Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Bárd Károly: Ítélet a gonosz felett

Hatvan évvel ezelőtt, 1961. december 15-én a jeruzsálemi körzeti bíróság ítéletet hirdetett a 40/61 számú ügyben. A vádlott Adolf Eichmann volt, az ítélet pedig „bűnös” és ezért halál. A fellebbezést az izraeli legfelső bíróság a következő év májusában elutasította. A halálos ítéletet helybenhagyó döntést Eichmann és védője, Gideon Hausner főügyész valamint két helyettese jelenlétében hirdették ki. A per három főügyésze közül már csak egyedül Gabriel Bach él, ő jövőre tölti be 94. életévét. Bach családja Németországból menekült Hollandiába, majd egy hónappal az ország német megszállása előtt a palesztin mandátum területére. Jogi tanulmányai befejeztével és katonai szolgálatának teljesítését követően egészen kiemelkedő karriert futott be államügyészként, és a legfelső bíróság bírájaként vonult nyugdíjba. Az Eichmann-ítélet kihirdetésének hatvanadik évfordulóján, december 15-én a zoom segítségével szűk körben, rabbik, barátok, családtagok és két jogász professzor kollégámmal együtt köszönthettük Gabriel Bachot.

Bach tíz évvel ezelőtt járt Budapesten, ő volt az Eichmann per ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett konferencia díszvendége. Ahogy várható volt, a rendezvény egyik központi témája Eichmann személyisége volt, főképpen pedig a kép, ahogy azt Hannah Arendt a jeruzsálemi perről szóló beszámolójában megrajzolta. Arendt „A gonosz banalitása” alcímet adta könyvének és Gabriel Bach szenvedélyesen vitatta, hogy Eichmann banális lett volna, hétköznapi, jelentéktelen, arcnélküli hivatalnok. Felelevenítette Eichmann pályafutásának azon epizódjait, amelyek páratlan elvetemültségét, bizonyítják, megszállottságát, ahogy az Endlösung sikerén dolgozott. Mindezek –mondta- cáfolják Arendt tételét, hogy Eichmann pusztán középszerű, szürke „fogaskerék” volt a náci gépezetben. Heller Ágnes, a konferencia másik előadója azzal érvelt az Arendt rajzolta képpel szemben, hogy az az Eichmann, aki a jeruzsálemi bíróság előtt állt, nem ugyanaz az Eichmann, aki ravaszul és kitartóan hajtotta végre a magyar zsidók deportálását. Jeruzsálemben már nem rettegtek tőle, már nem vonzott senkit. Eichmannal is az történt, ami a legtöbb gonosz emberrel: banálissá vált, mihelyt hatalma elhagyta.

A konferencia résztvevői. Az első sorban Gabriel Bach és a rendzvény egyik szervezője, Steve Geiger, a Mensch Alapítvány elnöke
A konferencia résztvevői. Az első sorban Gabriel Bach és a rendezvény egyik szervezője, Steve Geiger, a Mensch Alapítvány elnöke

Gabriel Bach megnyitó előadását tartja
Gabriel Bach megnyitó előadását tartja

Arendt utóbb elismerte, hogy nem szerencsésen választotta meg a könyv alcímét. De ahhoz ragaszkodott, hogy a kép, amelyet Eichmannról rajzolt- nem szadista, nem szörnyeteg-  mégiscsak találóbb, mint a vád által kreált portré az ördögi gonoszról. Úgy gondolta: az általa festett Eichmann kép elutasításának magyarázata, hogy az emberi elme képtelen a bűntettek súlyát az elkövető középszerűségével összekapcsolni. Nyilván rádöbbent arra is, hogy az áldozatoknak vigasz nélküli sértés, hogy nem egy démon, hanem egy „macskajancsi” („Hanswurst”) okozta vesztüket. Utóbb azt bizonygatta, hogy Eichmann „banalitása” alatt nem is a hétköznapiságot értette, hanem a gondolkozás, a megértés és annak teljes hiányát, hogy képesek legyünk a másik helyzetébe képzelni magunkat. Barátjának, Gershom Scholemnek szemrehányó soraira pedig- az Eichmann könyv a barátság végét jelentette – azzal reagált, hogy sok mindent, amit kifogásoltak a könyvében, ironikusnak szánt. „Az ön iróniája- válaszolta Scholem- oly finom, hogy nemcsak én, de mások sem voltak képesek észrevenni. Egyébként pedig ebben az összefüggésben az ön iróniája oly mértékben nem helyénvaló, hogy azt már elképzelni is lehetetlen.” Ebben feltehetően Scholemnek volt igaza.

Gabriel Bach a Duna parti holokauszt emlékműnél
Gabriel Bach a Duna-parti holokauszt emlékműnél