Miért érdekelnek manapság Bródy János koncertjei? – az egykori (rock-, pop-) újságírót, aki – jaj! – közel félévszázada nem műveli (követi) e szcéna eseményeit. Lehet, hogy közelebb vinne a leginkább a számomra meglepőnek tűnő jelenséghez, ha arra kérdeznék: miért tébláboltam e mozgalom (világ?) körül a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben? Mit kerestem és találtam meg benne, ami egy korszakban (a beatkorszakban) folyamatos följegyzésre és véleményem megosztására ösztönzött? Az „érzéki-erotikus” élményt? De hiszen az az élvezetét („fogyasztását”) jelenti. Azonban, aki leír, véleményez, az kívül áll – hogy tárgyát meg(ki)ragadhassa. (Szerencsés, noha skizofrén esetben a szemlélődőt a választott témája egyszerre ajándékozza/veri meg a kívül és belül állás konfliktusával.)
Ma már látom – lehet, ehhez kellett ez az ún. történelmi távlat –, az általam megfigyelt történelem érdekelt, amelyet mohón – én legyek az első! – igyekeztem rányomkodni a jelen idő(m) képlékeny anyagára. Minek a történelme vonzott? Egy zenei műfajé? – amihez nem is értek.

Épp ellenkezőleg: a beatzene volt az anyag, amelybe országlása korszakát belemártva – megőrizte ideje lenyomatát. Mint minden (újság)írót ez a szemem előtt alakuló, forrongó, érlelődő, erjedő massza izgatott: a nekem kijutott magyar történelem, amit – mert I. Ferenc Józseftől számítva egy-egy határozott arcélű, apa karaktert alakító vezetőről neveznek el (ahogy a mostanit bizonyára Orbán Viktorról) – Kádár korszakként ismerünk. Ez a közelmúlt, mint kihunyt, de még testmeleg hőt sugárzó vulkáni hamu szállong-ülepedik környezetünkben – mielőtt végleg beleszervülne a földbe és tájba, amely tápot, s vele azonosságot nyújt mindannak, amit magyarként határozhatunk meg. Ugyanis a Kádár-kornak a világban is egyedinek számító tulajdonságához tartozott, hogy társadalmi és nemzedéki mozgásainak egy alapvetően szórakoztató zenei műfaj adott keretet. S nemkülönben sűrű hajszálgyökereket, amelyek szövedékében egy egész nemzedék terpesztette-nyújtóztatta szét vágyait, amelyeknek a központjában -– ha nem is filozofikus argumentációval, de – az egyén szabadsága állt. Magyarországon a beatzene körül olyan sokrétű kulturális mozgalom buzgott felszínre – amely ennek a (nagy)generációnak képes volt zárójelbe tenni a nagyhatalmi és politikai kényszerek mindennapi realitásait.

Ennek a korszaknak ikonikus figurája volt Bródy János.
Volt?
Itt kérdezhető tetten régi-új érdeklődésem fellobbanása, sőt: s már tartósnak mondható hevülése. Ez a múlt időből jelen időbe visszaparázsló jelenlét. Ugyanis a beatkorszak, s vele hősei, arcai, sőt: közönsége letűnt. Sőt – bármilyen fájó – magáról a föld színéről is megkezdte csapatos levonulását. A nosztalgia- és veteránipar ezen nem változtat. Olyannyira nem, hogy azoknak a társadalmi és generációs önkifejezéseknek, amelyeket a Kádár korban tapasztaltunk ma már nem, vagy jelentős részben nem a populáris zene megalkotása és fogyasztása a fő médiuma. (E funkciókat ma leginkább a politikai pártok arculatformáló törekvései töltik be.)

Ezzel a Bródy-jelenség – végig arról beszélek – veleje is kitapinthatóvá válik. Ha a beatkorszak valamelyik funkciója történelmi és kulturális értelemben újra aktualitássá éledhet, akkor ezt csak olyan képviselője viheti át – „fogában tartva” a ma „túlsó partjára”, akit a beatkorszak teremtett meg. Bródy tavalyi koncertje és lemeze (Gáz van, babám) kapcsán megpróbáltam értelmezni: miért léphetett – és miért éppen ő – all after all „kétszer ugyanabba a folyóba”.

