5783. Chesván 5. napján elment Reuveni Sara történész, a magyar holokauszt, az embermentés kutatója volt.

Augusztus 15-én még köszönthettük 94. születésnapján.
Mindig Sárinak mondta magát, utalva arra, hogy sohasem szakadt el a magyar kultúrától.

Beer Sári Budapesten élt, 16 éves volt, amikor bekapcsolódott a cionista ellenállási
mozgalomba, már korábban is lelkes cionista volt testvéreivel, Gyurival és Évával együtt.
Akik ismerték abban az időben csodákat meséltek arról, hogy hogyan jött ki és hogyan ment
vissza a gettóba, hogyan vitt élelmiszert, segített hamis papírokat szerezni.
Világos szőke hajú, mosolygós fiatal lány volt, nem nézett ki zsidónak, és tudta, hogy kell
beszélni a csendőrökkel, a nyilasokal. Bármikor lebukhatott volna, de nem félt, nem bújt el,
hanem sokszor átment a gettó kapuin, hogy legalább egy keveset segítsen a bentlévőkön.

A felszabadulás után nem sokat habozott és testvéreivel egyből a Erec Jiszroelba mentek és
nekiláttak a semmiből egy új országot teremteni.

Középkorú volt, amikor úgy döntött, hogy ideje megint tanulnia. Beíratkozott a jeruzsálemi
egyetem történelem szakára és megszerezte a tudományos fokozatát.
Már a diploma megszerzése előtt is és utána is kutatóként dolgozott a Jad Vashemnél.
A magyar népírtás egyik legalaposabb szakértője volt, több tanulmányt, cikket írt, különböző
tudományos konferenciákon adott elő, eredeti látásmódja, tévedhetetlen emlékezete, tárgyi
tudása és az, hogy személyesen élte végig zsidó üldözések korszakát, személyesen vett részt
a cionista ellenállásban, páratlanná tette a kutatásait.

Fő kutatási területe a magyarországi holokauszt alatti embermentés feltárása volt.
A magyarországi embermentők javarészt ismeretlenek voltak, nemcsak a kommunista
Magyarországon, hanem Izraelben is.
Ő volt az, aki lelkiismereti kötelességének tekintette annak bemutatását, hogy kik voltak ők és
mit tettek.

A magyar jisuvban persze sokan meséltek magánemberként arról, kinek köszönhették az
életüket, de ez nem váltott ki különösebb visszhangot. Az embermentők pedig Magyarországon
jobbnak látták, ha nem is beszélnek azokról az időkről. Megtanulták az ötvenes évek elején,
hogy a múlt gyorsan változik és a korábbi hős baloldali ellenállásból hirtelen cionista árulók
lettek, a nép ellenségei. Nem tudhatták, hogy embermentőként kitüntetik őket Budapesten,
vagy éppen felakasztják.
Sárival együtt sokan küzdöttek azért, hogy Ferencfalvi Kálmán megkapja a Világ Igaza díjat
1987-ben. Több, mint 2000 ember életét mentette meg.
Ferencfalvi nem félt semmitől, ha kellett okiratot hamisított, embereket bújtatott.

Szerény ember volt, sohasem mesélt senkinek tetteiről, talán azért sem, mert nem akart arról
beszélni, hogy a Hortyra felesküdött magyar honvédség tagja volt.
Izraelben sem akarták elfogadni, hogy egy hortysta katonatisztet tüntessenek ki, de Sári nem
hagyta az igazságot, küzdött és vitatkozott a többiekkel és neki lett igaza.
Egy másik eset is megmaradt az emlékezetemben. Kálmán Jánosé, aki minisztériumi
tisztségviselőként vett részt a zsidó emberek mentésében. A közigazgatásban dolgozott, a
Vörös Hadsereg elől menekülőket kellett segítenie, de ő segített a zsidó embereknek is, hamis
papírokat szerzett, sokakat megmentett az éhhaláltól, mert élelemiszerjegyet szerzett nekik.
Végülis Sárinak köszönhetően 1984-ben ő is megkapta a kitüntetést.
Diplomáciai kapcsolat nem lévén, hivatalosan nem tudták átadni neki azt, ezért mi hoztuk el a
ruhás bőröndünkbe rejtve, és adtuk át neki azt Szegeden.

