Az Evolúció három gyors egymásutánban ránk zuhogó óriás-snitt. Egy lágerszülött csecsemő felszabadulása. Ugyanő nagymama-korban, lánya által látogatva. Végül németajkú unokájának berlini kamaszvilága. Novellafüzérük méltán vonzhat harsogó kritikusi megnyilvánulásokat, intellektuálisan tüzes címszavakat és megalapozott bombasztokat. Például, hogy nem hagyja bántatlanul a néző lelki és emésztési nyugalmát. Megragad, felkavar, felráz. Bár kevéssé „itthonosan” teszi. A stáblista megerősíti a benyomást: „összeurópai” produkció. Világfaluban azonban a piactér sincs messze. És mindig érdekesebb, mi fő a szomszéd fazekában.

Egy slukkra felvett monodramatikus jeleneteket látunk, amelyek az egyes családtagok – Éva, Léna és Jonas – köré csoportosulnak. A felidézett egyéni holokauszttörténet előbb képekkel, később átélői szavakkal van elmondva, legvégül puszta asszociációs összefüggéssé oldódik. Szereplőink életrajzi magyarsága már fakulásnak indult, a nagymamánál és lányánál még anyanyelvi jelenléttel. A snittek hosszú kortyai torkunkon akadnak. Az elsőben még oly erős a díszlet beazonosíthatósága és történelmi sötétlése, hogy szavak sem kellenek. Magára valamit adó tájékozott felnőtt ösztönösen felismeri a tér-idő kontextust. Abban pedig szivacssurrogás, megkergülő légvételek, falakból kongó létezéshiány, sötét női haj sodronyai – több mint elegendők. Drámába ejti (foglyul) szívhangjainkat és érzékeinket. A globális járvány idején értékelni tanult szaglószervünk dehogy akarna bekapcsolódni!

Az első snittben alig van párbeszéd, a képek dominálnak. A képiség a második etapban is jelentős, ám itt Monori Lili és Láng Annamária (anya és lánya) magyar nyelvű párbeszéde dominál. Jelenlétük magával sodró színészi erővel bír, a színházi előzmény kiabál a vászonról. A képek expresszivitása nyomán eggyé válunk egy lakásbelsővel. Benne egy haladott korú szülő állhatatos normáival, szemben az asszonylány egzisztenciális gyakorlatiasságával. XX. századunk máig elható fekete humorával. Valamiről, aminek rejtése egy időben életparancs volt. Származási bélyegből azonban évtizedek múltával lelkiismeretpróbáló fizetési utalvány lett. Erkölcsi meghasonlás fölött csak a körülmények szorításában győznek az életszerű prakticizmusok. Mert a hajszolt és nagyvárosi létmód kontextusai a múlt takart sebét új megvilágításokba helyezik. Rossz, hogy antiszemita klisék kapnak itt felfújt formát. Sommás és túlideologizált állításokkal kiegészülve, amiket a lehengerlő színészi játék és a filmes eszközök a látványvilág hatásosságával kívánnak igaznak feltüntetni. Pedig a lágertúlélők, amíg csak lehet, őrizték, rejtették gyermekeik elől a borzalmas múltat. Mintha az újabb keletű pszichologizáló beszédmódok tolakodnának be korábbi évtizedek ezzel ellentétes valószínűségeinek világába. Az anya–lánya kapcsolat zökkenői és a zsidó származás bátran, vagy csak ízléstelenül keverednek. Mindezt tetézi egy érzéketlenséggel is vádolható idősábrázolás. A jelenet megtisztítása – a mindent elmosó vízzuhatag – megkönnyebbülést és kíméletet hoz a nézőnek, ám nem tudja feledtetni, elhalványítani vagy „elmosni” a kollektív emlékezet közös számlájára írt igaztalan tulajdonításokat.

