A történet – számomra legalábbis – harminchét esztendeje, 1985 tavaszán kezdődött, amikor dr. Bütösi János, az egykori sárospataki diák, az amerikai Calvin Synod akkori püspöke meghívott engem Amerikába és Kanadába egy irodalmi felolvasókörútra. A nekem oly sok vonásában idegen USA-t akkor sikerült lelkileg igazán elfogadnom, amikor református püspök útimarsallom belevont egy keleti-partvidéki, bridgeporti szédereste megszervezésébe; nekem éppen a keserű füvek felkutatása, beszerzése jutott. Mi, az este résztvevői, latin átírású héber, magyar és angol nyelvű füzetkékkel a kézben (és a szívben) kísérhettük végig e „többitől különböző este” eseményeit.
E széder-est után mindössze pár héttel, a közeli Fairfield városkában vállaltam szolgálatot, ahol a házigazdám az erdélyi Kovásznán született dr. Havadtőy Sándor volt, nem csupán elhivatott lelkész és nagyon képzett teológus, hanem az emberi jogokért állhatatosan küzdő, nagyszerű ember is. Estemet követően, 1985. május 14-én egy értékes és gyönyörűen dedikált könyvet kaptam gyülekezete egyik családjától, az F. O. Matthiesen-féle The Oxford Book of American Verse című nevezetes és vaskos antológiát. Már az első esti böngészéskor bőszen bekarikáztam, jegyzeteltem a kötet egyik halhatlan darabját, Henry Wadsworth Longfellow híres versét. Az 1807-ben Portlandben született, s 1882 tavaszán a massachusettsi Cambridge-ben elhunyt Logfellow anyai és apai ágon is Mayflower utasok ivadéka volt, olyan angol családoké, akik a puritánok angliai üldözése miatt kényszerültek arra, hogy életveszélyes körülményeket, kezdeti nyomorúságot vállalva hazát váltsanak. „Civilben”, polgári foglalkozásom szerint puritanizmuskutatóként tudom, hogy az angolszász, a holland és a magyar puritánok milyen otthonosak voltak az Ószövetség népének és fontos szereplőinek világában, s köztük milyen sok kiváló hebraista akadt. Csak egy ide illő érdekesség: a költő-műfordító és egyetemi tanár édesanyjának leánykori neve: Zilpah Wadsworth volt. Zilpah, azaz a „Törékeny” az a szolgáló Izrael történetében, akit Lea kapott ajándékba, atyjától, Lábántól, amikor Jákób felesége lett. Ez egyben a második asszony szerepét is jelentette: Gádot és Ashert ő szülte Lábánnak. Az erős vallási háttér ellenére maga Longfellow a szabályos hitéletben csak a keresztségig jutott, noha öccse, Samuel Longfellow (1819–1892) unitárius lelkész és neves himnuszköltő lett. Köztudomású, hogy Henry Wadsworth Longfellow leghíresebb műve az 1855-ben íródott naiv eposza, a Hiawatha. Figyelmünket, érdeklődésünket és szeretetünket mégis nagyon megérdemli mostani témánk, egy három évvel korábbi remeklése, A newporti zsidó temetőben, amelynek ihletője az volt, hogy a költő 1852 júliusában ellátogatott a Rhode Island-i Newport város zsidó temetőjébe és zsinagógájába. Ez a zsinagóga az egész Egyesült Államok legidősebb zsidó temploma, a temető pedig e hatalmas ország második legidősebb zsidó sírkertje. Longfellow érdeklődését elsősorban a temető keltette fel, amelynek megőrzése és méltó rendbehozatala egy gazdag newporti zsidó polgár, Judah Touro érdeme, aki Isaiah Rogers neves építésszel még egy „egyiptomi diadalkaput” is terveztetett a newporti zsidó temető, újabb nevén Touro Synangogue Cemetery bejáratához. Mielőtt a versről szólnék néhány szót, s csatolnám most elkészült fordításomat, illő röviden megemlékeznem a költemény két korábbi magyar fordítójáról. Az első Ács Zsigmond (1824–1898) református lelkész, egy ideig Arany János tanártársa, s élethosszig tartó barátja volt, akit Ballagi Mór és Szász Károly is nagyra becsült. Hét nyelv alapos ismerőjeként dolgozott, ezek közül a héber nyelvben tudásában, s oktatásában különösen jeleskedett. Spanyol és angol irodalmi műveket fordított, többek között a Délibáb, a Hölgyfutár, a Fővárosi Lapok, s a Koszorú című kiadványoknak. A Kisfaludy Társaság első teljes magyar Shakespeare-kiadása számára A velencei kalmár-t (1853) és a Sok zaj [ahogy mi ismerjük: hűhó!] semmiért-et tolmácsolta, Arany a lelkész-tanár-literátor e két munkáját is nagyra becsülte. E sikerek ellenére Ács 1874-től ismét lelkészi szolgálatot vállalt Foktőn, majd 1874-től haláláig, 1898-ig szülőfalujában, a délvidéki Laskón. Ács Zsigmond Longfellow-tolmácsolása 1858. november 11-én, csütörtökön, a Hölgyfutár-ban jelent meg. Az amerikai szerző szándékait mélyen átérző, ám a korabeli fordítói darabosságot nem nélkülöző átültetés ez. Most csak két olyan pontot említek, amikor a hebraista-fordító erősebbnek bizonyult a költő-műfordítónál. Ez pedig a tizedik és tizenegyedik versszak (követtem a fordító eredeti tipográfiáját):

