Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

A. B. Jehosua utolsó kívánsága: Fejezzük be, amit a megszállással elkezdtünkBenny Ziffer, Haaretz (2022. június 15.)

A múlt héten elhunyt izraeli regényíró élete végéig elkötelezett híve volt a cionizmus ügyének. Halála előtt rám bízta ezt az üzenetet Benjámin Netanjahu volt miniszterelnöknek

Amikor utoljára beszéltem komolyan a kedden, 85 éves korában elhunyt izraeli íróval, A. B. Jehosuával, elmondta, hogy halála előtt találkozni szeretne Benjámin Netanjahuval, és meg akarja osztani vele politikai végakaratát. Mindez abból a felismerésből fakadt, hogy a jelenlegi politikai rendszerben az ellenzék vezetője az egyetlen, aki képes lenne kellő komolyságot tanúsítani és a megfelelő módon, akár személyesen is viszonyulni a mondanivalójához – vagy annak egyes elemeihez.
Jehosua arra akarta kérni Netanjahut, hogy foglalkozzon kevesebbet a diaszpóra zsidóságával, és helyette fordítson több figyelmet a környező államokkal való jó viszony kialakítására. A palesztin probléma megoldására pedig Ciszjordánia fokozatos Izraelhez csatolását javasolta.
Noha a találkozóra végül nem került sor, már maga a szándék is mutatja, mennyire foglalkoztatta Jehosuát mások sorsa, és hogy milyen mélységesen hitt a cionizmus ügyében, amely számára sohasem csak PR-fogás volt, ellentétben számos köztünk élő és eltávozott kortársával.
Telefonbeszélgetésünk során, mivel szenvedélyes beszédmodora egy szemernyit sem változott, végig nehezemre esett elhinni, hogy társalgópartnerem napjai meg vannak számlálva. Végül még abba is beleegyezett, hogy fellépjen egy Haaretz által szervezett kulturális esten Tel Avivban, ahol én voltam a moderátor.
Viharos, téli nap volt. Az érte küldött taxisofőr elakadt a dugóban, Jehosua pedig türelmesen, járókeretére támaszkodva várt rá a háza előtti járdán. A konferenciaközpontban, ahol megtartotta az előadását, a szomszédos teremben Galia Oz beszélt Something Disguised as Love (Szeretetnek álcázva) című memoárjáról, amelyben szörnyű dolgokat állít apjáról, Ámosz Ozról, Jehosua talán legközelebbi barátjáról. Az előadás után megkérdeztem Jehosuát, mit gondol erről az egybeesésről. Nem kommentálta sem a könyvet, sem az azt övező botrányt.
Nem kétlem, hogy határozott véleménye volt Galia Ozról és az apjáról. Amikor nem nyilvánult meg ebben a kérdésben, nem az óvatosság vagy a tapintat vezérelte. Egyszerűen arról volt szó, hogy ezek a magánügyek a legkevésbé sem érdekelték, hacsak nem kapcsolódtak valahogy az életét kitöltő közügyekhez: elsősorban Izrael állam sorsához és a cionizmushoz. Minden más csak zavaró tényező volt számára.
Ezek a nemzeti ügyek saját bevallása szerint az írásait is áthatják. Nem hiszem, hogy találni egyetlen sort is az életművében, amely ne lenne összefüggésben azzal a sürgető igénnyel, hogy a zsidóság szabaduljon meg végre a száműzetés narratívájától, és kezdje el bátran gyakorolni a cionizmusát – ami Jehosua szerint máig nem történt meg.
Legkidolgozottabb remekműve, írói apoteózisának produktuma, a Mr. Mani, grandiózus regény, amely a történelem tükrében dolgozza föl a nemzet sorsát. Mindegyik szereplője egy-egy felekezetet képvisel, amelyekhez a zsidóság nagy csoportjai – hol a vesztükbe rohanva, hol menekvésre lelve – tömegesen csatlakoztak.
Később a Haaretz irodalmi magazinjában tette közzé a tervet, amelyet a Mr. Mani megírásához készített az 1980-as évek végén. Általában is szívesen beszélt az írásait működtető mechanizmusokról, amivel mintha azt üzenné: noha az igazi író nagy gondot fordít a technikára, az írói nagysághoz vezető út mégsem a stílussal való pepecselésben vagy a nárcisztikus modorosságban rejlik, hanem az írásban munkálkodó szellemi és erkölcsi szenvedélyben.
Ez a szenvedély Jehosuában egy pillanatra sem csillapodott. Utolsó előtti, The Only Daughter (Az egyetlen lány) című kisregénye – egyik személyes kedvencem – Olaszországban játszódik, és arra figyelmeztet, hogy nincs kiút: a száműzetés–mentalitás és a száműzött zsidó sohasem lehet hiteles. Az írás maga ugyanolyan friss, mint a Mr. Mani és a többi, évtizedekkel ezelőtt született regény, melyekben Jehosua ugyanezt a mélyen megélt üzenetet fogalmazta meg.
Semmi kétség, részben az a jelenség sarkallta a kisregény megírására, ahogy az izraeliek visszatérnek Berlinbe, európai útlevélre tesznek szert, és bemesélik maguknak, hogy valójában európaiak, akik csak véletlenül keveredtek a Közel-Keletre.
