Mint aranykorra emlékszünk vissza a másfél hónapnyi se közelmúltra, amikor találkozhattunk veletek. A könyvhét alkalmából minden a könyvekről, a kultúráról szólt. Noha akkor is a kertek alatt lopakodott a Covid, volt háború, hőség. (Igaz, eső is.) Azonban a „tradicionális” szellemi elfoglaltságok egy hétre képesek voltak felülkerekedni a mindennapi élet nyilain és nyűgein.
Mára minden komorabb, reménytelenebb, fenyegetőbb. Talán azért – is – mert nincs ünnepe-eseménye a kultúrának – sőt: a fennmaradása került egyre több oldalról veszélybe. (KATA)
Magyar László András könyve, s a nagyszerű emlékestje azonban az idő dimenzióiból kiszakadva velünk van. Most is – és ha nem is mindörökké, de hitünk szerint sokáig.

A több frontról támadó keserűség ellen ezt tudjuk nyújtani – „csak”, – de ez a csak a minden.
Ha egy más dimenzióból is – Laci velünk szolidáris, bennünket szórakoztat, vigasztal, kiemel a szomorú valóságunkból.
Sztereóban érdemes, Várady Szabolcs írását olvasni a barátról és utolsó könyvéről. Író és barát igazi hivatása: megragadni az eltávozni szándékozó barát kezét, hogy köztünk tartsa művét: azaz őt.
Mind Laci posztumusz könyve, mind a Nyitott Műhely est újra felidézése kiragad ebből a világból. S minket is az a feladat éltet, hogy a szeptemberi újra találkozáskor (reméljük nem marad el a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál), hasonló, nem rezsicsökkentett muníciókkal tápláljuk bennetek a lelket.