Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

A.Gergely András: Tudósítás egy banalitás gonoszságáról

Szerencsés fordulatról van szerencsém értesíteni a Tisztelt Olvasót! Feltaláltam a világ legrövidebb könyvismertetőjének, az egyperces recenziónak műfaját. Egy könyv amúgy sem elbeszélhető (az alábbi még ennél is sokkal kevésbé!), így több mint elegendő egy cím és egy szerzői név, megjelenési hely és évszám, meg valaminő egyszavas tanúsítvány arról, hogy jó, fontos és kötelező, végül egy rövid utalás valamely alaposabb elemzés elérhetőségére – s ennyivé lesz a közlés maga. A többi feledhető, avagy hát inkább az Olvasó nyitottságától, értelmezési habitusától függ, nem a hírelés recenzes által szabott terjedelmétől.

A többit pedig praktikusan elolvashatják Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.). Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában című kötetének a Regio folyóiratban megjelent ismertetőjéből…![1] Fölöttébb alapos, lényegi kérdések apró részleteire is figyelmesen ügyelő, a szerzői intenciókat helyismerettel és a háttérirodalom kimerítő gazdagságának árnyalt használatával élő ismertető ez. Ajánlom a magamé helyett…!

Ám ha mégis itt maradtak – lebeszélő szándékom ellenére –, akkor egy kicsit még elidőznék a kötetnél, avagy a könyv jelentőségénél.

A kötet címoldalán látható kép: a nagysármási tömeggyilkosság áldozatainak exhumálása. Pusztakamarás, 1945. február 21–22. Maga az esemény időpontja is jelzi: nem aktuálisan és harsányan lelepleződő történelmi titokra derül most fény, hanem egy több mint hetven éve megtörtént krimiről. Kriminális mégpedig annyiban, hogy a Nagysármás faluban (Pusztakamarás, vagyis Sütő András szülőhelye melletti településen) bestiálisan meggyilkolt 126 zsidó emlékezete kap illő helyet és módot, melynek triviálisan nem a számadat a lényegi eleme, hanem az elkövetés oka, módja és alanyai, a dél-erdélyi zsidóság történetének (még a második bécsi döntés értelmében véve is) etnocidium jellegű eseménysora és annak következményei, dokumentumai és értelmezési keretei, melyek a Holokauszt históriájában is egyedi típusúak.

A szerző mindezt a román lakosság ellen elkövetett magyar katonai attrocitásokat is figyelembe véve tárja elénk, a felelősök megállapításának, a bírósági eljárásnak és a történések korabeli folyamatának összefüggéseit is alapos ismertetés tárgyává teszi, s még történeti kontextusba is állítja a háború utáni bírósági tárgyalások során termelődött akták és vizsgálati jegyzőköny­vek alapján. Sőt a katonai megszállások alkalmával szokványos tömeggyilkosságok áldozatainak respektusát is szorgalmazza, mégpedig az elkövetők szempontjából mutatva be mindezt, magyarán az ő történeteik által beszéli el az esemé­nyeket, majd az események közvetlen utóéletét, következményeit és forrásait is bemutatva. Ez a „nürnbergi látásmódnak” titulált narratíva (Gyáni Gábor szerint) a magyar holokausztkutatás egyik fő jellemzője,[2] melynek még az ismert Braham-féle verzió után is komoly jelentsége, hogy „a magyar zsidóság változatos politikai kezelésére és a zsidóüldözés adminisztra­tív-technikai lebonyolítására koncentrál, ugyanakkor nem szólaltatja meg az áldozatokat, így ők nem is járulhatnak hozzá egyéni történeteikkel a nagy történet elmondásához” (Gyáni, hivatkozza Magyarosi Sándor, i.m. 199. oldal), Kovács viszont hangot ad a résztvevők vallomásainak, értékszempontjainak, a romániai magyarellenesség erdélyi képviselőinek, a jogi háttérnek és az 1940 előtti mezőségi politikai körülmények megjelenítőinek is.