Külön buborék a tinédzser világa. Ez a közel 40 perces etűd önmagában megállná a helyét, érződik, hogy ez ide, filmre készült. Németül beszélnek benne, a színtér napjaink Berlinje. A színészválasztás elsőrangú, a fiatal színészfiú, Goya Rego karaktere nagyon izgalmas. Lány iskolatársáé nemkülönben, Padmé Hamdemir alakításában. (És ne feledkezzünk el Championról, a lány már nem élő hörcsögéről – eltemetése a film talán egyetlen zavartalanul érzékeny jelenete.) Ismét találkozhatunk Láng Annamáriával, de korábbi életszerepe helyett immár problémamenedzselő anyaként tűnik fel – kevésbé szerves, mint inkább motivikus kapcsolódással. Az eltérő problémahorizont és valóságérzékelés éles határt vonnak gyermek és szülő közé. Töredékes zsidó identitástudat, multikulturalizmus és a helyi tradíciók furcsa mixtúráját látjuk. Az utódgeneráció mégsem lidércekkel, vagy elbeszélt emlékekkel ébred. Annál többet kell hadakozzon következményterhes félreértésekkel és ügyetlenül túlbuzgó kompenzációkkal. Miközben az állam kommunikációs stratégiává, vagy egyenesen elmélyített gondolkodásmóddá tett vezeklés- és respektuskultúrája őrködne felette (is). Egy meggyőződéses, de eszköztelenségbe ütköző befogadási hajlandóság. Zárásképp a máshogy „deviáns” iskolatárssal való instant egymásra találás happy endje magát sem gondolhatja komolyan. Alig több az, mint a többség kényelmes falanxának szorításában létrejövő összekapaszkodás (csókjelenet a folyóparton).

Halálverítékes régmúlt, családi poggyász, köznapi életküzdelmek – legtöbbünkre ráhibázó mintázat. Ez a három jelenete a filmnek. Ennek legkülönbözőbb tételeit a filmnyelv mind-mind elbeszélhetőnek mutatja. Olykor egymás hegyén-hátán. Túlzsúfoló társításokkal, bizarr kihegyezettséggel. Ám megragadó operatőri munkával. Gép és ember együttműködésében tökélyre gyakorolt kunsztokkal. Bizonyítékként a különböző látószögek értelmezésalakító, de legalábbis értelmezésgazdagító erejére.

A feldolgozott társadalmi dilemmák címzettjei otthonosabban nyugat-európaiak. Ettől még a magunk faragatlansága is ért napjaink és közvitatkozásaink vízum nélkül utazó „forró témáiból”. Kulturális szimbólumalkotásra hívó filmes példabeszédekből. A családi privátszféra kéretlenül-kelletlenül ismerős helyzeteiből. Esszencialista gondolkodók és világnézeti törzslakók súlyos bólogatásokkal nézhetik a filmet. Ismerős ösvényeket találnak majd ráismerő csettintésük, aggodalmas együttérzésük vagy elégedett göcögésük számára. Egymástól függetlenül és egymás ellenében is úgy érezhetik: az alkotók – akarva-akaratlan – jó szolgálatot tettek az ő mániás eszmekezdeményeik számára. Míg a jóindulatúan semleges analitikus elmék és dekonstrukcionisták pazarló bőségű alapanyagot találnak kedvelt foglalatosságaikhoz.

E filmről kevésbé írni kell, mint inkább csak látni. Aznap és másnap pedig tapasztalatot cserélni a benne felsorakoztatott problémaarzenál egynémely eleméről. Történelmi-kulturális emlékezetről és a későmodernitás „szabadeurópai” életvitelét horzsoló határhelyzetekről. Hétköznapi tabukról/misztériumokról. Vagy épp legyinteni. Engedni magunkat lebeszélni a megtekintésről. Mert az embert a környezetével szembeni ellenállása is alakítja. Ezt példázzák a látott életsorsok, de az is, ha ellene szegülünk az állásfoglalási kényszernek. Hátha csak kényszerképzetről van szó.