„Halottról jót vagy semmit” – tartja a köz(hely)mondás.
S mint a legtöbb effajta megállapításban, ebben is rengeteg az igazság. Az evilágból eltávozás ténye mindent megváltoztat: a viszonyból, a markáns véleményből egycsapásra emlék lesz. Azonban az emléknek más a célja-tétje-természete. Ugyanis az eltávozás mozzanata maga is tragikus – rádöbbent az életünk viszonylagosságára –, ezért a konkrét személytől függetlenül is magában hordozza létezésünk transzcendens kérdőjeleit.
Azonban van a kétfajta létezést szervesen összekötő elem – ezt szokták halhatatlanságnak is becézni –, hogy igaznak kell/illik lennie. Nem nyilatkozhatunk-emlékezhetünk hamisan – az életben viselt szereppel, viszonnyal ellentétesen.
S ez vonatkozik a hallgatásra: a „jó” ellentétes oldalán álló „semmi”-re is.
Üresen csengő-bongó, az egykori életben lezajlott konfliktust elhallgató nekrológ nem más, mint hazugság. Meg sem mukkanni: dettó.
S akkor?

Tamás Gáspár Miklós halála hatalmas veszteség – minden előjel, a hozzátapadó kapcsolatok nélkül. A közéleti szereplésében képviselt műveltség és nívó majdnem példanélküli volt – dermeszt meg az egészen friss múltidő. Azaz: azért tűnt oly unikumnak, mert a világ, amiből ez kilombosodott, úgy látszik, örökre letűnt. S még messzebbre sodorna TGM magányának az elemzése – ez pusztítóbb, mint a betegség, ami lassan végzett vele –, a vitapartner nélkülisége, ami visszavezetne olyan történelmi okokra, amely során óhatatlanul felidéződne – szerintem jó okkal – a holokauszt pusztítása és traumája, s ezzel aztán le kellene menni („Judeomán”) Mórickába (https://magyarnarancs.hu/zene2/magyar_zsido_ket_jo_barat_-_ady_endre_egy_keresztvetes_tortenete_avigdor_hameiri_a_dalolo_maglya_konyv-66621),
akinek mindenről az jut eszébe.
TGM-et a Raj Tamás vezette Talmud Tórán ismertem meg, néha ő hozta el ide Ábel fiát (úgy tudom, ma kitűnően tud héberül), ahova én, mivel saját gyermekem nem volt, az unokaöcsémet cipelgettem el.
Egyszer megkértem, hogy segítsen engem és a Múlt és Jövő kiadót a karizmájával-befolyásával egy igen súlyos, máig kiható támadással szemben.
Több laptársunk is egy-egy cikkel, interjúval emlékezik meg, így nekünk is akad egy ilyen – ha nem is mi közöltük. (http://beszelo.c3.hu/cikkek/’sidokrul).
Utolsó közös „projectünk” Bíró László 2020-as szerencsi pót-képviselőválasztási ügye volt. Olyan fontosnak tartottam ellene fellépni egy szocialista-liberális fórumon, hogy a kivételes helyzetben ismét a „protekcióját”  kértem, amire hajlandó is volt. Ebben az ügyben – ki kellene menteni-archiválni valahová – több levelet váltottunk. Közbenjárását elutasították (https://index.hu/velemeny/2020/10/07/ezen_az_aron_nem_kell_a_ketharmad_megszuntetese/).
Azonban, mert ezt a ritka együtt-gondolkodást nyilvánossá is tettem (a cikkem végén egy nem mi kutyánk kölyke fórumon) két gondolatjel között (engedélye nélkül), felháborodottan megkért, hogy ne írjak több levelet neki.
Ezt be is tartottam.
S most mégis írok. Most már szabad? Bevezetésül mégegyszer elnézést kérek, hogy felfedtem a titkos kapcsolatot. Remélem, olyan világba kerültél, ahol ez nem számít, mert ott mindenről mindent tudnak.
Vajon, ha feljövök magam is a mennyei kávéházba, leülhetek-e az asztalodhoz? Addig is küldök fel két könyvet.
Utoljára a tavalyi könyvhéten láttalak, kislányoddal sétáltál keresztül a Vörösmarty tér – sajna gyér – forgalmán. Integettem, hogy gyere a standunkhoz, szeretnék két könyvet a kezedbe nyomni. (All after all.) Zavartan visszaintettél, hogy nem. Pedig szerintem ezek eredendő érdeklődési körödhöz tartoznak. Ezért most utánad küldöm – olvasgassad, míg jövök.
S ha az asztalodhoz engedsz – mikor? – megvitatjuk. Sok más téma mellett.