Tisá beáv a zsidó történelem – „kollektív emlékezet” legszörnyűbb tapasztalata. Évezredek óta hirdeti a pusztulást és a katasztrófát. Ehhez a zsidó naptár szerinti gyászos dátumhoz köti a 40 éves sivatagi generációváltó vándorlás büntetését, a Szentélyeink lerombolását, egészen a treblinkai mészárlások megkezdéséig.
Azonban a mostani időnkben ez a böjttel nyomatékosított évforduló nemcsak a zsidó népet emlékezteti az Apokalipszisra.
Maga az egész Glóbus látszik a pusztulásába rohanni. A Koronavírus korszak, majd a hasonló erővel pusztító szárazság jelzi, hogy a Földnek elege van a homo sapiens úgynevezett fejlődéséből, mohó fogyasztásából a hátán. Erre csak rátetéz az említett „faj” (e szó etimológiája is kisebb vihart okozott – igaz a biliben) vezető hatalmainak mozdulatai, amelyek harmadik világháborút ígérnek.
Csak a hab a tortán, hogy e gyászünnepre fél Izraelt rakéták borítják be, s a lakosság nagy része éjjeleit óvóhelyen tölti. Igaz, szerencsére buhera játékok fenyegetnek, de ezek – épp a harmadik világháborús machinációk évadján (az Iszlám Dzsihád az Oroszországgal most szorosabb kapcsolatra lépő Teherán követei Gázában) bármikor belobbanthatják a térséget a világháború tűzvonalába.
Holnap gyászoljuk a Siratófal előtt Tisá beáv nemzedékről nemzedékre visszatérő tapasztalatát.

Mi, csak a költővel sóhajthatunk – nem először, sőt, szinte folyamatos légzőgyakorlatként:
„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg”