A magyar beat zene egyik legkreatívabb alkotója most töltötte be a 75. születésnapját.
S nemcsak alkotója, de a kezdetektől végig élője, együtteseivel hajtómotorja volt.
Sok nótája, musicalje mellett ő és változó tagságú Locomotív GT-je az egyik főszereplője a tabáni Beatünnepeknek is
Azzal az 1986-ban készült interjúval ünnepeljük vele a szülinapját, amelynek a központja a Tabán.
Amely köré kikerekítettük a beat korszak elbeszélését.

„Gyere, gyere ki a hegyoldalba”
Presser Gábor

A Bem rakparti klubba sokat járt Presser Gábor, különösen Laux Józsival, aki ott lakott a közelben, és ha elszabadulhatott otthonról, kézenfekvő volt, hogy oda „ájuljanak le”. Mini, Kex, Syrius, Rákfogó és sok más jazz-bulit látogatott itt. Ez volt az egyetlen rock-klub. Nem csak úgy jöttek le oda az emberek, hogy koncert és utána haza. Virágzott a klub-élet. Az udvaron meg a kis zenekari szobában. Pici volt meg szegényes, de hangulatos. Bementek, ott voltak egy órát, tovább mentek. Bartha Tomi is megpattant otthonról, egyszer csak együtt volt az egész zenekar. Akárki játszott, az öltözőben szorongott vagy 15-20 zenész és ment a szövegelés, süketelés. Tehát a Bem rakpart zenész-klubnak számított. Bizonyos határokon belül. Körülbelül egyforma lelkületű muzsikusok „zuhantak” le oda. Nem tudja, melyik zenekarban játszott éppen Kőszegi Imi, amikor egy buli után olyan formában „nyomott le” egy sztoriláncot, hogy már a földön sikítoztak a nevetéstől. Bejött a Margó néni is, de nem értett az egészből semmit, mert a legfondorlatosabb zenésznyelven lett előadva. Ő meg azon készült ki, hogy ők hogy néznek ki, zokogva a nevetéstől. Nagy nosztalgiája van mai is a hely iránt. Kár, hogy ma semmiféle ilyen hely nincs.

Be-beszálltak játszani. A Minibe, meg mindenhova. Bartha volta a főbeszálló, szegény. Nála attól függött, van-e hangszer. Mert gitár mindig volt. Csak a Minibe nem volt, illetve nem mindig. De oda a zenészek gitárostul jöttek, más és más bulikról „ájultak oda”. Jöttek, „jammelni” akartak, és úgy „véletlenül” vállukon lógott a hangszer. Véletlenül, mintha délután óta nem tudták volna hova elrakni. És akkor játszottak. Máig le tudja fuvolázni a „Gőzhajó”t. Igen, fuvolázni, mert ezt mindenki meg tudja tanulni. Többször játszott az LGT és a Mini, amolyan vegyes válogatott. Emlékszik amint Papp Gyulával együtt kezelik a billentyűket. Ádámmal a Tabán köti őket össze, amúgy külön zenei világban járnak. De szépet „örömködtek” együtt.

Nem tudja a Tabán előéletét. Azt sem, mikor tartották az elsőt. Arra emlékszik, hogy a buli a mostani Víztározó helyén volt, és annyi embert még nem látott Magyarországon rock-koncerten, pedig oda jóval kevesebben fértek, mint a mostani koncertek színhelyére, ezt az akkori fotók is tanúsítják. Aztán még egy évet ugyanazon a helyen játszottak le. Az adatokra nem emlékszik pontosan, azokat jobb, ha Margó nénitől kérdezem meg.