Tisztán emlékszem arra, amit a néhai író, Jehosua Kenaz, A. B. Jehosua barátja mondott Ámosz Oz egyik könyvének megjelenése alkalmával: „Négyünk közül [értve ezalatt Ozt, Jehosuát, Jesajahu Korent és önmagát] Buli [Jehosua beceneve] az egyetlen, aki tényleg tudja, hogyan kell felépíteni egy regényt. Hozzánk képest ő nagyban gondolkodik. Mi csak novellákat írunk, aztán később összefűzzük őket egy regénnyé.”
A lépcső, ami ott sem volt
Ha egy nagy alkotóhoz kéne őt hasonlítanom, azt mondanám, olyan, mint Jean-Paul Sartre, aki rengeteget gondolkodott a hiteles és a hiteltelen emberi létezésről. Jehosua ezt a gondolkodást a zsidóságra alkalmazta: számára a hiteles zsidó lét lehetősége egyedül a megélt cionizmusban rejlett. A hiteltelenség számtalan formáját ugyanakkor összefoglaló néven „száműzetés-mentalitásnak” nevezte, és átoknak tartotta.
De hasonlíthatnám Balzachoz is, aki – akárcsak korunkban Jehosua – eszközt látott a regényben, amellyel társadalmi és erkölcsi üzeneteket adhatott át, és nem szégyellte megmutatni sem az írásai hátterét, sem a kutatói munkát és felkészülést, amely magát az írást megelőzte.
Jehosua sohasem titkolta, hogy a könyvei megírásához a választott téma szakértőivel konzultált – sőt, inkább azt sajnálta, hogy nem kérdezett tőlük eleget.
Minden adandó alkalommal elmesélte például, hogy Az ötödik évszak című regényének nyitójelenetében a főhős, Molkho felesége megcsúszik a Berlini Állami Operaház lépcsőjén. A lépcső Jehosua kitalációja volt, és nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, valóban létezik-e. Csak később derült ki számára, hogy az új Berlini Operaház bejáratánál valójában nincs ilyen. „Lennie kellene ott egy lépcsőnek” – vigasztalta később egy német íróbarátja.
Úgy emlékszem, azt sem tagadta soha, hogy több orvosi témájú hibát is vétett 1994-es, Open Heart (Nyitott szívvel) című regényében.
Ugyanez a nyíltság jellemezte, amikor – 2016-ban, nem sokkal imádott felesége, Ika halála után – elvittem hozzá egy diákcsoportot, és ő elmagyarázta nekik, hogy minden író életművének van egy csúcspontja és egy leszálló ága. Az író akkor éri el pályája csúcsát, amikor levedli magáról a korábbi generációk szerzőinek stílusát, és rátalál a saját hangjára. Később azonban ezt a hang ismétlődni kezd, és az írás rutinná válik számára. Jehosua saját bevallása szerint a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején érte el ezt a magaslatot.
Páratlan őszintesége abban is megmutatkozott, ahogyan beismerte, milyen szűklátókörűek és irodalmilag képzetlenek voltak írónemzedéke tagjai, amíg az egyetemen kitűnő tanáraik – különösen Lea Goldberg és Simon Halkin – segítségével meg nem ismerkedtek az amerikai és európai irodalom nagyjaival. Elmondta, eleinte az órákon megismert remekművek stílusát utánozták, amíg lassan, de biztosan ki nem alakult a saját írói hangjuk.
Parázs a hamu alatt
Ha Jehosuáról beszélünk, muszáj megemlítenünk a kulcsszerepet, melyet felesége, Ika (Rivka) játszott regényalakjai kidolgozásában. Pszichológusként, pszichoanalitikusként Ika vezette be őt a tudatalatti titkaiba. Jehosua szereplői azonban sohasem különösebben mélyek, és nem is elemezte agyon őket, mert jobban érdekelte őt a viselkedésük, amellyel a sorsukat – és később a nemzet sorsát – alakítják, míg a pszichoanalízis gyakran csak arra jó, hogy a hiteles élet hiányát leplezze.
Három éve meghívtam Jehosuát a Metulai Költészeti Fesztiválra, hogy részt vegyen egy kerekasztal-beszélgetésen „Ki gyújthat fényt az alagút végén?” címmel. Az apropó nemrég megjelent, The Tunnel (Az alagút) című regénye volt, amelyben a demenciával foglalkozott. Jehosuának szegeztem a kérdést: úgy véli-e, hogy az Izraeli szellem a demencia fázisába lépett, és reméli-e, hogy a regény megállíthatja a hanyatlást?
A beszélgetés egy másik résztvevője, Jaakov Ahimeir újságíró és Jehosua között parázs vita bontakozott ki, és olyannyira elmérgesedett, hogy a diskurzusnak általános bocsánatkérések közepette véget kellett vetnünk.
Jehosua mindvégig harcosan vitatta a populista jobboldal állításait a Ben Gurion-féle államszervezet által elkövetett jogsértésekről. Ma már azt is értem, miért: mert a saját életével akart hitet tenni a cionizmus igazsága mellett. És ez jelentős mértékben sikerült is neki.
(A cikk a Haaretzben)

Tamás Dénes fordítása