Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Kőbányai János: Kávé a mennyei JeruzsálembenMarkó Iván halálára még egyszer

Igen is, ezúttal nem elégszem meg az olcsó, rövid időre feltakart emlékkel. Hogy könnyed rutinnal – a nekrológírás (nem én tehetek róla) lassan azzá válik (szégyen) ezekben az időkben – s vissza lebbentsem a fátylat egy barátság (egy ember) történetére, s vele a belém (a korszakba) költözésére, s let’s go előre. (Hová?)

Igen is, lementem – fizikai és lelki értelemben is – a pincébe, hogy felhozzak Ivánból valami méltót, túlélőt. A veszteséget kompenzálót? Nem! Az így túl egyszerű, s a szóismétlést is kockáztatva: olcsó lenne. Ha nem is árulásomat, de a magára hagyás bűnét kell most kompenzálnom. Mert nem akkor kell vele jóba lenni, az udvartartásába tartozni, amikor sikeres, hanem amikor a Nagymező utca valamelyik bárjában imbolyogva, rossz fogakkal találkoztam vele, s nem rutinszerűen megkérdezni, hogy „hogy vagy, miz újs? Hanem éppen akkor elkérni újra a telefonszámát-emailjét, s valami közös projectbe bevonni. A Napútban megjelent könyv részletében látom csak, hogy 2014-ben könyvet adott ki a címe is ordít: A magány mosolya – miért nem adtam ki? (Magán kiadás: jaj!) Miért csak nem is hallottam róla? Most bezzeg – egyetlen antikvár példánya sem kapható – ha minden igaz, egy szlovák antikváriumban, nem írták rá: „előjegyezhető”. Hála isten! Ahogy a minapi nekrológomban írtam – most léphet be az új életébe, amely sokkal inkább méltó lehet ahhoz, amit elhagyott, s amit ó jaj, hogyan hagyott el.

S lehet, akkor is – sőt: még inkább akkor kellett volna fölhívni, amikor a mohón és oly gyalázatosan egysíkú tömegmédiumok a „nem elszámolt” milliókkal gyanúsították – hiszen, akár a saját, nagyságrendekkel szűkebb költségvetésű példámon is tudom, hogy valaki vagy a könyveléshez ért, vagy a maga missziójához.
A pincéből felhozott negatívok is szomorúságról tanúskodnak – egyfajta száműzetésről, de mennyivel katartikusabb reménytelenségről, ami magában hordozza az újjászületést. Igaz, a képek Jeruzsálemben rögzítődtek a lélek és a fényérzékeny anyag falára. A szent városban, amely a feltámadásnak nyújtott és nyújt helyet és népet. S amelynek lehelete oly mélyen átjárta Ivánt.

Jó tudni, hogy már a mennyei Jeruzsálemben vagy. A magányos asztalodhoz – szerintem akkor is, csak kitakartam a képből – majd nemsoká nekem is rendelünk kávét.

Végső búcsú Markó Ivántól