1944-ben a magyar holokauszt előestéjén egy kolozsvári, cionista újságíró, Kasztner Rezső és egy szintén erdélyi származású üzletember, Joel Brand Adolf Eichmannal folytattak tárgyalásokat a magyar zsidók életéről. A tárgyalások zátonyra futottak, majd végül mégis 1684, különvonaton először Bergen-Belsenbe, majd Svájcba szállított embert mentettek meg. Később Izraelben egy rágalmazási per kapcsán mondtak Kasztnerről elmarasztaló ítéletet. Azóta is folyik a vita arról, hogy mennyiben tekinthetőek Kasztner tárgyalásai helyesnek és elfogadhatónak, vajon az elért sikerek felülmúlják-e a járulékosan okozott károkat. Az évtizedek óta zajló vitához jellemző módon elsősorban történészi előképzettség nélküli résztvevők szóltak és szólnak hozzá. Röviddel a per után Ben Hecht[1] jelölte ki az utat, amelyre rálépett már Biss András,[2] Anna Porter,[3] Mose Golan,[4] nemrégiben pedig Paul Bogdanor.[5] Többek között Nem csoda a laikusok benyomulása, a Kasztner-ügy politikai, ideológiai, morális és személyes érintettségek metszéspontjain található.

A mentések két főszereplője, Joel Brand és felesége, Hansi Brand saját kiadványban számoltak be emlékeikről. Az 1960-ban közösen közreadott héber nyelvű könyvükben[6] a Kasztner-per és a barátjuk halála által keltett ellentmondásokat kívánták eloszlatni azáltal, hogy a történtek „hű rekonstrukcióját” adják vissza. Az igazság felszínre hozása természetesen számukra sem sikerült. Saját nézőpontból mutatták be az eseményeket, amelyekben Kasztner – velük egyetemben – pozitív, hősi szereplőként tündökölt. Nem sokban különbözött ez Joel Brand két évvel korábban megjelentetett könyvétől.[7] A kötetet Alex Weissberg jegyzi, Brand emlékezetére hagyatkozva egyes szám első személyben, párbeszédekkel tarkítva írta meg a Vért Áruért akció történetét. Hosszú oldalakon keresztül olvashatók Brand erőfeszítései, amelyek a britek és a jisuv vezetőinek meggyőzésére irányultak, az Eichmann által felajánlott alku elfogadásáért. A szerző az éhségsztrájkot és a vezető brit politikusokkal lefolytatott vitákat emberfeletti teljesítményként ábrázolta.[8]

A narratíva-háború legújabb darabját Daniel Brand, Joel Brand és Hansi Brand fiának könyve adja. Sok esetben megtévesztheti az olvasót az olyan „történeti szakmunka” kézhez vétele, amelynek szerzője nem tartozik a céhes történészek sorába, sőt felmenői részt vettek az események alakításában. Daniel Brand esetében mégis bizakodásra adhat okot kinyilatkoztatása, miszerint a könyvhöz felhasznált forrásokat, a mérnöki hivatásából kölcsönzött szemléletéből adódóan, szigorú „elemzés és igazolás” vezérelte. Annál is fontosabbnak tartotta megírni a történetet, mivel szerinte Hansi és Joel tevékenységét illetően, komoly hiányoságok vannak az elsődleges források és az azokat feldolgozó történészi feldolgozások között.
Az első fejezetben a szerző tanújelet is adja a források feldolgozásához való készségének, sőt saját, eddig még nem látott családi dokumentumok alapján rajzolja meg szülei háború előtti életét. Eddig nem ismert részleteket fed fel. Még a Budapesti Mentőbizottság történetét behatóan ismerők számára is érdekes lehet, hogy a Brand házaspár mentési tevékenysége 1941-ben kezdődött, amikor is családjával együtt megmentették Hansi testvérét attól, hogy a magyar hatóságok a Szovjetunió német megszállás alatt lévő nyugati részére deportálják.

Ezzel el is jutottunk a könyv erényeinek felsorolása végéhez, ezt követően a szerző „elemző” igyekezetét személyes elfogultságának rendező elve vezérli. Vagyis a forrásoknak szerepe arra korlátozódik, hogy szüleit a mentések központi figurájának állítsa be, egyúttal mindenki más, de főként Kasztner szerepét kisebbítse. Ez a törekvés már az első fejezetben is megmutatkozik, ahol a Budapesti Mentőbizottság megalakítását tálalja az olvasó elé. A szervezetet szülei és Springman Samu alapította, Kasztner csak később csatlakozott hozzájuk, de a tényleges mentésekből nem vette ki a részét. A szerző olvasatában az Eichmannal folytatott tárgyalásokban Joel Brand képviselte a Mentőbizottságot, Kasztner csak elutazása után vette át tőle a tárgyalások fonalát. Azonban Kasztner képességei messze elmaradtak elődjétől, nem is ért volna el semmit – állítja a szerző – ha Hansi nem veszi a szárnyai alá és tanítja meg neki, hogy egyenlő félként viselkedjen Eichmannal. Ez a részrehajló magyarázat már csak azért is légből kapott, mert Kasztnert nem az egy-két mondatos tanács tette felkészültté arra, hogy náci tisztekkel tárgyaljon, hanem a több évtizedes, román politikában szerzett rutinja. Ő már jóval a második világháború előtt antiszemita politikusokkal tárgyalt, korrupt köztisztviselőkkel egyezkedett vagy rendőrök karmaiból mentett meg erdélyi egyszerű zsidókat.[9]