Nagy örömöt adtak az ottani fellépések. Nem emlékszik pontosan arra, hogyan kerültek a Tabánba, de ez valószínűleg a Minivel lehet összefüggésben. Ugyanis, amikor az új szupergroup, a Locomotív országos turnéjára indult, akkor a Minit vitték magukkal. Kialakult velük egy barátság, egy állandó együttlét. Akkor már a Mini játszott fene tudja hány éve a Bem rakparton, az övék volt a Tabán. Ők hívták meg „vendégnek”. Úgy vendégnek, hogy ők játszottak utánuk, mert ők voltak a híresebbek. De ez demokratikusan ment, fel se merült, hogy ne ők fejezzék be a műsort. Ez a fölállás máig érvényes. Ameddig a Locomotív játszik a Tabánban, addig a Mininek előjogai vannak. Május elsejék előtt megbeszélik, egyeztetik a programot, ugyanis előfordult, hogy Ádiék Lengyelországban turnéztak, vagy mint tavaly, amikor az Ádám ódzkodott a fellépéstől, mert nem jött még össze a programja a duóval. Noha mára a tabáni koncertek a Lokomotív nevéhez fűződnek, őrzik a Bem rakpart és a Mini jogait is.

Az első koncerteken elég volt az, hogy kirakták a Locomotív saját „cuccát”, utána már kölcsön kértek egy másik zenekartól, rá egy évre még egy zenekartól. Utána már ez sem volt elég, a „motyót” bérelni kellett. Azóta persze, mióta alakultak társulatok, GMK-k, amelyek a felszereléseket bérbe adják.

A Bem rakparti klubnak ezekből a koncertekből nem származik semmiféle haszna, csak kiadása. Már nem tudja követni az egyre horribilisabb költségeket. Így került be az „ügybe” az IRI (Ifjúsági Rendező Iroda), amely vállalta, hogy a koncertek megszervezésében, lebonyolításában részt vesz. A Locomotív együttes ezt a segítséget további közös munkával viszonozza. Azaz az IRI-vel turnéznak. Különböző „cégek” segítségére is szükség van – a legjelentősebb közülük a Skála-Coop– amelyek reklám fejében anyagilag is hozzájárulnak a tetemes kiadásokhoz. Különben nem menne a szekér: a tavalyi – azaz az 1985-ös koncert – kb. 300 ezer forintba került. A színpad felépítése, a berendezés bérlése, odaszállítása, a technikusok, roadok munkája, az éjszakai őrzés, a másnapi lebontás, elpakolás. Ha meg akarják csinálni: ennyi.

Kezdetben zsebből fizették a Tabánt. Általában az együttes lemondott a gázsiról, hogy a klub kifizethesse a technikai költségeket. Emlékszik olyan bulikra, amikor majdnem verekedett, tudniillik megjelentek a legkülönbözőbb soha nem látott pasasok és bejelentették, hogy nekik ezért és ezért, azért és azért a „cucc” idehozataláért ennyi és ennyi jár. Régebben egy-két hétig turnéztak azért, hogy összehozzák a Tabánra a „motyót”. Egyszer már 16.700 forintot kifizettek a bérleti díjra. Nem játszottak gázsiért, minden bajuk volt, amikor megjelent egy ipse és azt mondta: hogy ő a Bergendyék sofőrje, neki is jár ezer forint. Életében nem látta, s szerinte a pasas sem őt. Mit lehet ilyenkor csinálni? „Menj a francba!” és képébe vágta azt az egy „rongyot”.

Sajnos, az egész élet egyre drágább és drágább. Rendkívül megemelte a költségeket az, hogy a jelenlegi színpadot – ahol most a ringlispíles mutatványosbódék üzemelnek – valaki körbe nem rakatta földdel. Ettől lépcsőszerűen megközelíthetővé vált. A hátul állók felnyomták az első sorokat a színpadra, azok nem tehettek mást és fölhullámoztak a zenészek lábáig. Ettől a rendezők „stenkert” kaptak s elkezdődhetett a verekedés. Úgyhogy megmondták, hogy többet ilyen körülmények között nem játszanak. Ez ’81-ben történt, a TV is kint forgatott, esett az eső is, szóval minden rossz, ami egy koncertre összejöhet, az összejött. S mindez azért, mert valakinek támadt bornírt ötlete, hogy egy színpadot, ami egy lejtő aljában van amúgy is, azt földdel körül púpozza. Ez a mai napig így néz ki. Állítólag azért, ha a gyerekek felmásznak rá, ne essenek nagyot. De hát egy színpad nem gyermekjátszótér. Ezért minden évben fel kell építeniük egy színpadot.