A kötet kulcsfogalmai, kulcsszavai: a fegyveres testületek, csendőrség, honvédség, megszálló csapatok, háborús bűncselekmények, megszállt területek katonai igazgatása, tömeggyilkosság. Ugyanakkor mindezek körül, előtt és után számos olyan momentumra mutat rá a Szerző, sőt Dél-Erdély magyar katonai megszállását is annak függvényében ábrázolja, hogy mi történt konkrétan és részletesen Kis- és Nagysármáson a megszállás öt hete alatt. Az alapképlet a kötet fülszövege szerint viszonylag egyszerű: „A magyar hatóságok bevonulása felborította a település etnikai viszonyait, ami a fele-fele arányban magyarok és románok által lakott településen etnikai versengéshez vezetett. Mindezzel párhuzamosan pedig megkezdődött a dél-erdélyi zsidóság jogfosztása. /…/ A kismonográfia hozzájárulás az elkövető- és erőszakkutatás magyar szakirodalmához és esettanulmány a multietnikus térség második világháborús konfliktusainak megértéséhez”.

A vaskos kötet (nem éppen valami kicsiny monográfia) egyaránt lehetőséget kínál az indulatos mérlegelésre, az etnopolitikai következtetésekre, a militáris szellem elborulásainak áttekintésére, s a korszakban a zsidóság elleni indolens viselkedés (romániai) magyarellenes indulatainak illusztrálására is. A „visszatért Erdély” idején elvaduló nemzetpolitikai törekvések és az Antonescu-kormány magyarellenes kilengései egyaránt föléemelkedtek a térségben honos együttélés mindennapjainak, sőt felülbírálták a helyi identitások nemzeti hovátartozás szempontjából lényeges momentumait is (lásd a kötet alcímét: Magyarok, románok és zsidók…), és mindezek tetejében még a mellébeszélés háborús körülmények közötti (a román kiugrást követő!), sőt a katonai megszállás révén még jobban eldurvuló feltételeihez kapcsolódnak.

„A zsidók összegyűjtésének folyamatára és a láger adminisztrálására a községben állomásozó katonák semmilyen befolyást nem gyakoroltak. Mind a helyi lakosok Romániában felvett tanúvallomásai, mind a magyar katonák budapesti kihallgatásai azt támasztják alá, hogy a honvédek nem vettek részt a település igazgatásában.Szorosabb kötelék azért sem tudott kialakulni a katonák és a lakosság között, mert a megszállás öt hete alatt állandó volt amozgás’ a faluban és környékén. A vérengzésben érintett alakulatok katonái például szeptember 13-án rendezték be főhadiszállásukat Nagy- és Kissármáson, szeptember 24-én pedig már Bonchidán és Kötelenden állomásoztak. Azért is mozogtak sűrűn a katonai alakulatok, mert Nagy- és Kissármáson vezetett keresztül az egyetlen, még biztonságosan járható gépkocsiút Marosvásárhely és Kolozsvár között, illetve a marosludasi frontszakaszt is a két falun átvezető út kötötte össze Kolozsvárral (és az ország belsejével)” (132-133. old.).

Másképpen kimondva: míg a korszak történeti kérdései elemi ismeretanyagot kínálnak a hadtudomány vagy a katonapolitikai és a militarista szemléletmódok intézményesült durvaságaihoz, addig itt, a nagysármási faluszélen a megszállt térség háborús bűncselekményeinek a lehető legtágabb tér nyílott. Korunk újramilitarizálódó közélete és politikai kultúrája ugyanakkor nem csupán a számadatok, pontosított eseménysorok jelentésterébe emeli, és az áldozatokat „kis és nagy történetek áldozatairól” szóló történészvita részeseivé teszi Kovács Szabolcs könyvét, hanem fölveti azt a kérdést is, miképpen lehetséges „a gonosz banalitásáról” szóló Eichmann-per Hannah Arendt-féle interpretációját[3] másképpen is narratíva tárgyává tenni.

Kovács kötete ugyanis nemcsak a település 126 zsidó lakosát (köztük nőket, gyerekeket és aggokat) az éjszaka leple alatt tömegsírba lőtt áldozatként mutatja be (s nem utolsósorban: mellékletben közli a kivégzett nagysármási zsidók névsorát), hanem részletezően feltárja a mészárláshoz vezető utat (Nagysármás és környéke 1940-ig, Nagysármás magyar lakossága 1940–1944 között és a román fennhatóság alatt, A 12. kerékpáros zászlóalj és a tömeggyilkosságok a megszállt Szovjetunióban /1941 – 1944/, A megszállás alatt elkövetett bűncselekmények, A 2. páncéloshadosztály részvétele az 1944-es offenzívában fejezetek), de ezenközben megértés tárgyává teszi az elkövetők előéletét, megismerteti velünk a zilahi csendőrzászlóalj név szerint ismert vezetőit és növendékeit, majd a zsidók összegyűjtését a nagysármási „lágerben” és a román civilek internálását, meggyilkolását is bemutatja.