A szerző a holokausztkutatás jó néhány eredményét „logikai megfigyelésekre” és „bizonyos forrásokra” hivatkozva elutasítja, mivel ezek nem saját narratíváját támasztják alá. Így például az ő olvasatában a szlovákiai deportálások leállítása a szlovákiai zsidó mentőcsoport, a Munkacsoport által kifizetett kenőpénzeknek köszönhető. Miközben ezt már Randolph Braham is többször bebizonyította, hogy nem a megvesztegetett Wisliceny állította le a deportálásokat, hanem a nemzetközi felháborodás okozta nyomás.[10]  A tehetős magyar zsidók kifosztását irányító náci tiszt, Kurt Becher is igen pozitív megvilágításba kerül. A szerző szerint Becher a Mentőbizottsággal folytatott tárgyalásokra hivatkozva elérte Himmlernél a deportálások leállítását. Ezt a Becher által, a háború utolsó hónapjaiban kitalált és terjesztett történetet azonban már számos történész megcáfolta. Pontosan tudható, hogy Himmler egy nappal előtte meghozta döntését, mint amit Becher a tárgyalások menetéről jelentett volna és kért engedélyt a folytatásra, amelynek feltétele a deportálások leállítása.[11]

A könyv bővelkedik hasonló ferdítésekben, ezek felsorolása időigényes és némileg felesleges feladat lenne. Egyetlen részletre, mégpedig Joel Brand missziójának bemutatására mégis érdemes részletesebben kitérni, így láthatjuk, hogy miként képes a szerző a forrásokat, illetve a történészi munkákat saját maga narratívájához alakítani.

Joel Brand isztambuli missziója, a fia szerint azért hiúsult meg, mert a Zsidó Ügynökség és Nagy-Britannia döntéshozói önös érdekeikkel törődve csúnyán átverték őt. A szerző szerint, míg a palesztinai zsidó vezetést nem érdekelte az európai zsidók élete, addig a britek azért igyekeztek meghiúsítani Brand küldetését, hogy növeljék a zsidó áldozatok számát, mivel így azokat nem kell majd Palesztinába beengedni. A szerző ezeket a földtől elrugaszkodott gondolatokat szakirodalmi hivatkozásokkal támasztja alá. A két legfontosabb munka e problémakör kapcsán Dina Porat, The Blue and the Yellow Stars of David című és Tuvia Friling, Arrows in the Dark című könyvei. Mindazonáltal, Daniel Brand a könyvek azon részeire, vagy csak egy-két mondatára hivatkozik, amelyek alátámasztják érvelését, miközben a szerzők fő következtetéseit teljesen figyelmen kívül hagyja. Dina Porat például leszögezte, hogy az európai zsidóság megmentésére kidolgozott tervek és náci csereajánlatok kivitelezhetetlennek és teljesíthetetlennek bizonyultak, több európai zsidót ezeken az akciókon keresztül nem lehetett megmenteni.[12] Tuvia Friling pedig aprólékos pontossággal tárta fel a palesztinai zsidó vezetés európai zsidók érdekében tett erőfeszítéseit. Végkövetkeztetése teljesen ellentmond az itt elemzett könyv értelmezésének: Ben-Gurion és a Zsidó Ügynökség minden tőle telhetőt megtett hitsorsosaikért, a széleskörben terjedő vélemény, miszerint a palesztinai zsidó vezetők feláldozták volna a zsidó népet kis közösségükért, egyértelműen téves.[13]

