Kaptam ajándékba egy járólapot. Halványszürke alapon elegáns vöröses csigaminta, a hátoldalon a cementbe nagybetűkkel belenyomva szülővárosom neve: PÁPA. Megbízható iparosmunka, súlyos és kemény, évtizedek és a rajta járók súlya sem viselné meg. Nálam könnyű dolga lesz, díszhelyre kerül a lakásban. Megérdemli életkora – nyolcvan év – és története alapján is.
Pápán, a Fő tér 18-as gyönyörű barokk lakóházban élt Kohn József cementkereskedő és a családja. Az egész város tisztelte őket: nemcsak cementet árultak, Korona utcai kis gyárukban kiváló minőségi építészeti alapanyagokat is előállítottak.

Aztán jött az udvarias szépítéssel vészkorszaknak nevezett gyalázatos időszak. A város több mint egytizedét kitevő zsidó polgárokat gettóba zárták, majd marhavagonokban megsemmisítőtáborba hurcolták. A Kohn családra is ez a sors várt. A családfőt Auschwitzban meggyilkolták, de felesége és néhány családtagja valami csoda folytán túlélte az elmondhatatlant. Visszatértek Pápára, a Fő téren álló házukba.
Kohn József felesége feltámasztotta a kis gyárat, és folytatta a termelést. Aztán jött az államosítás, és ennek is vége szakadt. 1952-ben államosították családi házukat, ki kellett költözniük a lakásukból. Nemsokára a várost is elhagyták.
Ami ezután következett, az töredékes és homályos, részleteiben ellentmondásos, akár egy legenda. Összefoglalom úgy, ahogy nekem mesélték. Egy környékükön lakó jóindulatú ember elintézte, hogy a kis gyár termékeit egy közeli faluban, Várkeszőn raktározzák. Egy hagyományos építési anyagok után vadászó holland ember megtalálta a raktárt, felvásárolta a készletet, be is építette saját házába.
De nem feledkezett meg a kis gyár egykori tulajdonosairól sem. Láttam egy fényképet arról, ahogyan átnyújt egy járólapot Kohn József Hollandiában élő unokájának. Néhány darabot pedig olyan pápaiaknak ajándékozott, akiknek közük van a nácik által meggyilkolt pápai zsidók emlékezetének ápolásához. Így került hozzám is egy emléklap – most már csak így nevezem –, egy Pécsen élő kedves iskolatársam közvetítésével.
Sunt lacrimae rerum – a latin mondás szerint a tárgyaknak is vannak könnyeik. Ők a maguk néma módján örökké gyászolják azokat is, akik lassan már kikerülnek a hálátlan, gyorsan felejtő emberi emlékezetből.