Annak idején szinte valamennyi magyar embermentő tevékenységének kutatásában részt vett,
mindig objektíven ítélte meg, hogy valaki önként és ellenszolgáltatás nélkül vett-e részt ebben a
nemes feladatban, vagy éppen hivatali kötelességből.
Nem befolyásolta, hogy kiről volt szó, objektíven ítélt, lehetett a jelölt minisztériumi
tisztségviselő, diplomás- vagy parasztember, csak az számított neki, hogy van-e bizonyíték az
embermentésre, és ha igen, akkor miért tette azt valaki, amit tett.
Az 1990-es évektől aztán megnyíltak a levéltárak, szabadon lehetett Magyarországon is a
hősökről beszélni.

Félelmetes energiákkal rendelkezett, nem is tudni honnan volt ideje arra, hogy kutasson,
előadásokat tartson, szakmai kérdésekről vitázzon és eközben nap, mint nap szerepeljen az
izraeli rádió magyar nyelvű adásában.

Már olyan időszakban is eljött Magyarországra amikor izraelieket alig-alig engedtek be a
kommunista táborba, nem tudott elszakadni a szülőföldjétől.

A holokauszt idején Budapesten az igazi ellenállási mozgalom egy volt a cionista ellenállással,
bár sokáig őket kommunistaként emlegették, ők baloldali zsidók voltak.
Nem tűrték, hogy kiirtsák népüket a magyar tömeggyilkosok.
Sári ebből a közegből jött, sohasem feledte el, hogy kik szabadították fel a gettót.
Dacára annak, hogy a Szovjetunió – hűen az orosz-, ukrán-, belorusz-, litván-, stb. antiszemita
hagyományokhoz – először diplomáciai úton, majd fegyveresen a zsidó állam ellen fordult, és
pénzzel, fegyverrel és minden mással, feltétel nélkül támogatta az arab diktátorokat, ő baloldali
maradt, hitt a szocialista eszmékben, az emberek egyenlőségében, abban, hogy senkinek sincs
joga elnyomni, kizsákmányolni másokat.
Könyvek, tudományos publikációk, cikkek őrzik szerteágazó tudományos- és irodalmi
tevékenységét. A Kol Jiszroél magyar nyelvű adásában bár úgy tűnt, hogy élő szóban beszél,

valójában azonban mindig előre leírta, amit mondani akart. Az összes megszólalásának
kéziratát megőrizte, hogy mi lett vele, azt nem tudni.
Ha egyszer megtalálnánk egy olyan kor érdekes lenyomata lenne, amikor ő hozzánk szólt a
sípoló, rövidhullámú frekvenciákon egyedül elmondva azt, amit mi is gondoltunk a Szentföldről,
amit mi is gondoltunk arról, hogy mi az igazság a moszkovita hatóságok hazugságaival
szemben.

A rendszerváltás után sokszor jött Magyarországra, egyre többen ismerték fel, hogy milyen
alapvető munkát végzett nemcsak az igazság, nemcsak a zsidóság, hanem Magyarország
érdekében is.

Elfogadták javaslatunkat és 2006-ban a Magyar Államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend
tisztikeresztjével tüntette ki, amit dr. Gyenge András nagykövettel együtt adtunk át neki február
7-én. Ekkor már nem Jeruzsálemben lakott, hanem betegsége miatt egy gyógyintézetben.
Betegsége dacára ékes magyarsággal köszönte meg az ünnepségen a kitüntetést.

Lelkes izraeli hazafi volt és soha, egy pillanatra sem inogott meg baloldali cionista hitében,
emellett – dacára annak, hogy kiirtották a magyarországi zsidóság többségét, hogy végig kellett
élnie a diósgyőri rokonsága elpusztítását – a magyar kultúra élő lexikona maradt.

Betegen, 90 évesen is fejből tudta Petőfi, Arany és persze Kis József összes versét és másokét
is. Örült, ha magyarul beszélhetett, ha idézhette kedvenc verseit, az irodalmi műveket, a
színdarabokat. Az igazság keresése, a beszélgetés, a vita volt az egész élete. Jó lett volna, ha
még pár évig vitatkozhattunk volna vele, de ebben a világban már többet nem találkozunk.

Baruch Dajen Haemesz!

Reuveni Sárit a Múlt és Jövő is gyászolja, noha csak egyszer publikált lapunkba, de ügyünk és személyes barátunk volt Budapesten és Jeruzsálemben egyaránt.

https://multesjovo.hu/wp-content/uploads/aitfiles/f/i/file_27_7.pdf