A naplóvá sodródó bejegyzés-reakcióim egy ünneppel kezdődtek. Ama Szimha Tóraival, amely a maga fekete (szombat) rettenetében anti-szimhává (boldoggá) avanzsálódott – s minden bizonnyal azzá szervül legalább évszázadnyi emlékezetünk jövő idejében. (Vajon, mit kezdünk vele a közeledő ősszel, 2024 október 25.-én, amelyet a szenvtelen naptár számunkra előír.)
A rákövetkező so called események nem engedték meg, hogy a rákövetkező ünnep-szigeteken kivethessem hánykolódó, bukdácsoló hajócskám köteleit. Eltűnt a biztonságos part a horizontról, ahol ki lehetne kikötni, megpihenni, lenyugodni, netán elmélázni, ábrándozni, vagy terveket szőni. A jelenkori történelem csak húz, lökdös egyre örvénylőbb bizonytalanságok, vízesések vagy süllyesztők felé. A történelemkönyvek távoli lapjairól a háborúk, s vele a gyilkos emberellenesség elevenedett meg „mindennapi életünkben”. Egy vértől ragacsos, szenvedéstől átitatott fejezet fölvezetés, ahogy elbeszélésével ünnepekről ünnepekre szembesülünk vele az elmúlt félévben – s még mindig el-elcsodálkozva, hogy mindezt nem „soha többé!” tanulságként olvassuk, hanem éljük. Nem, nem, sajna mindez nem nagyszüleink története, hanem a mienk – ezt adjuk tovább a maga több évezredes megváltatlanságát csak darab időre megszakítva, a II. Világháború/Holokauszt Apokalipszisa után.
Az izraeli (vagy inkább: zsidó? mert a Diaszpórában is számon tartjuk-ünnepeljük) Jom hacmaut és azt felvezető Jom ha zikaron jeles napjai korántsem vesznek misztikus homályba. Nagyon is előttünk születtek, s ha kevesen is, de élnek olyanok, akik bőrükön tapasztalhatták meg keserves világra jöttét.
Ugyanakkor a mai Izrael állama létrejöttének évfordulói mégis hajaznak ama mítoszokba vesző emléknapok narratívájára, azokra, amelyeknek az újra és újraélése tett és tesz bennünket néppé. (Ahogy minden más népeket a maguk megőrzött emlékezete.) A zsidó jeles napok közös leitmotivja abban áll, hogy mindannyiszor a gyász, a szorongás valósága csap át boldog happy end-é. Lehet, túl gyorsan, szinte átmenet nélkül. Amit még jobban megérzékít a sziréna szóval ketté vágott két nap, mint a pészahi hagadda egy estés történet felelevenítse, vagy a purimi Eszter történet felolvasását követő álarcos karneváli buli.
Egyik napot, azaz az Emlékezés napját az állami kivívásáért folytatott harcokban elesetteknek és a megmerényelteknek szentelik. Minden évben növekszik ez a létszám. Mind a hivatalosság, mind megannyi családi, kisközösségi temetői látogatása emeli ezen a napon hőssé az áldozatokat, majd esti televíziós adás sok-sok dokumentumfilmje ugyanezt a kollektív traumaoldó gyászmunkát szolgálja, hogy a másnapi sziréna nyomán – a Függetlenség napon – beinduljon az örömteli zászlófelvonás, a bizakodó, eredményeket felvonultató államfői beszédek, hogy utána Izrael népe kiszabaduljon a szabadba, s baráti, családi körben nyárson forgassa és fogyassza a friss husit, azaz a „mangált”, s este pedig bálozzon, vagy ingyen szabadtéri koncerteken mulasson.
1860 óta 25 040 nő és férfi adta életét Izrael függetlenségért. 5100 állampolgár halt meg terrorista támadásban.
2023 okt 7.-én, 766 rendőr és katona esett el, 834 civilt öltek meg a terroristák, ezek közül 782-en még nem töltötték be 18. évüket. 1294 szülő vesztette el a gyerekét, 2174-en a testvérüket, 248 nő siratta el a párját.
A Jom ha zikaron megtartásával nincs probléma – különösen, hogy közel is esett a Jom ha Soához – s ezért természetesen fűződött össze a két emléknap: tapasztalatban, valamint a genetikus és ezért „kollektív” traumákban. (Idén már az Auschwitz tábor ikonikus szögesdrótjainál és Arbeit Macht Frei kapujánál is megjelentek az antiszemita és Palesztinát éltető tüntetők.)
Azonban az idei Jom hacmaut? Lehet-e függetlenséget ünnepelni, amikor 134 fogoly izraeli polgár (élve vagy halva) enyhén szólva nem független. S amikor a kis ország – ama „lángoktól ölelt” – északi és déli határvidékét a mai napi rakétaesők perzselik, s ezért közel 300 000 lakosa bombabiztosabb menedékekben húzza meg magát.
S vajon lehet-e a közvetlen, ki nem hűlt, ki nem beszélt gyászból örömre váltani? Mennyi évnek kell eltelnie addig – míg a kissé sietősen képzett mítosz, valódi mítosszá tisztul, emelkedik-sejtelmesedik.
Ha egyáltalán.
Ugyanis a holokausztot idéző friss tragédia legtragikusabb eleme a világ hozzáállása. A maga erkölcsi nívójában, vagy nagyhatalmi változásai dinamikáiban. Amitől sem az ókorban, sem a mai posztmodern, globális korban nem lehet „független” Izrael.