A Holokauszt olyan trauma, amelynek tovagyűrűző hatásai világszerte minden zsidót érintenek, legyen szó akár túlélőkről, akár a túlélők gyermekeiről.

Jáir Lapid miniszterelnöknek van egy története.
Egy fiúról szól, aki elvesztette az apját. Egy fiúról, aki elvesztette az otthonát. Egy fiúról, aki csodával határos módon túlélte, amikor a nácik kiirtottak hatmillió európai zsidót.
Ez a fiú Tomi Lapid, egykori izraeli politikus. Jáir Lapid apja.
Emiatt Irán fenyegetése, hogy eltörli Izrael államot, Lapidot személyesebben érinti, mint bármelyik elődjét.
És ez azért van így, mert Lapid az első izraeli miniszterelnök, aki egy holokauszt-túlélő gyermeke.
A holokauszt tovagyűrűző hatásai
A holokauszt olyan trauma, amelynek tovagyűrűző hatásai világszerte minden zsidót érintenek, legyen szó akár túlélőkről, akár a túlélők gyermekeiről.
Különös jelentőséggel bír azonban Izrael számára, amelyet három évvel a második világháború befejezése után alapítottak azzal a küldetéssel, hogy garantálja a zsidó nép biztonságát és túlélését.
A világ vezetői ez előtt a küldetés előtt tisztelegnek, amikor a Jad Vasemben, a jeruzsálemi Holokauszt-emlékközpontban helyeznek el koszorúkat.
Mind a tizennégy eddigi izraeli miniszterelnök érezte a Holokauszt súlyát, és beszéltek is róla, az utóbbi időkben az iráni fenyegetés kapcsán is.
Lapidot megelőzően annak a Menáhém Beginnek volt a legszemélyesebb története a Holokausztról, aki 1942-ban menekült el Európából, és az egész családját elveszítette a háborúban.
A többi miniszterelnök számára a Holokauszt elsősorban nemzeti felelősség kérdése volt, nem pedig megélt személyes vagy családi trauma, mert egyikük sem volt második világháborús túlélő.
Minden izraeli miniszterelnöknek van valamilyen személyes története, amely találkozik az ország narratívájával, és amelyre gyakran a hivatali idejükben hozott döntéseiket alapozzák.
Netanjahu sokat beszélt Jonatán fivéréről, aki egy elit kommandós egység parancsnokaként 30 évesen Ugandában, egy vakmerő túszszabadítási akció során esett el.
Vezetőként Netanjahu, aki személyesen is súlyos veszteséget szenvedett el a haza védelmében, a biztonság védelmezőjeként pozicionálta magát. Amikor az Izraeli Hadsereg háborúba vonul, Netanjahu tudja, hogy mire kéri az izraeli katonákat, akik az életüket teszik kockára – nem csak azért, mert maga is szolgált a seregben, hanem azért is, mert a családja megtapasztalta egy katona áldozatát. Azzal, hogy a biztonságot mindennél előbbre helyezi, gondoskodni akar róla, hogy egyetlen családnak se kelljen átélnie a gyászt, amit ő átélt.
Naftali Bennett egykori elnök figyelme középpontjában a demokrácia állt. Gyakran hangoztatta, hogy ő vezeti Izrael történelmének legsokszínűbb koalícióját, amelyben megfért egymás mellett jobboldali és izraeli arab párt is. Bennett sokszor hivatkozott az apjára, Jimre, akit még a 60-as években polgárjogi aktivistaként rendőrök hurcoltak el egy tüntetésről, amit egy feketéket kiutasító San Franciscó-i szálloda ellen szerveztek.
Lapid pedig egy Holokauszt-túlélő fia, ami sehol máshol nem bír akkora jelentőséggel, mint amikor Iránról beszél.
Amikor Lapid korábban e hónapban landolt Németországban, a gép ajtaján a vele utazó öt holokauszt-túlélő egyikének karját fogva lépett ki. Útja során a túlélőkkel és Olaf Scholz német kancellárral együtt meglátogatták a wannseei villát, ahol a nácik 1942-ben a “végső megoldás” alkalmazásáról döntöttek.
Lapid látogatásának nem titkolt célja az volt, hogy meggyőzze Scholzot: Németországnak határozottabb lépésket kell tennie, megakadályozandó, hogy Irán atomfegyverhez jusson, és letörölje a zsidó államot a térképről. A holokauszt-túlélők jelenléte azt az üzenetet hordozta, hogy Németországnak, ahol a nácik a zsidók kiirtására szövetkeztek, erkölcsi kötelessége megakadályozni egy második megsemmisítési kísérletet.
Lapid természetesen nem az első izraeli miniszterelnök, aki a Holokauszton keresztül emlékezteti a világot a kötelességére, hogy megállítsa Iránt. Az ő szájából azonban a családi háttere miatt mindez másképp cseng.
Lapid múlt héten New Yorkban mesélte el a történetet, az Izraeli Hadsereg Barátai gálaeseményén. Felidézte a szörnyű eseményt 1944 márciusában, amikor nagyapja, Lampel Béla szerbiai otthonához német katonák érkeztek, és fegyvert szegeztek rá, hogy elhurcolják.
Lampel a fiához, Tomihoz fordult, és így búcsúzott tőle: “Fiam, lehet, hogy találkozunk még, és lehet, hogy nem.” A mauthauseni koncentrációs táborban halt meg, kevesebb mint egy hónappal a láger felszabadítása előtt.
Lapid felidézte, hogy gyerekként sokszor azt kérdezte, miért nem menekültek el. “Mert nem volt hová mennünk” – mondta az apja.
Amire Lapid New Yorkban azt válaszolta: “Most már van.”
Később az ENSZ Közgyűlésén újra szóba hozta az apját és a nagyapját, amikor ismét szankciókat sürgetett Irán ellen. “Apám gyermekkorában egy gettóban élt, nagyapámat egy koncentrációs táborban gyilkolták meg” – mondta Lapid első felszólalásában a plénum előtt, a 77. ülésszak legfontosabb szekciójában, amivel lényegében bemutatkozott a világközösségnek, és elmondta, kicsoda ő, és honnan jött.
Lapid ugyanott állt, ahonnan alig egy nappal korábban Ebrahim Raiszi iráni elnök Izraelt ostorozta.
Raiszi pontosan érti az erkölcsi alapot, melyen Izrael áll, amikor arra kéri a világot, hogy állítsa le Irán atomprogramját. Az iszlám köztársaság kitartóan tagadja, hogy a Holokauszt megtörtént. Mielőtt Raiszi New Yorkba érkezett volna, a CBS a holokausztról kérdezte a elnököt. “Vannak arra utaló jelek, hogy megtörtént – mondta Raiszi. – Ha így van, akkor hagyni kellene, hogy kivizsgálják és kutassák.”
A válasz felháborodást keltett, Irán szempontjából azonban logikus lépés aláásni Izrael erkölcsi alapját, hogy a világközösséghez forduljon segítségéért – mindezt néhány nappal egy nemzetközi esemény előtt, ahol Irán atomprogramja a napirenden szerepel.
Lapid azonnal reagált egy tweetben, képeket posztolt a Holokausztról, amihez annyit fűzött: “arra utaló jelek”. Neki persze nincs szüksége effajta jelekre.
Tomi egy olyan világban nőtt fel, ahol senkit nem érdekelt, hogy megmentse a zsidókat. Története beleégett Lapid DNS-ébe, ő pedig most beleégeti a világ tudatába.
Az ENSZ Közgyűlése előtt állva szétnézett a plénumon, és kijelentette: “Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy Iránnak ne lehessen atomfegyvere.
Nem fogjuk ölbe tett kézzel várni, hogy megöljenek. Nem és nem. Soha többé.”