Azok a hangberendezések, amelyek jók voltak tíz évvel ezelőtt, azok már nem felelnek meg. Azok „kikönyököltek”, végük van. A GMK-k új berendezéseket építettek, százszor nagyobb a teljesítményük, jobban is néznek ki. Ezekért komoly árakat is kérnek. S nekik ki kell fizetni ezeket az árakat. Ha azt mondják, hogy a színpad összeácsolása, lebontása, ide-oda teherautózása 150 ezer forint, akkor az annyi. Azt tudomásul kell venni. Ha azt mondják, hogy kilencvenezer a „cájg” bérlése, akkor az annyi. Azt nekik ki kell termelni.

Sajnos egyre inkább megrendezhetetlen a Tabán. Ilyen dolgok is közrejátszanak, mint például hogy egyre nagyobb a tömeg, és hogy a fák egyre nagyobbak. Igen, a fák évről-évre nőnek, ami egy nagyon klassz dolog, azaz egyre nagyobb látómezőt fednek, foglalnak le. Egyre nagyobb áldozatokat kell hozni. Egyre irreálisabb, hogy egy zenekar és egy-két rendező szerv hónapokat dolgozzon egy ingyen koncertért. Woodstockban volt jegy. Előre eladták a megfilmesítés jogát, hatalmas bevételt hoztak a lemezfelvételek. Itthon több TV-felvétel is készült, kaptak 900 forint vagy 1000 forint gázsit érte és csókolom.

Az a normális, hogy ilyen koncerteket meg kell örökíteni, az lenne a jó, ha sokkal több helyen filmeznék. Ugyanis Magyarországon nincs keletje az élő koncertlemezeknek. Az emberek nem nagyon érdeklődnek olyan dolgok iránt, amit már megvettek stúdió-felvételen. Azért kellene az eseményeket legalább filmen archiválni, mert egyszer csak velük is előfordulhat, mint például a 30-as évek nagy színészeivel előfordult, hogy nincs meg a hangjuk. Kallódnak-e valahol egyáltalán? Néhány embernek heroikus küzdelme, hogy a magyar kultúra fontos darabjai előkerültek. Nem akarja a rock-zenészeket senkihez sem hasonlítani, illetve értékelni, de egyértelmű az; jó, ha fennmaradnak a dokumentumok. A lemezek fennmaradnak. Viszont ma, amikor a TV, a videózás korszakát éljük, már nehezen lehet találni tízperces koncertanyagot az 1969-es Omega együttesről, vagy Illésékről, amit már nem mutattak be unalomig ismételve, mert összesen ennyi található. Rengeteg olyan zenekar működött, akikről néhány fényképen, amatőr magnószalagon kívül semmi sem maradt fönt.

A Locomotív az elmúlt 15 év alatt napról-napra, fényképről-fényképre láthatóan fejlesztette a berendezéseit. Zenéjük egyre finomabb, egyre megbízhatóbb, egyre minőségibb hangberendezést igényel. Ebből is következik, hogy van Magyarországon egy csomó dolog, ami másnak nagyon jól megfelel, de a Locomotívnak nem. Ezzel valósággal diszkvalifikálják magukat az élő koncertekről. Tavaly és tavalyelőtt is csak 20-25 koncertet adtak Magyarországon, ugyanis olyan helyeken lépnek fel, ahol a zene tökéletes reprodukálása feltételeit is biztosítják. Ezáltal elesnek egy csomó koncert lehetőségétől, s ezáltal egy csomó pénzkeresettől is. Ennyi. Így van.

