Már két éve nemcsak az a legnagyobb problémánk, hogy folyóiratunknak, könyvkiadónak, magyar értelmiséginek mi a feladata a „kizökkent időben”, hiszen, ha az idő/korszak változik, akkor a mindennapi kihívás is”, amire hivatásból is feleletet kell adjunk, – de milyen üdvözletet küldjünk a hagyományos ünnepeink alkalmából? Hiszen az is szöveg, üzenet, gesztus – mint a folyóirat szövegei. Az ünnepi üdvözleteknek szintén megvannak a jól begyökerezett szokásai-kliséi. Normális (?), de legalábbis reményteljesebb történelmi periódusokban rutin feladatoknak minősültek – csak a dátumot nem szabadott eltéveszteni. (De ez szinte lehetetlen, hiszen már hetekkel azelőtt záporoznak az üdvözletek – a naptárt szintén figyelmes rutinból lapozgatók jóvoltából.)
Azonban, ha az idő – ama „történelmi” – kizökkent, nem sodorja –e el, vagy tölti meg más jelentéssel ünnepnapjait is – amelyek a végtelen sodrásban (az időében) mint állandóan a helyükön őrködő bóják adtak keretet az időnek és a („kollektív”)emlékezetnek.
Fals, vagy visszatetsző, édes, sikeres új évet kívánni most – ha be is mártogatjuk az almát a mézben az ünnepi asztalon – amikor az új év nem, hogy semmi nem jót nem előlegez meg, hanem épp ellenkezőleg: csak az egzisztenciális, s vele a szellemi a szellemi romlást valószínűsíti tovább. Az utóbbi a tragikusabb fenyegetés – és nekünk, kultúracsinálóknak keserűbb. Hiszen a háborút emberek követik el, bármilyen bonyolult, átláthatatlan érdekszövevények hierarchikus eredményeként is. Emberek teljesítik a háborús parancsokat, s főképp: gyilkolnak, gyújtogatnak, rombolnak. Mindazok az apokaliptikus sebek után, amelyeket a 20. században az emberiségen ejtettek. Ahogy a kereszten szenvedő nacareti Jesua ben Joszéf története, úgy a holokauszté sem emelkedett fel az emberi tudatba, hogy az elkövetett bűnök a visszájára fordulva úgy gyógyítsanak ki a traumájából, hogy egyúttal elkövethetetlenné tegyék őket. Az első és második világháborús képek és dokumentumfilmek elborzasztó – és elborzasztásra használt – dokumentumai elevenedek fel napi – rutin – híradásokká. Ezek a szörnyűségek nemcsak arról tudósítanak, hogy a messze még a megváltás, a Messiás kora – ezért imádkozunk minden nap, leginkább a nagy ünnepek alkalmával -, de ennek a lehetőségében reménykedni, eljöveteléért ájtatos szavakat rebegni vajon szintén nem kiüresedő rutin, átlátszóvá hamisodó gondolkozás, látás hiány bizonyítéka -e? Gyávaság, a fej homokba dugása?
Mit mondjunk, kívánjunk akkor most?

Az itt bemutatott (idézett) képeket a grafikájuk miatt másoltam ki évekkel ezelőtt, hogy változatosabb vizuális tartalmakkal gazdagítsam az ünnepi jókívánságokat. Most azonban a szövegük nyújt – ha a ebben a helyzetben lehet: vigaszt. Legalább is a példa ezt nyújt. Hevesi Simon főrabbi (Aszód, 1868 – 1943, Budapest) rosh ha shanai vezérgondolatai/dróséi nem a soá idején szóltak a híveihez (az Egyenlőség hasábjain), hanem az ún. bethleni konszolidáció éveiben 1924 –ben és 1925-ben, amikor sokan reménykedtek olcsón (és maradtak a helyükön, s vele meghatározták sors(talan)ságukat.)
Ezek a beszéd felütések, ha nem is reményt – de feladat-, magatartás példát nyújtanak, amelyekkel azonosulni lehet. Látni, megfigyelni és tanúskodni a „kizökkent időben”, amikor „minden Egész eltörött.”
Ehhez a szemponthoz, figyeléshez, tanúskodáshoz kívánunk fizikai és szellemi erőt, tartást.
Tartson ki békésebb időkig, amikor visszaadhatjuk ünnepeinket a rutinnak. Legyen az olcsó, de legalább élhető.

A Múlt és Jövő Közössége