Feljegyzésekből, kis cetlikből összeálló egész, különleges és titkos fényképek, dalok, újságcikkek. Presser Gábor több szempontból is rendhagyó memoárja – amelynek második kötete az előzetes kiadói hírek szerint még ebben az évben napvilágot lát – elsősorban ötven év zenei pályáját, tágabban pedig hetvenkét évet fog át, amely Presser élettörténete is egyben. De hogyan lett könyv (életregény) ebből a rendkívül sűrű, hatalmas anyagból? S hogyan adható át mindez az olvasónak?
A szerző már a könyv legelején, az Előszavak címszó alatt – mely egyfajta használati utasítás is – leszögezi: semmiképp sem kívánja betartani a memoár műfajiságával kapcsolatos szabályokat és/vagy elvárásokat, amelyeket a szöveggel szemben támaszt(ana) az egyszeri olvasó vagy a szakma. A legfontosabb, hogy nem kronologikus sorrendben mesél, elveti tehát a klasszikus időrendet. Az sem biztos, hogy mindig igazságos lesz, írja, épp ezért lesznek majd olyan nevek, amelyeket direkt nem ír le – „tapintatból, óvatosságból, utálatból, undorból”–, ellenben néha dicsekedni fog. Hogy csak a saját szemszögét írja le, s tiszteletben tartja, ha mások máshogyan emlékeznek a könyvben leírtakra. Egyszóval kimondja: ez az ő könyve (bárki bármit is gondoljon). E gesztusával ugyanakkor nem csupán magát, de az olvasót is felmenti az egyébként igen tekintélyes mennyiségű – ötszázhúsz oldalas – szöveg „szabályszerű” olvasásának kényszere alól (értsd: elejétől a végéig mindent).
Presser jó stílusban megírt, rendhagyó lexikonja ennélfogva bárhol elkezdhető, vagy folytatható, a gazdag képi-és dokumentumanyag pedig még inkább hozzátesz a mű élvezetéhez. S persze az is sejthető, a szövegből mindenkinek más lesz érdekes: a magánélettel, a zenei élet nagyjaival kapcsolatos anekdoták (Zorán esete a fűrésszel), esetleg a Kádár-kori ún. szocio-és kultúrmorzsák érdeklik majd, amelyek rendkívül érzékletesen adják vissza az adott kort a kifordított zakóval (megtudjuk, jellemzően azok éltek ezzel az akkoriban igen elterjedt trükkel, akiknek nem volt pénzük arra, hogy újat vegyenek, s a hétköznapokban mindez onnan volt felismerhető, hogy a szivarzseb átkerült balról a jobboldalra), hetedik kerületi Klein bácsikkal és Retek Dzsonnikkal, otthon nevelt mackókkal és félbevágott – egykilós – mézes kenyerekkel. A zenészek által használt sajátos argóról is szó esik, amelynek – Kádár-kor, nyilván – egyik legfontosabb szava a mavaker volt, vagyis, hogy „fogd be a szád“. És az is lehet, hogy az olvasó majd célzottan keres (engem, bevallom, leginkább az foglalkoztatott, milyen volt a két „Tomi“, illetve, Hajdú Eszter dokumentumfilmje kapcsán, hogy mit gondol Presser Bartáról, s a virtuóz szólógitáros Amerikában maradásáról).

Leírja azt is, a könyv születésének több, lehetséges verziója is felmerült korábban. Presser gondolkodott egy úgynevezett beszélgetőkönyvben, valamint szakírót is fel akart kérni, ám végül, más-más okokból ugyan, de mindkettőt elvetette. Rájött, mindenképp saját könyvet akar, amelyet úgy kezdhet el, és fejezhet be, ahogy azt elképzelte. „Aki ilyen könyvbe kezd, annak fogadalmat kéne tennie, hogy pontos lesz, nem hibázik, nem téveszt, történeteiről lehámozza a mesélések során ráragadt hálásabb fordulatok rétegeit“, írja, de csak azért, hogy szinte azonnal rácáfoljon: ezt az egészet igazából máshogy is lehet. Ígéretéhez híven nagyvonalúan ugrál a különböző idősíkok között, a sorok közti – szó szerint vett – lábjegyzetelés lesz a fontos. Elmesél egy történetet, amiről rögtön eszébe jut egy másik, és ezt meg is osztja az olvasóval. Ugyanígy működteti a hozzájuk kapcsolódó zenéket, amelyekhez – hasznos lelemény – QR-kód irányít az adott oldalon.
Kivel, mikor, mi történt. A „ki“ alatt természetesen a magyar zenei élet kiemelkedő személyiségei, egykori zenésztársak és barátok, továbbá színészek (Mastroianni, Garas és Kállai Ferenc a Lukácsban) írók (Déry – Képzelt riport, Parti Nagy, Térey, Závada, Esterházy-Szüts A bűnös hangoskönyv kapcsán), filmrendezők (Jancsó) egyszóval a kulturális és művészeti szcéna akkori (és máig nagynak tartott) figurái értendőek. Kultikus személyiségek és helyszínek (Ottlik, Örkény és Kodály, szintén a Lukácsban, ahol utóbbinak saját, külön bejáratú kabinja volt, ahová „csak a halála után léphetett be más“). Szürreális és bizarr történetek, a szocialista magyar sajtó jellegzetességei. Aczél elvtárs, s vele a bizonytalanság, hogy a bűvös, 3T-s világban ők, az LGT vajon hová sorolódnak.

Személyes sztorik a keleti blokk, a Vasfüggöny mögötti világról. Amely kulturális, könnyűzenei, gazdasági -és kultúrpolitikai korrajz is a rendszerváltás előtti, illetve utáni évekről.
