem volt szükség”. (149.) Szó esik a tanúvallomásokban arról is, hogy a tisztek, kártyázás és borozgatás közben, kedélyesen beszélték meg a tervezett kivégzések mikéntjét, valamint a „megfelelő hely” kiválasztását is, amit Bodrogi Ferenc törzsőrmesterre bíztak, mert „nagyon értett a kivégzésekhez”. (150.)

Kovács szövegének ereje leginkább abban rejlik, hogy nem értékel, nem véleményez, hanem tényeket mutat be, hideg tárgyilagossággal. A kötet legvérfagyasztóbb mondata: „a tömegsírokban talált gyermekek egy részénél hiányzott bármiféle külsérelmi nyom”. (162.) Magyarán a negyvenhárom gyermekáldozat némelyikét élve temettek el. Ezt egyébként több tanúvallomás is alátámasztja, például egy bizonyos Ion Aluaș-é is, aki „másnap »nyöszörgést« hallott a dombtető irányából, de nem mert felmenni, és fiainak is megtiltotta, hogy felmenjenek, attól tartva, hogy a magyar katonák őrszemeket hagytak hátra, akik az esetleges szemtanúkat kivégzik”, valamint a fiáé, aki arról is beszélt, hogy „volt ott egy pakulár [juhász – H. N.], ő mondotta, hogy a gyilkosság másnapján a hevenyészetten betemetett sírgödrökből még nyöszörgésfélét hallott”. (163.) Vajon miért nem jutott eszébe egyiküknek sem megvárni, amíg tiszta lesz a terep, és kiásni a még eleven áldozatokat a tömegsírból? Erről nem esett szó, és a jelek szerint a vallomásokat rögzítő hatóságok sem firtatták a témát.

Ez a kétségbeejtő mellénézés ismét továbbvezet a nagysármási-pusztakamarási történet mögött rejlő nagyobb elbeszéléshez. Az ottani eseményeket ugyanis több nyomozás és bírósági eljárás is követte, ezek azonban a tényleges történések feltárásánál és a valóságos tettesek elítélésénél fontosabbnak látták az éppen aktuális politikai agenda szolgálatát: például a magyar hadsereg atrocitásait használni fel az Antonescu-korszak bűneinek elkendőzésére.

Kovács Szabolcs monográfiája a nagysármási zsidók meggyilkolásáról nem áll meg az 1944. szeptemberi eseményeknél, hanem annak utóéletével is foglalkozik. Egészen odáig, hogy Nagysármás jelenkori lakói közül sokan a velük szembeni „boszorkányüldözésként” élték meg a könyv megjelenését. A szerző olyan kommentárokat is kapott, amelyek fejének levágását és futball-labdaként történő újrahasznosítását indítványozták.

 

könyv