Nem nagyon emlékszik a tabáni koncertek részleteire. Boldogok, hogy olyasvalami részesei, amelynek mások nem. Elsőként megvalósíthattak olyan fesztiváljellegű koncertet, amelyeken ők már külföldön részt vettek. Ami emlékeztet Woodstockra, és a jó öreg hippi korszakra – ami az utolsó 25 év legnaivabb, de a legjobb indulatú mozgalma volt. Örültek, hogy ezt ők ültették át Magyarországra. Ez a 70-es évek eleje amúgy is mindenféle prosperitás ideje volt itthon. Már a 60-as évek vége is. A kulturális élet is erőre kapott. Szóval jó dolgok történtek. Nem véletlen, hogy akkor vették például a legtöbb magyar filmet Nyugaton. Ennek a fellendülésnek a részének érzi a Locomotív működését is, s azt, hogy a Tabán létrehozása sikerülhetett.

Ez nagyban a Margó néni érdeme, aki föl merte vállalni a tabáni koncerteket. Ma alig találni egy-két olyan embert, aki ezt meg merné tenni. Olyan bulit vállalni, ahol 20-30, később 50-60 ezer ember összejön. S mindezt különösebb rendőri intézkedés, kordonállítás nélkül. Ezt ma, 18 évvel az első Tabán után is kevesen vállalnák. Inkább elodáznák. A Margó pedig beszállt ebbe a „dili”-be, pedig nem tekinthető gyereknek, aki hebehurgya módon fejjel rohan a falnak. Mint annyi minden, apró emberi tulajdonságokon, jellemeken múlik. Annak a bátorságán vagy gyávaságán, akinek a kezében van a kis döntés. Azok a budapestiek, vidékiek, meg külföldiek, meg még ki tudja kik, akik nem ismerték a Margót, azok nem tudják, hogy a tabáni koncert élményét egy felnőtt asszonynak köszönhetik, végeredményben egy funkcionáriusnak, mert ez a beosztása, akinek volt bátorsága. Nem ismerte a tabáni koncertek előtt, de az évek során az együttest nagyon megszerette.

A Gellérthegyi koncerteket tartja „aranyosabbaknak”. Ott volt a legjobb hallgatóság. A koncert végéről is maradtak fényképek, ahol a közönség fegyelmezetten a fűben ül. Nincs az a lökdösődés, odanyomulás. Előre állították a keverőasztalt, teljesen felelőtlenül. De nem lett semmi baja. Az első koncertek azért számítottak szenzációsnak, mert senki nem hitte el, hogy ilyent létre lehet hozni. Először csak a Clark Ádám téri transzparensen hirdették, aztán a rádió is bemondta. Lassan bekerült a hivatalos műsorprogramba.

A tabáni koncertet egy dalban is megörökítették. A „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” című nóta erről szól. Az 1973 őszén az üzletekbe került „Bumm” című albumukon jelent meg. (Ezt a lemezt ismét kiadták, sajnos lila egyentasakban – ha az eredeti borítóval dobják piacra, háromszor annyi kelt volna el belőle.) Két tabáni koncert élménye volt már a hátuk mögött, ´73 márciusában született a dal. A zenéjét Bartha Tamással szerezték, a szöveget pedig saját maga írta.

Meg lehet ismerni azokat a számokat, amelyeket a zeneszerzője komponált: tipikusan belenőnek, szövődnek a zenébe, a ritmusba. Ilyen például az „És jött a doktor”, a „Neked írom a dalt”. Ezeket a szövegíró nem tudja úgy rátenni a zenére, valósággal a szöveg gurul a muzsikában. „Ott azért lett az a zene, mert attól volt az a szöveg.” De nagyon sok szövegből Presser megírt két-három sort vagy versszakot, például a „Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián”-ból. Utána Adamis Ancsa befejezte, mert benne nem volt annyi türelem, hogy kidolgozzon tizenegynehány versszakot. Ehhez nincsen feneke. Ő zongorázni szeret.

