Kőbányai János: Bródy János mégis kétszer lép ugyanabba a folyóba
A Múlt és Jövő olvasói tapasztalataihoz feltehetőleg ez a szám áll a legközelebb
A mai (tegnapi) nap vonulós, tüntetős eseményei egy más, magasabb, s szervesebb közegben szárnyaltak, Heller Ágnes szavával: „homogenizálódtak” Bródy János koncertjén a Kongresszusi Központban. Azért mentem el – egykori rock kritikus –, mert élőben is szerettem volna meghallgatni a Gáz van babám című lemeze dalait. (Amelyről egy hosszabb tanulmányt fogalmazgatok magamban.) Azért vagyok rock kritikus, hogy „egykori” legyek. Azaz lezártnak tekintsem e műfaj magyar ágának történetét, aminek az a sui generis lényege: hogy benne testesülhetett meg az ellenállás – viszonylag – szabad kiélése, mindazzal szemben, amit a Kádár rendszer jelentett. A maga, ha puha is, de diktatúrájával: s a gyakorlatával, hogy valamit (bármit) nem lehet szabadon választani. S mivel megszűnt a rendszer, ezért a rockzene alól kicsúszott a funkció, s a belőle delejező energia, önálló nyelvet teremtő gyúanyag, ami meghatározta és éltette. Ezért semmi dolgom már a beattel, s egykori hőseimmel. Nem írok róluk, ha egykori krónikási szerepemhez hű kívánok maradni. Bródy lemeze nem azért jelentős, s biztat ismét írásra-rögzítésre, mert a személye és teljesítménye a magyar ifjúsági zene történelmének egyik úttörő: stílust és példát teremtő motorja volt. Hanem azért, mert 2021-ben visszahozta a beat szelíd ellenállásra toborzó legitimálását.
Ez persze nem az ő érdeme. Hanem a mai hatalmi viszonyoké, amelyek a rendszerváltás kora végére hasonló helyzetet betonoztak össze, amely ellen a magyar beat és közönség-nemzedéke a maga szórakozás mögé rejtett kiállásával lázadt. Itt és most megint nincs más út, kiélési forma. Bródy János lemezének az a revelációs értéke, hogy viszonyaink illiberális fordulatára válaszul, alkotó kedvében felébredt ugyanaz a reakció készség (ösztön) – amely Illéses korszakát jellemezte. Ezért ül, talál minden kritikus sora. Újra elővett egy nyelvet, ami csodák csodájára ma is működik, s csöppet sem elavult, sőt nem is nosztalgia. Mert nem direkt politika, s ezért nem láncolható egyetlen oldalhoz sem. Magasabb szférában fejezi ki az elégedetlenséget és az elutasítást. Nem váltható fel politikai-választási aprópénzre. Önmagában nyugtat meg, old traumát, csupán azzal, hogy ez a produkció – lemez és az előadás – megszületett. Van. Megvigasztalja a mai kocsma-politika kiszikkasztott sivatagában vándorló „sivatagi” nemzedéket. Ha valami, ez a létezés, az effajta teljesítmény nyújt reményt nehéz időkben, amikor mind a természet, mind a történelmünk feldolgozatlan, gyászmunkahiányos alakulása nyomán – testet-lelket nyomorító szorongatásban élünk, igen rossz közel-jövő képpel. Nincs – még – új megváltó folyó, ahová léphetnénk. De a régi, amelyben egyszer megmártóztunk, most – a hérakleitoszi törvényszerűségek ellenére – mégis működik. Van. A közönség örömmel fürdött meg benne, nemcsak én. Mi ez, ha nem remény?
Ajánlott olvasnivaló:
