A koronavírus olyan betegség, amit általában mások kapnak meg. Nagy általánosságban a róla rendszeresen értekezők kívülről figyelik, kommentálják elrettentő jelenségét és legfrissebb fejleményeit. E jelentések és értelmezések hivatkozási anyaga a már-már túlzásba vett sajtó(oda)figyelésből, valamint az utcán, a villamoson, vagy reptereken nyert tapasztalatokból, s legutóbb már ismerősök ritka beszámolóiból származik. (Mert egyes celebeket kivéve, nem szívesen nyilatkozik senki arról, hogy elkapta, nehogy aztán kerüljék, „akár a pestisest”.)
„Ez nincs rendben” – mondhatná a szakmai becsület. Velem, egykori riporterrel, aki már két éve krónikása vagyok a Covid idejének, amit igen hamar egy új idő „koronavírus korszak” hajnalának definiáltam.
Lehet, a sors azért – is – hanem is ajándékozott meg, de részesített darab időre a Covid pozitívság státusával, hogy nyomatékot adjon feljegyzéseim tanúságának.
November 14-én éreztem a hagyományos influenza tüneteit megspékelve a szintén tradicionális szénanátháéval. (Ez utóbbi az utóbbi években elvesztette szezonális jellegét, az orvos szerint a levegő állagának standard megromlása okán, s éppen a fűtési szezonban tüsszögtet gyakran.) Gyorsan, de már akadozva megírtam Bitó Laci nekrológját, hogy stílusosan a nagy átváltozás hangulatába lebegjek át, s majd csak azután szagoltam bele jemeni anyósom „chug”-jába, ebbe a roppant erős fűszerbe, amiből egy kis morzsányi is elég, hogy a „márák”-ot, méreg csípőssé változtassa át. (A témoniaknál nincs ragozva, hogy milyen leves, mert az csak egyféle, „mindent bele” vitamin, fűszer és anyag koncentráció lehet, amitől a halottnak is illik felkelnie.) Vajon az évente kétévente jelentkező influenzáim idején elment-e a szaglásom? Ki figyelt erre? De most koronavírus korszakát éljük. Mindenesetre, ha a szag = élet, akkor ez, ezúttal lezárult előttem ez a dimenzió. Covidos lennék? Három (Pfizer) oltás ellenére? S akkor mit ér a nagybörzsönyi önkéntes izoláció? Ha nem is szorgalmasan, de az előírt helyeken viselt maszk? Minden esetre azonnali karanténba helyeztem magamat. Ha ezt én elkaphattam, milyen jogon ragasztanám tovább másokra? Minden találkozómat lemondtam – és feltártam a mélyhűtőm ellenőrizhetetlenné behavazott tartalmát a következő napokra.
S milyen jogon invitálhattam a Múlt és Jövő estekre közönséget, ha ez bekövetkezhetett, hasított belém, visszanézve az elmúlt hetekre? Mindenesetre a szkepticizmusomat fel kell adjam a „paranoiásan” bezárkózó barátaimmal, ismerőseimmel szemben.
Lehet, ezért is kaptam a figyelmeztetést.
A háziorvos (nagy nehezen elértem telefonon), kizártnak tartja, hogy esetemben Covidról lenne szó. „Akkor miért nem érzem a világnak illatokból álló dimenzióját?” „Talán allergia, nem tudom, de nem hiszem”. Az első két napi hőemelkedéses orrfolyós, szemkönnyezős átszenvedett nap után magam vettem kézbe az állapotomról szóló bizonyosság ügyét. Vajon egy patikában kapható (6900 Ft-ért) öntesztelő, mit mond az orr felső csatornáiba felküldött vattával megfejelt pálcika híreire, amikor okos cseppecskékbe mártva, rákenem egy kis műszerre?
Egy perc alatt azt válaszolta, hogy Covidos vagyok.
Nem most, de egyszer, ha kellőképp eltávolodtam tőle, majd ábrázolnom kell ezen üzenet rám gyakorolt hatását. Nem az a ténye volt az újszerű, nevezetesen, hogy mivel fejelte meg az influenza tüneteket ez a visszajelzés. Hanem az, hogy mit jelentett ez a visszaigazolás a közel két éve követett koronavírus járvány elbeszélése szövetében. Mindenesetre kiemelt a rutin rögzítő, krónikaírói – koordinátáim közül. Meg- és kiragadott valahová felfele, mely dimenziókban a „mindennapi élet” nyilai és nyűgei kicsinyessé mosódnak.
Még hevesebb energiával vetettem magam a Múlt és Jövő év végi 4-es számának munkálataiba. Mert csak az értelmes tevékenység, az egyedi embert túlélő ügy – és a benne való hit – segíthet át rossz órákon és gondolatokon.
De azért küzdöttem a még teljesebb bizonyosságért a C és D vitaminok bekapkodása, erős húslevesek és gyümölcssaláták gyártása és fogyasztása közben. Erősködésemre, ha nem azonnal, de napokkal később kaptam is ajánlatot telefonon, hogy utazzak ki Csepelre, vagy Érdere teszteltetni magamat. Amit azzal hárítottan el, hogy hány embert bizonytalanságát okozhatom, amíg kibumlizok a bizonyosság színhelyére. Vagy: hogyan fecsegjek egy taxisofőrrel, miközben az dobol bennem, hogy ráakaszthatom a kórt? „De több ezren várnak a tesztelésre” – így a diszpécsernő. „S majd még többen várnak, ha ez az ára.” – így én.
Itt maradt abba az érvek párbaja. (A háziorvos – telefonon -: pihenjek, ha nem tudok levegőt venni, hívjam a mentőket, s majd a kórházban infúzióra tesznek.)

Az elkövetkezendő napokban arra gondoltam, hogy ha már nem szerepelhetek a nap, mint nap egyre félelmetesebb statisztikákban, majd úgy keveredek ki, hogy benne sem voltam. (Hányan lehetünk így?) Majd magam szerzem meg a bizonyosságot, mert ez elkerülhetetlen a feleségem (hanukára) érkezése előtt, hiszen ennek a fényében egészen más és más körülmények között tölthetjük az ünnepeket. Szombaton menjek le, vagy hétfő reggel a gyógyszertárba? Minden pillanat pozitív változást hozhat, ami esetemben a negatív státusz visszanyerése. E töprengés közben érkezett meg a megváltó, felelősséget a vállamról levevő sms – hogy másnap (sabeszkor) hivatalosan és hatóságilag is eredményt hirdetnek, hogy áll a mérkőzés a sárkány fejű vírusok nekem kirendelt zászlóalja és a remélhetőleg csak pillanatnyilag megrendült immunrendszerem között?
Mint egy hasszid történetben csak most értettem meg a hatósági érdeklődés késedelmességét, amelyen – nem olvasván a kellő mélységben a saját történetemet – türelmetlenül bosszankodtam. Nevezetesen, hogy e türelmi idő alatt, a magam akaratából, vagy erejéből (visszanyert immunitása okán) meggyógyultam. (Szagok nem játszanak, azokra – így az orvostanhallgató megszabadító tündér, akár fél évet is várhatok.) Ugyanis másnap űrhajós szkafanderben a lakás börtönömbe belibegő kedves hölgy kinyerte az orromból a pozitív(negatív) jó hírt.

Hadd higgyem, hogy ez az – aktuális – hanukai csoda az első gyertyagyújtásra.