KaddishSzkárosi Endre és a Towering inferno - Petrőczi Éva összefoglalója
„A balsors” talán egyetlen „édes haszna” – Shakespeare-t idézve – Szkárosi Bandi hirtelen halálában, hogy eszembe jutott róla egy tudatom alján lappangó, korábban csak egy-két epizódjában ismert, óriási zenemű, s egyben verbális emlékezeti mű, amelynek révén ő – minden antológiánál, műfordításnál intenzívebben – költőként is, előadóművészként is a nemzetközi zenei és irodalmi élet örök részévé vált. Nézzük, hogyan is kezdődött ez az egyszerre szomorú és felemelő história, amelynek közeli rokona az 1936-ban született Steve Reich ugyancsak népeket, nyelveket, sorsokat összekötő nagy műve, a Más vonatok. Egy irodalmár számára ez – többek között azt jelentheti – hogy nincs Kelet-Európa és Nyugat Európa, vagy éppen Amerika, s hogy ugyanazon a vonaton , együtt „utazik”, legalábbis sorsában, Dawid Rubinowicz, a lengyel zsidó parasztfiúcska, s Anna Frank, a Kölnből Amszerdamba sodródott, közepesen jómódú polgárlány.
Tehát: Richard Wolfson és Andy Saunders , Wolfson, mint „performance artist”, operatőr és újságíró, s muzsikus társa , Andy Saunders 1985-ben hatalmas vállalkozásba kezdtek, mindketten brit állampolgárokként ugyan, de a kontinensre visszavezető, zsidó gyökerekkel és hűséggel. Towering Inferno (Tornyosuló pokol, vagy: A pokol tornya) címmel egy olyan, Dachautól Budapestig kanyargó, sok éven át tartó vállalkozásba kezdtek, amelynek végleges változatát hallgatva kinek különböző képzettársítások jutnak az eszébe. A szándék végtelenül nemes és örökérvényű, örök értékű volt: közös „zenei siratófalat” építeni a holokauszt minden áldozatának, nemzetiségre, társadalmi, anyagi, hatalmi és nyelvi hovatartozásra való tekintet nélkül. De eszembe jutott – ezt a hol gyötrelmes, hol elringató és vigaszt nyújtó zenedarabot hallgatva – egy másik metafora is. Olyan , muzsikából, szövegekből, hétköznapi zajokból (utcazajtól az esőig!) szőtt tálisz, imakendő is ez, amely nem csupán az imádkozó férfiak elmélyülését szolgálja, hanem mindnyájunkét. Az életteli, szép dallamrészeket kínáló fehér textília-tartományokba időnként valósággal belekarcolnak a nem csillapuló gyász fülünket, lelkünket „megsebző” fekete csíkjai. De ez így helyénvaló, mert sem az idillé szépítés, sem a könnyekbe fojtás nem segíti ezt a végtelen, országokat, kultúrákat összekötő, soha le nem zárható emlékezést.
A Kaddish címen 1993-ban világhírűvé lett zeneműnek magyar vonatkozásai is vannak. A Fentvaló rendelése, hogy Richard Wolfson és Andrew Saunders az 1986-os Bologna Fesztiválon megismerkedett a minden porcikájában mozgékony, s végtelenül sokoldalú Szkárosi Endrével. S nem csak megismerkedett, de az ő akkor még javában létező kommunista diktatúránkat megjelenítő, hiteles és hatásos fellépése nyomán e kompozíció szellemi gazdái felkérték új magyar barátjukat, hogy legyen óriási vállalkozásuk egyik közreműködője. Bandi ezt a felkérést el is fogadta és Sebestyén Márta, továbbá Raj Tamás főrabbi felejthetetlen közreműködésével részesévé vált ennek a hatalmas és megrendítő vállalásnak. Ez a felvétel, a közös világ-kaddis megálmodóinak komoly vigaszt jelentett, hiszen – mint Saunders mondotta – komoly csalódás volt számukra, hogy több világhírű zsidó muzsikus, Bob Dylan, Lou Reed és Leonard Cohen nemet mondott a közreműködésre. Aligha azért, mintha zsidóságukat megtagadták volna, inkább talán azért, mert a kompozíciót túl „vegyesnek” tartották. Pedig éppen ez a sokféleség, sokhangúság emeli ki ezt az összművészeti alkotást a hasonló szándékű emlékzenék, gyászzenék sorából. Amelyben együtt hallhatjuk Wolfsont, Saunderst, Sebestyén Mártát, Szkárosi Endrét és szép ráadásként még hagyományos zsidó muzsikát is, az „Írók” címet viselő negyedik rész huszadik, „A harang”, illetve huszonkettedik, „A szövő” című epizódjában.