(https://index.hu/velemeny/2021/10/31/brody-janos-ketszer-lep-ugyanabba-a-folyoba/)

A leütött akkordot-jelenséget illik végighallgatni-kísérni. A november 12-i Papp László Aréna koncert azt a kérdést horgasztotta fel – még pislákoló újságíró vér, ösztön –, hogy a tavalyi találkozó teljesítménye, hatása megismételhető, netán fokozható-e? Vagy: az igencsak sűrű, és fenyegető, s a történelmet tragikusan ismételni látszó elmúlt egy év történelmével átitatódik-e a saját beat(hős)korszakát egyszer már igazi aktualitássá emelő produkció? Bródy legutóbbi médium szereplései, s azok hevesen elutasító reakciói (lásd. a Mandiner portál tanulságos – mert eligazító arról, hogy hol élünk – kommentjeit), a Szörényi Leventével – ebbe belebetegszem – vívott rosszízű nyilatkozatháborúi, a betegsége hírei – „az emberi életút” végső szakaszában (77 éves) – nem kevés drámai feszültséggel előlegezte meg az új találkozót.

Már az epikai elemek – hely, szereplők – is csábítanak az elemzésre. Először jártam a Papp László Arénában – utalás atavisztikus voltomra –, ahol megdöbbentett a tizenöt ezres teltház bozsgása. Az életkor szempontjából a közönség java a Bródy megénekelte nyuggerek népéből rekrutálódott. Megindító visszaképzelni az „ezek a fiatalok” lelkes és ártatlan arcait, akik a beatfelszabadulás, az egy-két ma is elhangzó Bródy (Illés) dal hullámán kezdték azt a pályát, ami épp mostanában bukkant ki a rendszerváltás kora (1988 – 2018) dzsungeléből, egy számukra rideg, temető közeli pusztaságba. (Gyerekeik, unokáik nem kísérték el őket, mint ama rendszerváltó, 1991-es Népstadionbeli Illés bulira.) Prózaibb szociologikumra fordítva: nem lehet, hogy mind ellenzéki szavazók lennének, ex-SZDSZ-es szoclibsik – akikhez maga Bródy tartozik. S ez a posztbeat megsokszorozódás a tavalyi kétezres létszám után – megtetézve az egzisztenciális nehézségekkel – bíztató érzéssel tölthet el. (Egy közepes jegy a stadion hátsó fertályán 12.000,-Ft-ba kóstált.) Ugyanis ez a túlélő „népfront” egyöntetűen reagált Bródy Jánosnak a Kádár-korban kialakított, sorok közt a lényegre kacsintó ellenzéki attitűdjére és nyelvére. S ünnepelte ma is, mégpedig mai jelentéstartalommal a maga Szózatait: „Ha én rózsa volnék”, a kissé átalakított Az utcán-t, az első magyar beat dalt, amivel a koncert is kezdődött.

Bródy megbicsaklás nélkül végigénekelte, zenélte, beszélte a több mint 3 órás koncertet. Ez Mick Jaggerénál nagyobb fizikai és szellemi teljesítmény, mert nemcsak zenélt, hanem szóval, azaz intellektuális produkcióval is lekötötte a hallgatóit. Műsorában nem a tudatalatti fölszabadítására összpontosító ritmus, zene és a hangerő vitte a prímet, hanem a szöveg.

S ezzel kerültünk közel Bródy János kétszer is ugyanazon folyóba lépésének – ezúttal nem a politikai-társadalmi, de az emberi-művészi lehetőségéhez. Az eredetéig visszalapozva. Bródy, noha kiválóan játszik több hangszeren, s énekel, komponál is, nem sui generis zenész, mint a beat legtöbb hőse, akiknek az a tehetségük lényege, hogy képesek az „érzéki-erotikus” közegbe emelni korszakuk hangulatát és törekvéseit. Legtöbbször „nem tudják, de teszik” alapon. (Rock-, de különösen jazzújságírói tapasztalatom, hogy a muzsikusoknak, akiknek a játékát megpróbáltam teóriákra és narratívákra fordítani, fogalmuk sincs arról, amit befogadó csodálóikban előidéznek.) Ők Isten/Világ membránjai, akik megszólaltatják a zene nyelvén ezen univerzumok aktuális hangulatait és hangzásait. (E felismerésben kedvenc tankönyvem, Kierkegaard Mozart Don Juanja is segített – tőle származik a zene „érzéki-erotikus” definíciója.)

