Amikor a kijevi zsidók 1941. szeptember 28-án elolvasták a falragaszt, amelyen Paul Blobel, az Einsatzgruppe C4a parancsnoka felszólította őket, hogy másnap reggel halálbüntetés terhe mellett sorakozzanak fel a városi temető mellett, nem gondolhattak ellenállásra. Szeptember 29-én több mint 33 ezer ember, civilek, öregek, nők gyerekek álltak a kijelölt helyen szegényes motyójukkal a kezükben.
A Kijevtől mintegy tíz kilométernyire északnyugatra fekvő Babij Jar szurdokhoz irányították őket. Ott meztelenre kellett vetkőzniük – az összegyűlt ruhákat, cipőket gondos kezek később összegyűjtötték és hazaküldték a Birodalomba –, a végsőkig kétségbeesett, síró, kiáltozó embereket pedig a szurdokba lökdösték és legéppuskázták.
Babij Jarnál pusztult el Kijev majdnem teljes zsidó lakossága. Emlékük a feledés homályába merült. Ahogy 1961-ben a híres orosz költő, Jevgenyij Jevtusenko írta:
„Babij Jarnál emlékmű nincs sehol,
Mély szakadék – akár egy sírgödör.”

Jevtusenko verséből Dmitrij Sosztakovics szimfóniát írt – mindkettőt betiltották az akkori Szovjetunióban.
Később méltó Holokauszt Emlékmű épült a tömegmészárlás színhelyén. Ezt érte rakétatalálat 2022. március 1-jén a kijevi televíziótorony megtámadásakor.
Volodimir Zelenszkij, Ukrajna első zsidó államfője így fordult a twitteren a világhoz: „Mi értelme 80 évig azt mondani, hogy ‘soha többé”, ha a világ néma marad, amikor bomba hull Babij Jar ugyanazon helyére? Legalábbb öten meghaltak. A történelem ismétli önmagát.”
Új Kelet: Az oroszok kijevi bombázása károkat okozott a Babij Jar holokauszt emlékhelyen is

Fotó: Szerhij Dolzsenko/MTI/EPA