Porattal egyetértésben Friling a vért áruért fiaskóban Joel Brand azon döntését tartja a legproblematikusabbnak, hogy Isztambulból nem utazott vissza Magyarországra, miután az ott tartózkodó palesztinai követek írásba adták, hogy készek tárgyalni a nácikkal a magyar zsidók életéért. Ezen felül Friling magyarázatot ad Joel Brand későbbi vádjaira, amelyeket felerősítve fia is hangoztat a szóban forgó könyvében. Friling szerint Joel Brand nem tudta felfogni az ajánlata által okozott diplomáciai, hírszerzési és nagypolitikai játszmák hatásait. Az a hamis kép alakult ki benne, hogy a palesztinai zsidóság vezetői a britekkel összejátszva a küldetésének megakadályozására törekedtek. A valóságban ennek az ellenkezője történt: a Zsidó Ügynökség nem korlátozta abban, hogy visszatérjen Budapestre, majd letartóztatása után a kiszabadulásáért dolgozott.[14]

Daniel Brand könyve magában hordozza apja téves helyzetértékelését, sőt ezt még saját politikai-ideológiai elfogultságával is tetézi. A sorok között csak úgy tobzódik az utálat Ben-Gurion, a Mápáj és az egész akkori baloldali establishment iránt. Nem meglepő tehát, hogy a kötetben könnyen felfedezhetők az 1954-ben lezajlott „Kasztner-per” során, az izraeli jobboldalról felhangzó vádak Ben-Gurion és Kasztner ellen. Ez az ábrázolás már csak azért is visszás, mivel Joel Brand is sokáig az a Mápáj pártcsaládjához tartozott, csupán Palesztinába való érkezése után – nem függetlenül a britekről ért megaláztatás következtében – igazolt át a militáns jobboldali Stern bandába.

Vitán felül áll, hogy a Brand házaspár kezdeményezésére kezdte meg a kis cionista csoportosulás a Szlovákiából és Lengyelországból menekült zsidók megsegítését, azonban a szerző állításával ellentétben nem ők voltak a mentések motorja. Egyetlen történeti szakmunka sem támasztja alá azt a szerző által igen sulykolt állítást, miszerint Hansi Brand lett volna a Mentőbizottság kvázi „feje”, férje távozása után pedig nemcsak a mentések irányítását vállalta magára, hanem neki köszönhető a budapesti gettó élelmezése is. Miközben ezt a feladatot Stöckler Lajos és Domonkos Miksa, a Budapesti Zsidó Tanács akkori vezetői végezték.[15]

Némileg szomorú, hogy az igen színvonalas köteteket kiadó Academic Studies Press ebben az esetben nem kontrollálta a szakmai minőséget. Egy lektor talán valamelyest javíthatott volna a rengeteg tárgyi tévedésen, illetve segíthette volna feloldani a zavaró ellentmondásokat. Ebből kifolyólag, némileg eltérve az ismertetések szokványos befejezésétől, a recenzensnek kötelessége óva inteni a magyarországi kiadókat, hogy a könyvet magyarul is kiadják.

[1] Ben Hecht: Perfidy. Julian Messner, New York, 1961.
[2] André Biss: A Million Jews to Save: Check to the Final Solution. New York, Barnes, 1975
[3] Anna Porter: A Kasztner vonat. Budapest, M-Érték Kiadó, 2008.
[4] Mose Golan: A Kasztner-ügy történelmi torzításainak jelentősége. Budapest, OR-ZSE, Magyar Zsidó Szemle Füzetek 2. 2008.
[5] Paul Bogdanor: Kasztner’s Crime. New Brunswick, Transaction Publisher, 2016.
[6] Jel Brand – Hansi Brand: HáSátán vehá-nefes, Tel-Aviv, Ladori Kiadó. 1960.
[7] Alex Weissberg: Advocate for the Dead: the Story of Joel Brand. London, Deutsch, 1958. 1958.
[8] Uo. 160–185.
[9] Olosz Levente: Mozzanatok Kasztner Rezső második világháború előtti életéből. Erdélyi Krónika, 2020. március 14. (https://erdelyikronika.net/2020/03/14/mozzanatok-kasztner-rezso-masodik-vilaghaboru-elotti-eletebol/ 2022. május 23.)
[10] Randolph L. Braham: A holokauszt Magyarországon. Kritikai elemzés. In: Randolph L. Braham (szerk): Tanulmányok a holokausztról X. Múlt és Jövő Kiadó, 2019. 279.
[11] Gábor Kádár –Zoltán Vági: Self-Financing Genocide: The Gold Train, the Becher Case and the Wealth of Hungarian Jews. Budapest – New York, Central European University Press, 2004. 220-225.
[12] Dina Porat: The Blue and the Yellow Stars of David: The Zionist Leadership in Palestine and the Holocaust, 1939-1945. Cambridge, Harvard University Press. 1990. 250-257.
[13] Tuvia Friling: Arrows in the Dark: David Ben-Gurion, the Yishuv Leadership, and Rescue Attempts during the Holocaust. Madison, University of Wisconsin Press, 2005. II kötet. 199.
[14] Friling. i.m. II kötet. 64-67.
[15] Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica, 2001. 268.