Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Kőbányai János: Nekrológok évadja

Mint egy sorozatvető fegyver kilőtt tára nyomán, úgy dőlnek ki a sorból barátok, ismerősök, ellenfelek: a közeg. A kulturális, értelmiségi közeg, amelyet magyar szellemi életnek nevezünk. Amely ugyan soha nem volt egységes, de eleddig soha nem hasadt szét oly ellenérdekű-orientációjú oldalakra, táborokra, mint napjainkban.
Persze, hogy emberek, még ha fontosak is, híresek is, meghalnak – ez a természet rendje. (Noha az kevésbé, hogy kollegáink nem sokkal 70. évük betöltése után lépnek ki az életből, mint „rossz cipőből” – ez figyelmeztetés a szintén 70+-os nekrológ írónak.) (Aki – mint egy olvasóm megszámolta – Koronavírus idején, Naplók és nekrológok című, a 2020-22. évet összefoglaló feljegyzéseiben 50 társát búcsúztatta el.)
S az is természetes, hogy nemzedék megy el – ami lehet tragikus, de még ez a hagyományokba illeszkedik. Annál is inkább, mert a helyükre jönnek újak, sokszor a tanítványok, ami szerves folytonosságot biztosít a távozásuknak, s ezáltal az elmentek alkotó munkáját folytatják, így tartván életben őket.
Az igazi űrt az okozza, hogy a mostani váltás egy rendszerváltás okozta társadalmi szakadás körülményei között zajlik. Amikor az elmentek világa nem lényegül át folyamatosan egy másikba, hanem olyan szakadékba zuhan, amely két világfelfogás között repedt szét. (Gondoljunk a Petőfi–Arany és Ady Endre fellépése közötti terméketlen hiátusra.) Ezért művük = életük fennmaradása nem „életbiztosítás”.
Általában a Múlt és Jövőben publikáló szerzőktől szoktunk elbúcsúzni ezen a fórumon. A 33 évfolyam – sajnos – széles merítést nyújt arra, hogy nekrológokat írjunk. Azonban egy folyóirat szellemi hátterét, kapcsolatrendszerét nem csak a hasábjain megjelent publikációk alatti nevek jelentik. (Bizony sokkal többet elmondanának erről a levelezések – pláne, ha megoldott lenne az e-mailek archiválásának módja.)


Kertész Ákos, a Kádár rendszerben oly nagy hatású Makra és a Sikátor írója a Múlt és Jövő olvasója, jóakarója volt. Nem sokkal elűzése előtt egy zsidó témájú novelláskötetről is tárgyaltunk, aminek a nyélbeütését aztán elvitte az emlékezetes („genetikus”) rossz mondat kiváltotta cunami. Kanadáig sodorta a felcsapó gyűlölet árja. Fáj a lelkiismeretemnek, hogy nem igyekeztem a távolban megkeresni, s kapcsolatot folytatni vele. Nem a halála tragikus, hanem az, hogy oly távolra száműzve halt meg. Ugyanis nem a tipikusan száműzetéses magyar korszakban (2012) kellett elhagynia a hazáját. A rossz fogalmazás felelősségén túl – ez kivel nem fordul elő? (a publikáló szerkesztő felelősségét eleddig nem firtatta senki) – ebben a szomorú történetben felfedte magát a magyar holokauszt feldolgozatlansága miatti krónikus betegség. S ezért Kertész Ákos szellemi hagyatéka, bekerülése a magyar irodalom „kollektív emlékezetébe” is ehhez az igen kétséges kigyógyuláshoz van kötve. Dacára, hogy az életműve java egy másik korszakot szeretett volna jobb útra téríteni. De hát még messzi az idő, amikor ezt a korszakot is objektív kritériumok alapját lehet majd megítélni.

 

New York, a Columbia Egyetem melletti olasz étterem híres – havonként megtartott – Deák asztala, amelyen 2006. szeptember 24-én (első digitális fényképezőgépem adatai szerint) egyszer én is részt vehettem, amikor New Yorkban a NyPL-ban a Patai hagyatékot kutattam a disszertációmhoz, s amelynek problémáit átbeszélhettem vele.) (Elnézést az életlenségért. A portré jobban sikerült.) Az Asztalnál: Sanders Iván, Békés Csaba, Glanz Zsuzsa és Pásztor Péter.

 

Deák István a klasszikus száműzetéses korban cserélt hazát, nyelvet, közönséget. 1948-ban. Miután fiatalon munkaszolgálatosként belekóstolt a holokauszt tapasztalatába, nem volt kedve egy másik önkényuralmi rendszerre pazarolni megmaradt ifjúságát. Történelmi munkáiban azonban maradt szülőföldje Köztes Európájában – és mélyebb (19. századtól) és szélesebb (Németország, Monarchia, Magyarország) merítésben vizsgálta mindannak a hátterét, ami saját, a szintén önkéntes száműzetéséhez vezető tapasztalatok mögött állt.

A rendszerváltáskor a CEU megalakulásakor segített előadásaival és sugárzó személyiségével felfrissíteni a honi szellemi életet, a történelemtudományt. Akkor ismertem meg jeruzsálemi mentorom, Michael Silber közvetítésével, akinek ő volt a mentora a Columbia Egyetemen. Gondolom, vittem neki egy-két új Múlt és Jövőt, s igyekeztem bevonni őt a szerzők táborába. Ez a törekvésem egész haláláig tartott – 2021. március 23-án írt levelében számolt be arról, hogy 95. születésnapjára „meglepi” magát az önéletrajza kéziratával, csak addig tartson ki a szeme egészsége. Rögtön „le is foglaltam” egy fejezetet belőle a folyóirat számára. Utolsó hozzám írott levele majdnem épp egy évvel későbbi keltezésű (2022. március 14) és egy, a honlapunkon magyar fordításban közölt Jerusalem Post cikkre reagált (Michal Bilewicz: Putyin újraéleszti a szovjet korszak antiszemitizmusát Ukrajna elleni háborújának érdekében Haaretz 2022. március 24. Fordította: Huszár Ágnes): Köszönöm ezt a kiváló és elszomorító cikket, és a szerző pesszimimusával szembeállítanám azt a gondolatot, hogy a zsidók nélküli antiszemitizmus nem jelent komoly veszélyt. A zsidók meggyilkolásához zsidók kellenek és azokat már majdnem teljesen kiirtották, vagy emigrációba kényszerítették a németek, az oroszok,  az ukránok, a magyarok, a lengyelek, a románok, a baltiak. Putyin antiszemita propagandája nem menti meg ezt a csirkefogót.”

Sajnos most ellehetetlenült az a vágyam, hogy eredeti Deák István szöveggel emeljem a Múlt és Jövő ázsióját. Azonban nemcsak megfogható kéziratok, hanem kapcsolattartás, diskurzus is alakítja azt a szellemi hátteret, ami egy szellemi műhely, egy vállalkozás mögött húzódik. Deák István ily módon hatott, amit hálásan köszönök. S mindent megteszek azért, hogy szellemi élete élő maradjon.

Utolsó, körünkbeli látogatója Pók Attila volt (akit 1967-ben az Országos Középiskolai Történelem Tanulmányi Verseny döntőjében ismertem meg), s aki néhány napot töltött vele a 2022-es év végén Arroyo Grande kisvárosban, Los Angelestől 300 kilométerre. Külön köszönet neki, a valószínűleg, az életében utoljára készített fotókért (Attila a következő számunkban részletesebb pályarajzot ígért róla.)