Az eredeti cikk

Tomi Lapid és Jáir Lapid a Múlt és Jövőben: Jáir Lapid: Síron túli emlékeim Szemelvények a Tom Lantos Intézet Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában című, 2013. október 1–2-án tartott konferenciájából Jáir Lapid Síron túli emlékeim című könyvének megmaradt néhány példánya a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon megvásárolható standunkon,  Millenáris G épület E1 (emelet). reméljük, hogy újra kell majd nyomnunk.

*A szerkesztő jegyzete Budapestről

Jáir Lapid pályáját azért is megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, mert ő az első magyar “származású” izraeli miniszterelnök. Az ország első, első számú vezetője, amelyet magyar zsidók Natonek József, Jehuda Alkalai, Herzl Tivadar, Mordau Miksa találtak ki, de mire ötletük megvalósításra került, a szentföldi magyar politikai és kulturális presser group – kivéve a humor területét – már nem bizonyult elég erősnek.
Jáir nem “származású”. Anyai nagyapja, a Szilágysomlyón született David Giladi – 1967-ben Izrael magyar nagykövete, amúgy újságíró, képzőművészeti kritikus (Pesti mérnökök, Izrael építői című könyvével kezdtük a Múlt és Jövő könyvsorozatát) élete végén magyar költőket fordítgatott héberre. Apja, Tomi Lapid, az Új Kelet újságírója volt, s miután kibukott a politikából – miniszterelnök helyettességig vitte a Sáron kormányban – visszatért az izraeli magyar nyelvű újsághoz és rádióadóhoz. Rejtély, de Jáir nem beszél magyarul – és a magyar történelmet sem ismeri tüzetesen – ez az apjáról szóló Síron túli emlékeim című könyve első fejezeteiben is tetten érhető, ezért kiadásunk az angol verziónál is hitelesebb.
S amit még jobban nehezményezünk: az izraeli közvélemény, a sajtó sem ismeri e honalapító család történetét, s vele meghatározottságát.
Az arcpirító, noha lemeztelenítően jellemző iráni so called “vélemény” fényében egy kicsit lelkiismeretesebb újságírás nyomán, a magyar történelem, s az arra épülő társadalmi és politikai fejlődés – újabb – bizonyára nem kívánt világhírhez juttathatná a magyar közelmúltat.
Ugyanis – a Lampel-Lapid család tragikus krónikája nem a németeknek műve, mert a zsidó megkülönböztetésekből, és üldözésekből sokáig kimaradt újvidéki család végzete a Horthy –Magyarországnak köszönhető. A “visszacsatolt” országrészben érvényesített zsidó törvényeknek, amely a deportáláshoz vezetett, s Auschwitz tüzében ért véget. A gyerek Lapid az anyjával a budapesti gettóban “élte túl “- mint annyian, sok szerencsés körülménynek köszönhetően.
Tehát a most világpolitikai összefüggés saját jogon magyar szállal, vagy gyökérrel “büszkélkedhetik”. A tettel – amellyel országunk hozzájárult a most újra kísértő apokalipszishoz.
K.J.

A Múlt és Jövő Közössége