|
|
Külön öröm , még ha szívet szorító is, s külön kimelést érdemel a kettő közötti, „Kaddis” címet viselő, huszonegyes számot viselő részlet, amelyben három perc tíz másodpercig Raj Tamás, minden idők egyik legtöbbet vállaló, gyönyörű, mély, gazdag hangján elmondja nekünk a halottakért szóló imádságot. Az a Raj Tamás, aki életműve egyik csúcsaként, a Makkabi Kiadónál publikálta költői szépségű, kétnyelvű zsoltárfordítás kötetét, amely méltó zsidó párja Szenci Molnár Albert Psalterium-ának.
A sajtónak nyilatkozni szerető Richard Wolfson jóvoltából sokat megtudunk a keletkezés különösen Budapesten szó szerint viharos körülményeiről, a londoninál sokkal szerényebb és „régimódibb” , több kiegészítésre szoruló stúdióberendezésről, de bizonyos – voltaképpen az életet jelképező – háttérzajokról is, amelyek nem zavaró, hanem vigasztaló momentumokkal ajándékozzák meg a hallgatókat. Raj Tamás kaddis mondásáról Wolfson például így vallott: „ Úgy hangzik (ugyan), mint a magnószalag surrogás, de valójában a budapesti eső hangja.” Saunders pedig e szavakkal emlékezett meg róla: „ A kaddist a különleges és gyönyörű erdélyi dialektusban hallhattuk, s ő (Raj Tamás főrabbi) nagylelkűen engedélyezte e kaddis-felvétel beépítését az album anyagába.”
S – jóval erőteljesebb, „szkárosibandisabb” stílusban, nem annyira bársonyos, mint szenvedélyes hangon ugyanez történik, ugyanilyen életteli élmény részesei lehetünk, amikor ő sokunk meggyászolt barátja, még ereje teljében, egyik versét mondja el a felvételen: „Endre (Szkárosi) miközben saját versét adta elő, a háttérben egy kórussal, odakint akkora vihar tört ki, hogy szélesre tártuk a stúdió minden ajtaját, s a verset élő adásban vettük fel, amelyhez a kinti vihar szolgáltatta a kíséretet.” (Nyilván, a kórus helyett!)
A több színhelyen készült felvételek mesteri egyesítésére azután a londoni Lavender Hill Stúdióban került sor, az akkori idők legjobb technikai eszközeivel, s a minden technikai kiválóságot felülhaladó hittel, szeretettel és összefogással. A lemezfelvétel először 1993-ban, megálmodói kisebb kapacitású IT Records nevű cégénél jelent meg, majd 1995-ben a nemzetközi ismertségű Island Recordsnál is, nagyon komoly példányszámban.
S hogy milyen érzés most, mindössze néhány nappal Bandi távozása után ezt a hatalmas művet, s benne a mi három művészünk, a halott költő, műfordító és előadóművész, a halott főrabbi, s a – hála Istennek – köztünk élő, s a magyar népzene mellett a zsidóhoz is teljes szívvel kötődő (Gondoljunk csak – többek között –az immáron klasszikus „Szól a kakas már” lemezre és CD-re!) Sebestyén Márta hangját hallanunk? Megrázó, felemelő, s „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvaló” érzésünket erősítő élmény. Amelyben nincs, nem lehet semmiféle faji, vagy éppen felekezeti gőg, „Übermensch-kényszerképzet”, csak szeretet és ragaszkodás. A mieinkhez épp úgy, mint mindenkihez, aki a múltban, vagy zivataros jelenünkben áldozattá, kaddisba szólítottá vált. Most éppen Szkárosi Tanár Úr, aki nem csupán az olasz reneszánsz tudósa és gyakorlója volt, hanem a csupa nagybetűs EMBERSÉGÉ.
Még egy apró megjegyzés: ezt a több mint 73 perces felvételt hallgatva eszembe jutott a lengyel zeneszerző-óriás, Krzysztov Penderecki testvéri együttműködése Zubin Mehtával, a New York Philharmonic Orchestra, s az Izraeli Filharmonikus Zenekar származása szerint korántsem zsidó, hanem hindu művészeti vezetőjével. Továbbá az olyan, rokon szellemiségű Penderecki művek is, mint a Karácsonyi szimfónia, a Dies Irae – Auschwitz oratórium és a Jeruzsálem hét kapuja, amelyet az egyik legmuzikálisabb (és legkatolikusabbként számon tartott!) kelet-európai nemzet szülötte a szent város alapításának háromezredik évfordulójára komponált.




