Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Egy „holokauszt-Szibilla” világhírű levélregényeKatherine-Kressmann-Taylor, Címzett ismeretlen, fordította Katona Ágnes, 21. Század Kiadó, 2022 - Petrőczi Éva recenziója

            Ahogyan a világ legnagyobb levélírói már a kora újkorban a női nemből kerültek ki – gondoljunk csak a Magyarországon is átutazó Lady Mary Wortley Montague-ra, vagy akár Elizabeth Stuartra, I. Jakab király lányára – úgy a levélregény igazi mesterei is ők voltak, A portugál apácai levelei-t papírra vető Mariana Alcoforadótól egészen Marina Cvetajeva Firenzei éjszakák című remekéig. Bátran mondhatjuk, hogy az ő méltó társuk és utódjuk Katherine Kressmann Taylor (1903–1996) amerikai író és újságíró, aki – az intézmény első női professzoraként – alkotó írást tanított tizenkilenc évig, a pennsylvaniai Getttysburg College-ban. Bár életműve „csak” ebből a méltán világhírűvé vált kisregényből, három további regényből és egy tucat novellából áll, 1938-ban, tehát, a pokol teljes elszabadulása előtt nem sokkal, tökéletes női intuícióval és ritka érzékenységgel, mintegy igaz „holokauszt Szibillaként”, megjósolta az itt olvasható, egyszerűségében is vérfagyasztó, bár fiktív történetet, amely először az amerikai Story magazinban jelent meg, azután a Reader’s Digest-ben, majd, fontosságára és időszerűségére való tekintettel, a rangos Simon & Schuster Kiadónál.

            Ez a maga 76 oldalával is halhatatlan kisregény, egy fiktív levélváltás egy San Franciscóba kivándorolt zsidó műkereskedő, s Németországba visszatért sokáig baráti, keresztény üzlettársa, s kicsi híján sógora között – egyszerűen hátborzongató. Kezdetben csak a levélről-levélre változó hangnem, tűnik fel az olvasónak, majd az a brutalitás, ahogyan az addig szelíd, művelt és intelligens  Martin Schulse lelkét és tudatát felfalja, megemészti a náci brutalitás és Hitler „varázsa.” Annak ellenére, hogy 1933 tavaszán még ezt írja, valamelyest kételkedve, Amerikába az ő „jó, öreg Max”-ának: „Ez az ember olyan, mint egy áramütés, olyan erős, amilyen egy igazán nagy szónok és fanatikus tud lenni, De én azt kérdezem magamtól, lehet, hogy nem egészen normális?A barnaingesek csapatai a társadalom söpredéke. Rabolnak és rémes zsidóheccelésbe kezdtek. De lehet, hogy mindez nem fontos, ez csak apró mocsok, amit egy nagy, forrongó mozgás felszínre dob. Mert meg kell mondanom, barátom, feltámadás van – feltámadás.” Ennél a mondatnál már félni kezdünk, eszünkbe jutnak a margarinoskenyérbe és vizenyős „Blümchenkaffee-ba” belefáradt, nagy szegénységben élő német kisemberek százezrei. Július 9-én, pár hónappal később, a zsidó barátja által liberálisnak hitt Martin, aki már csak a közös üzleteiket intéző bank címén hajlandó pár sort írni a nevében is veszélyt hordozó Max Eisensteinnek, egészen más hangot üt meg: „Ha megmutathatnám neked, ha láthatnád [még csak az kéne szegény Eisenstein családnak! P. É.] az új Németország újjászületését Gyengéd Vezetőnk irányításával! A világ nem tarhat egy nagy nemzetet örök elnyomatásban. Tizennégy évig legyőzetve hajtottuk meg a fejünket. A szégyen keserű kenyerét ettük, híg levesét ittuk. De most szabadok vagyunk. … Megtisztítjuk vérvonalunkat az alantasabb részektől. Dalolva haladunk a völgyekben, erős izmaink új munkára éhesek – és a csúcsokról Odin és Thor hangja dörög, a német faj régi, hatalmas isteneié.” No, ez itt már szinte-szinte Wagner-paródia, s eszünkbe jut a jó pár évvel később a földgömböt az ő zenéjére pörgető Hitler, Chaplin nagy mozijában, A diktátor-ban

            1933 augusztusára a korábban derék Martin valósággal megvadul, zsidó barátja még mindig szeretetet és bizalmat sugárzó, átcsempészett, egyre rövidülő leveleitől: „Azt mondod, üldözzük a liberálisan gondolkodó embereket, megsemmisítjük a könyvtárakat. Fel kéne ébredned pállott érzelmességedből… Minden születés brutális, akárcsak most a mi születésünk. De örvendezünk, Németország felemeli a fejét a világ nemzetei között. Dicsőséges Vezérünket követi a diadalig… Ő olyan, mint a kivont kard. Olyan, mint az izzó fény, de forró, mint egy új kezdet napja.” Mindezt betetőzi az, hogy a Münchenben pátriárkát játszó Martin hidegen végignézi, hogy egykori barátja testvérét, valamikor az ő majdnem-menyasszonyát, Griselle-t házától pár méternyire megölik. Esze ágában sincs – a bátyjától érkező, védelemért könyörgő levelekre ügyet se vetve – megmenteni régi kedvesét. Mint írja, a szép és fiatal, merész színésznő, aki egy berlini színházban játszott : „Tiszta német ifjak előtt mutogatta zsidó testét a színpadon. Meg kéne ragadnom és átadnom a rohamosztagosoknak. De erre nem vagyok képes.” A rohamosztagosok pár perccel később egy közeli parkban megölik a lányt. Egykori szerelme csak lanyhán, látszat sajnálkozást nyilvánítva vesz ezt tudomásul. A még mindig szeretni, segíteni képes Eisenstein, az egykori „drága Max” ennek ellenére Amerikában 1500 ecsetet gyűjt össze, s küld el a berlini festőknek. Tehát, nem a bosszú embere. Olyannyira nem, hogy 1934. márciusában e szavakkal zárja utolsó levelét: „Mózes Istene álljon jobbodon. Eisenstein.” Ezt a levelet a címzett már visszaküldi: Adressat unbekannt”, azaz „ Címzett ismeretlen” pecséttel.

            Az érdekes utószóban sok információt kapunk a 2010-ig huszonhárom nyelven megjelent műről. Azt talán mondanunk sem kellene, hogy az 1938-as első kiadás a náci Németországban tilalmi listára, illetve könyvmáglyára; ha úgy tetszik, a könyvek krematóriumába került. Eltüntetni, elhallgattatni mégsem lehetett: lett belőle hangoskönyv, rádiójáték és számtalan országban és nyelven színpadi változat. Az 1996-ban, élete 93. évében elhunyt szerző fia e szavakkal zárta az Utószót: „Izgalmas látni, hogy ezt a könyvecskét elismerik klasszikusnak, és boldogsággal tölt el, hogy édesanyám megérhette ezt az elismerést 1995-ben a F & W kiadás kapcsán, hogy jóváhagyhatta élete utolsó évében a sok fordítás közül az elsőt – a hébert, a neves tudós és fordító, az izraeli Asher Tarmon tollából. … Charles Douglas Taylor, Katherine Kressman Taylor fia”.