Presser lemezfelvételekre, színházi-és zenekari próbákra, koncertekre kalauzol (hogyan zajlott például a lengyelországi „jeges buli“, amikor a rendőrök vízzel locsolták a közönséget, vagy a birminghami turné, ahol a többi zenész brahiból leragasztotta az LGT zongorabillentyűit és hintőporral szórta be a dobokat, vagy az emlékezetes, 1992-ben a Nyugati pályaudvaron megrendezett Búcsúkoncert, ahol a pályaudvar egy méter mély aknáit hatezer négyzetméteren hadianyagnak minősülő fával, építkezési fenyőpallóval fedték be), a nyilvánosság számára ismeretlen backstage mögé (milyen érzés volt leülni John Lennon pianínójához játszani, s milyen volt Somlóval és Bartával egy színpadon zenélni – lelkesítő, frenetikus). Talán nem véletlen az sem, hogy Presser a könyv legelején épp egy, az egykori TV székházban a pályája kezdetén történt – s az adott korszakban a maga abszurditásában is igen jellemző – esetet mesél el, amely arról szól, hogyan adta utasításba az akkori „Omegásoknak“ a külügyben dolgozó illetékes elvtárs, tanítsák be az indonéz nagykövetnek és népes családjának a Gyöngyhajú lányt „kamu magyarul“, s hogy ennek kivitelezését mégis hogyan kell elképzelni. Ezt pedig számos, hasonlóan bizarr eset követi itthonról és külföldről. Feltűnnek további külügyesek és téglák, megemlítődnek „elfelejtett“ vagy szimplán csak elcsalt jogdíjak, jogszerűtlenül felvett koncertek. Az 1976-os varsói koncertet például egyidejűleg közvetítette a lengyel rádió, amely után viszont kalózfelvételek kezdtek terjedni, s még nagylemez is lett belőle LGT in Warsaw címmel, a keleti blokkban több mint egymillió eladott példánnyal. Presserékkel Várnában évekkel később, 1982-ben is dedikáltatták a rajongók az említett kalózlemezt, a lengyel lemezkiadó főnöke pedig még gratuláló levelet is írt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatójának, Bors Jenőnek. Holott mindehhez nekik, vagyis sem Magyarországnak, sem pedig az LGT-nek nyilvánvalóan semmi közük nem volt. A könnyűzenészek kiskorúsításának gyakorlata egyébként is rendszerszintű és a szocialista országokon átívelő volt.
A zenekart először kitiltották az NDK-ból, hogy később mégis csináljanak velük egy német felvételt, a szovjet elvtársak pedig farmert rendeltek méret és szín szerint. A szovjet turnéknak, ahogy az a könyvből kiderül, azért is volt „történelemformáló” hatásuk, mert, ahogy Presser ironikusan megjegyzi, a pártfőtitkárok, akiknek az évek során az LGT játszott, egytől egyig meghaltak: kivéve Gorbacsovot, akinek végül mégsem játszották el az Álomarcú lányt.
A zenésztársakról is olvashatunk különböző anekdotákat (Omega-Illés ellentét, Zorán – évtizedek óta tartó barátság), s persze a magánéletről. Hogyan nem örökölte meg végül Arthur Rubinstein világhírű zongoraművész lakását a benne lévő zongorákkal együtt (Alicia), s hogyan vette meg az első Hammond orgonáját uzsorakölcsönből. Milyenek voltak Elvirka néni, Presser mamájának süteményei, amelyekért fiától rendszeresen megkapta annak kitüntetéseit (az Érdemes Művészt példának okáért a méltán híres mákos-diós almáspitéjéért) vagy Zorán édesanyjának török kávéi. Milyen atrocitások érték gyerekként zsidósága miatt a Klauzál téren (volt egy „kis kottarugdosás“ és lökdösődés), s miért nem örültek a Konzervatóriumban, a „konziban“ annak, hogy nem szeret szolmizálni. Hogyan jelezte az utószinkron-stúdióban az akkor már vak Major Tamásnak, hogy mikor kell énekelnie (kézszorítással).
Kádári cenzúra a Sanzonbizottsággal, Yamaha fesztivál, angliai fellépések, amerikai turné és ott, „nyugaton“, a tengerentúlon kiadott lemezek és páratlan siker. Japán körút. A Kádár-kor és a hatalom viszonya a zenészekhez és a beat-zenéhez. Kihallgatások és lehallgatások is történtek persze. Meg emlékezetes (ki)szabadulások. A bukaresti koncerten például – amelyet a parlamenti negyed vadonatúj épületében, fegyveres szekusokkal körülvéve rendeztek meg – a zenekar tagjai azért lettek a hatalom számára „gyanúsak“, mert túl sokat foglalkoztak a zenegéppel (a lehallgatókészülék nagy valószínűséggel ott volt), ezért egy ponton túl, se szó, se beszéd bezárták őket, s végül csak a Magyar Nagykövetség közbenjárására engedték újra szabadon.
És persze fontosak a a szöveget kvázi illusztrálandó fotók: koncertfelvételek, színpadi, továbbá titkosan készült képek, amelyek olyan hihetetlen szituációkat is megörökítenek (1977-ből), mint például azt az esetet, hogy a Babos Gyula Izabella utcai lakásába fals bejelentés miatt kiszálló rendőrök – rövid rábeszélés után – már a zenészekkel együtt ünnepelnek, iszogatnak, majd egy közös fotó kedvéért mindenkit megbilincselnek (egyikük hóna alatt még egy üveg ital is látható). És még sorolhatnánk tovább. Presser könyve amellett, hogy élvezetes kordokumentumként fogja át saját – nagyívű – művészeti pályáját, sokat mond a Kádár-kor szűken vett öt évtizedéről, s benne a legvidámabb barakkról. Kíváncsian várjuk a folytatást.