A Tabán a Locomotív számára is jelkép lett. Egy kicsit saját maguk is „megették” azaz magukévá tették a Tabánt, s a Tabán őket. Ezért fizetik a legnagyobb árat, hogy ez sikerülhessen. Az a legnagyobb idegbaj. Nevezetesen az, hogy a másfél-két óra alatt lesz-e eső vagy nem? Ádámmal két órával a koncertek előtt már egymás körmét rágják. Például legutóbb egész nap esett és csak a buli alatt szünetelt a zuhogás. Nem lesz-e pár állat, aki borosüveggel fejbe veri a másikat? Nem nyomnak-e valakit agyon a színpad mellett? Nem romlik-e el a berendezés? (Ilyen hirtelen „kikönyöklés” is előfordult már. Tehát ez a legnagyobb drukk, mert ez a koncert megismételhetetlen. A következő csak jövő(?) év múlva lesz. És akkor is előfordulhat, hogy valami véletlen baleset fordul elő. Tehát számukra a Tabán a legnagyobb dicsőség és egyúttal a legnagyobb stressz is.

A tabáni koncerttel valamijük van – és ebben a többes számban mindig beleérti az Ádámékat is –, ami másnak nincs. Azaz egy olyan hangverseny, ami Magyarországon a legnagyobb tömeget vonzza. Fölérzi a színpadra, hogy ezek az emberek, akik odagyűltek, éppen erre a zenére éhesek. Sokszor kiment a tabáni koncertek után a hagyományos Budai Ifjúsági Park nyitóbulikra is; nos, ott egész más arcokkal találkozhatott. Előfordultak olyan bulik, ahol zászlókat hoztak: Pécs, vagy Székesfehérvár felirattal, s ott lengették, hogy itt vannak.

Éjjel már ki szokott menni, hogy körül nézzen: mi van? Somló teát visz a srácoknak, akik már itt őrködnek, mert velük máskor is dolgoznak. Kevesen tudják, hogy a Tabán szép lassan már előző éjszaka megtelik hálózsákos gyerekekkel, akik ott alszanak, akik vidékről jöttek fel.

Mint mindennek, a tabáni koncertsorozatnak is egyszer vége kell szakadnia. „Istenem, hát egyszer nekünk is végünk lesz, miért és a Tabánnak ne lenne vége?” –

Egyszer csak a Locomotívnak is vége lesz. 100 éves korukban nem fognak a színpadon bohóckodni. Most már úgy érzi, hogy nekik a stúdióban lenne a helyük, azért, hogy kitermeljenek olyan lemezeket, amikre más nem képes. Ebben rejlenek az igazi tartalékaik, és tudásuk.

Tehát egyszer a zenekarnak is vége lesz; „meg fognak durranni”. Vége lesz a Tabánnak is.

A Tabán nélkül kevesebbek lettek volna.

Mint minden, ami jó, nem tarthat túl sokáig. Végülis 15 éves a zenekar. Valahol a 15. Tabán fele tartanak. Ez nagyon szép és nagyon kerek. Nagy dolog lenne, ha a 15. sikerülne. A mostani, az 1986-os.

Ha már nem lesznek, akkor a Tabán folytatását ízléstelennek tartja. Hiszen maguk is hagyománnyá váltak itt. Ha folytatnák, irigy lenne, meg minden baja lenne. Ha valaki azon a 15 évükön felkapaszkodna és elkezdene ott játszani. Ez egy borzasztó szubjektív dolog, de azt akarja, hogy az is legyen. Nem hiszi, hogy ezt mások össze tudnák hozni. Ebben 15 év verítékes munkája van. Ha „kiesik a gitár a kezünkből”, akkor ez már nem lehet többé ugyanaz. Az egésznek vége lesz. Biztos, hogy rengetegen ugranak majd a lehetőségre, s ott kaparják majd a küszöböt a Bem rakparton és a Tabánban a füvet. Hiszen minden évben rengetegen csengetnek rá, hogy szeretnének föllépni a Tabánban. Bizonyára sokan akarják majd ezt a bulit megszerezni maguknak, de úgy érzi, hogy ennek meg kell örökre maradnia a Miniének és a Locomotívénak.

A Tabán is olyan az életünkben, mint egy szivárvány: az elsőtől az utolsóig átíveli. Aztán a szivárvány nagyon szépen és gyorsan szertefoszlik. S ott marad, vagy a napsütés vagy az eső.