Azonban ez a funkció a szövegre nem vonatkozik. Bródy költő és krónikás, akinek a versei zenével működnek. Ez az szerep, eddig nem tűnt fel oly élesen, mint most. Mégpedig azért, mert a magyar kultúra szerencséjére az egyik legtehetségesebb magyar zenésszel párban alkotta életműve túlnyomórészét. Ezért a Szörényi-Bródy (helyenként llés-Bródy) együttműködés nemcsak egy történelmi korszak legkifejezőbb, legsikeresebb lenyomatává válhatott, de a magyar kultúra halhatatlanságra igényt tartó teljesítménye is egyben.

A beatzene mögül kihátrált, vagy fejlődött a társadalmi-politikai-szellemi háttér, s ezzel megszűnt muzsikusainak membrán funkciója. (Időről-időre követem Eric Clapton, Peter Gabriel, sokáig Mark Knopfler, Steve Winwood, újabban Zuchero koncertjeit a youtube-on – akik képesek aktualizálni a zenéjüket, igaz, leginkább a régi számaikat. El ne felejtsem a Colosseum revelációs fellépését Budapesten egy éve, akiket azóta szintén rendszeresen figyelek.)

Bródy azonban közegében elárvult értelmiségi – akinek a beat széthullása után is megmaradt a legitimációja. Karcos rosszkedvvel követi a nemzedékét utaztató vonat kisiklását az egykori remények sínéről. E folyamatot megörökíteni tipikusan tanú funkció és feladat. Messze kevesebb hatásfokkal: csökkentett dinamikájú zenei sokszínűséggel, revelációval, mint a „virágok közt veled lenni” idején. (Tinódi Lantos Sebestyén fő értéke is a korát megörökítő történetei, amelyhez az alatta pengetett dallamok csak kíséretül szolgáltak.) (Bródynak nagy szerencséje van Kirschner Péterrel, aki elbeszéléseit hangszereli, és egy-egy szép gitár szólóval feldobja, de ma a Bródyval randevúzás – nem a beat egyenes folytatása.)

A régi-új Bródyban egy régebbi és más hagyomány búvó patakja tör a felszínre – most világosodik meg, hogy így volt ez a beat idején is. A 20. század elején a „Zsidó Budapesten” (lásd Gluck Mary azonos című fontos könyvét”) kabarékban, sanzon esteken született meg ez a beszéd- és énekmód, olyan költők együttműködésével, mint Ady Endre, Somlyó Zoltán, vagy Reinitz Béla Ady első megzenésítője, s olyan konferansziékkal, mint Nagy Endre (maga is kitűnő költő), Kellér Dezső, Komlós János.

A mostani Bródy-koncert szinte azonos repertoárt vonultatott fel, mint az egy évvel ezelőtti. Azonban – és ezt fantasztikusan oldotta meg – a számokat összekötő monológ ezúttal legalább olyan részben uralta az előadást, mint a dalok. Meggyőződésem, hogy minden sorát, poénját kidekázta és papírra vetette. https://www.youtube.com/watch?v=gT3WpjREO1k

Konferanszié? Stand up? Felesleges definiálni – párbeszéd. Vagy: csak beszéd. S ez lekötött egy stadionnyi, oly különféle habitusú, pártállású rajongót. Ma. Magyarországon. Bizonyára azért, mert a beat humuszából szívta fel energiáit, színeit és ízeit. S ez több felfedezni valót nyújtott, mint az az aktualitás, vagy üzenet, amit, szenzációra éhesen, vártam.

Bródy – ezt olvastam ki az arckifejezéséből, amikor fiatal zenésztársaival meghajolt és megköszönte a publikum tapsait – azt gondolhatta: „megcsináltam”. Igen, megcsinálta. Lehet, utoljára. Azonban, másodjára és más minőségben: a csúcson. Ezt ünneprontó sejtetni, de nem látom, hogy ezt a színrelépést hogyan és mivel lehetne überelni. S nem felülmúlni meg minek? De volt egy hiányérzetem is. Nem tudtam, hogy ez pontosan mi is valójában. Akkor döbbentem rá, amikor mégis kicsordult a könnyem. Az hiányzott, hogy megborzoljon a sírás ingere.

S ez is eljött. Ezt is megkaptam. A pillanatban, amikor a többszöri visszatapsolás után megszólalt, a „Miért hagytuk, hogy így legyen” riffje. Ebben benne volt – nem a megérzékített történelem, ezt lazán, csuklóból hozta – de mindazok – élők és holtak – hús-vér szellemalakjai, akik ezt a számot himnuszukként énekelték, akik ebben a dalban egyek, egymáséi lehettek. S már soha többé.