Bevallom, ha legalább levelező tagozaton nem folytattam volna teológiai tanulmányokat, aligha tudtam volna megküzdeni ezzel a két verszakkal. Ács nyilván bízott abban, hogy kortársai, református hittestvérei ismerik Mára, a keserű vizű bibliai tó történetét, s kapásból citálják a talán legfájdalmasabb, mert annyiszor félreértett, gyakran antiszemita hangsúlyokkal alkalmazott, noha eredtileg nemes szándékú, ártatlan páli idézetet: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott! Maran atha.” (Károli Biblia) Ugyanezt a bibliai igehelyet egy számtalan művet hátrahagyott anglikán püspök, Sodor és Man egyházfője, bizonyos Thomas Wilson (1663–1755) alaposan félreértelmezte egy rengeteg kiadást megért „Rövid és egyszerű utasítások az úrvacsorával kapcsolatban” című művében, amelynek első fejezetében így írt: „Ha bárki nem szereti az Úr Jézust, légyen Anathema, Maranatha; ami annyit tesz, légyen megfosztva a ti kommuniótoktól, [t. i. a kenyér és bor vételétől!] mint olyan, akit Isten nem szeret, s egyetlen percre se nyerhessen bocsánatot, s zárassék ki a megváltottak köréből…Jöjjön el az Úr” Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy ez mikor, milyen történelmi korszakokban lett „hivatkozási alappá”, szégyenbélyeggé…

Jómagam e nyolc nehéz sort így próbáltam visszaadni:

A második Longfellow-tolmács, Radó Antal (Roder Antal) (1862–1944) Móron született, Roder Adolf zsidó tanító tehetséges fiaként, aki Budapesten 1883-ban tanári és bölcsészdoktori diplomát szerzett, de közben hírlapírói munkát végzett. Az ő mentora is Szász Károly református püspök, költő, műfordító volt, aki a Kisfaludy Társaságban bemutatta az időközben Rómában tanult Radó Tasso fordítás-részleteit; természetesen, a Megszabadított Jeruzsálem-ből. Radó Antal rendkívül mozgékony ember volt, fordított az Operaháznak, s közben újabb itáliai utazásra és 1884-ben Kossuth torinói meglátogatására ugyancsak időt szakított. Érdemeiért, bár „rendes” tanári munkát nem kapott, csak hivatalnokit, a Kisfaludy Társaság mellett a velencei tudós társaság is tagjai sorába választotta.Megalapítója, s egyik főtitkára volt az Otthon irodalmi és hírlapírói körnek, s elnöke az olasz irodalmi körnek. 1926-tól a magyar PEN Club alelnökeként dolgozott. A vészkorszak idején megtagadta a sárga csillag viselését, a kilakoltatás, s a „végső út” elől menekülve 1944. november 22-én öngyilkos lett. Longfellow fordítását először New Yorkban, a Kongresszusi Könyvtárban láttam, az 1891-ben megjelent Idegen költők albumá-ban. Az ő magyar szövege, Ács Zsigmond előtt továbbra is fejet hajtva, jóval gördülékenyebb, részben azért, mert Radó tehetségesebb költő volt, részben pedig a két átültetés közötti csaknem fél évszázad, műfordításra már jóval alkalmasabb anyanyelvünk is segítette ebben. Íme, nyolc sor, Radó átültetésében:

Fordításában nyelvi félreértést nem találtam; ami hibás az utolsó versszakban, az maga az eredeti szöveg, vagyis Longfellow következetlensége, aki nem igazán tudta eldönteni, mi is valójában a zsidó nép sorsának lényege: örök túlélők, vagy örök vesztesek ők. A záró sorok egyértelműen csak a veszteségekre, az élet-vesztésre utalnak! A régi fordítások, egy református és egy zsidó íróember tollából, ebbe a Longfellowtól átvett irányba, bizonytalankodásba mutatnak. Ahhoz nekem sem volt jogom, hogy a szerző eredeti, remény és reménytelenség, jövő és jövőtlenség között hullámzó zsidó sorskrónikájának szövegét, annak végkövetkeztetését átírjam. Tehát, kényszerűségből az én szövegem végszava is szomorú, de a megmaradást, a talpraállást, az elpusztíthatatlanságot jellemző sorokat igyekeztem minden esetben erőteljesebbé, reménytkeltőbbé hangolni. Nem elfogultságból, hanem mert így érzem, s a Múlt és Jövő egyik küldetését éppen ebben látom: emlékezni és emlékeztetni a távoli és a közeli múlt minden szenvedésére, de elhárítva a végső idők, a megsemmisülés vízóját, s felmutatni az élet, a továbbélés legapróbb csíráit is. 1985-ben ezt a dedikációt kaptam Fairfield-ben a Longfellow-verset tartalmazó antológiába: „Bár a nyelvek elválasztanak bennünket, a költők szavai egyesítő erővel bírnak.”  Időszerűbb üzenetet nem kaphattam volna, most, mint e csaknem negyven évvel korábban leírt félsort: „…the…words of poets unify.” Tovább megyek: nem csak a költők szavának van egyesítő ereje, hanem mindazokénak, akik a megkülönböztetés, az elhatárolódás ellen küzdenek!