Önálló fejezetekbe illeszti a tömeggyilkosság utáni „hajszát a környékbeli zsidók után”, Újházy alezredes embermentő tevékenységét, egy további gyilkosságot Kötelenden és a katonai alakulat kivonulását, a román közigazgatás visszatérését és a magyarok elleni bosszúállás fordulóival, hogy azután a bírósági nyomozás (1944–1945), a kolozsvári népbíróság eljárását és 1946. június 28-án kihirdetett ítéletét követően az 1954-es bukaresti eljárást is részletezze, majd a magyarországi eljárás vádlottait és a Nagysármás-per Budapesten meghozott ítéleteit is bemutassa, okiratokkal illusztrálja az 1951–1954-es eljárás vádlottjait és a tömeggyilkosságban érintett két katonai alakulat vád alá helyezett vagy tanúként kihallgatott tagjait illető kérdéseket a Függelék fejezeteiben, hogy mindezzel aprólékosan rekonstruálja a Pusztakamarás határában elkövetett tömeggyilkosságot a korszellem szerinti miliőben és értelmezésben.

Csupán jelentéstartalom-helyesbítésnek tetszhet, ha az ismertetőm címében kifordított „üzenetre” kitérek itt – de talán érdemes elgondolkodni mégis azon, hogy egy gonosz világ még gonoszabb történései közepette egyszerűen csak egy fényre került gonoszság jeleire ismerünk itt rá (értsd háború, pusztítások, megtorlás, fosztogatások, népirtás, etnopolitikai manőverek és katonai racionalitással kezelt események sorára) – vagy pedig „a Gonosz” működésének, megszemélyesült mivoltának vagyunk tanúi…? Kovács kötete lenyűgöző alapossággal és szinte kínos precizitással látszik kezelni a történéseket, sőt mintegy látványosan fel is dolgozza „az erőszak terei” (Baberowski), „a népirtás politikája” (Braham), a romániai Holokauszt (Carp), a kisebbségtörténet és katonai földrajz számos pragmatikus okiratát, mindeközben könyvében elő sem fordul Hannah Arendt neve.

A filozófusnő eredetileg a New Yorkerben publikált újságcikkeiből, tudósításaiból összeállított kötetnyi anyagának témája nem kevéssé a theodicaea (filozófiai „istenigazolás”, a rossz és gonosz ellentéteként) gondolatkörében mozgó európai filozófiai hagyomány ellenpontba állítása az Eichmann-per szituációival, amelyekben szükségképpen irracionálisnak tetsző jelenség volt a gonoszság fogalmának megjelenítése, s az is, ahogyan az európai történelem náci katasztrófája során mégis testet öltött az ember tevékenységében mindama gonoszság, amely Eichmann viselkedéséről, gondolkodásáról elmondható volt a tudósító szemtanú közvetlen beszámolójában, melyben szembesíteni kívánta a világot a történelem feldolgozatlan történéseivel és a tömeggyilkosság egy banális gonosztevő által elkövetett eseményeinek a Gonosz banalitásával ellenpontozható változatával.

Az is ismeretes, hogy Arendt munkáját seregnyi vitatkozó, vádoló, érvelő, tiltakozó fogadta, kezdve ama tételtől, hogy bár a náci gépezetet a maga pusztító tökéletességére rámutatva s a belső osztottságot is filozófiai tartalmú konnotációk közé helyezi; hogy feltűnően mutatja be az Eichmann-per konstruált voltát, amivel látszólag kisebbíti Eichmann bűneit, sőt utal azokra a szubjektív motivációkra is, amelyek csökkentették az izraeli bíróság tisztánlátását, avagy megkísérelték Eichmannt nagyobb dúvadnak ábrázolni, mint amilyen volt, amivel mintegy elkerülték, hogy a holokauszt iszonyatát a németek egy szűk csoportjának felelősségeként tegyék elmondhatóvá; vagy hogy a Judenratok (a zsidó nagytanácsok) kollaborációjára hívta fel a figyelmet, mivel együttműködést tanúsítottak a gördülékeny népirtást szorgalmazó hitleri rezsim „termékeny káoszában”…; továbbá hogy a deportálások idején Eichmann hivatala a külügyesekkel és Himlerrel is szembeszállt, így az Eichmannak tulajdonított hatalmat mintegy a felelőssége feloldásaként kezeli…, stb.

De ami itt talán lényegesebb a bűnös bűntelenné válási képzetétől: nem valószerű, hogy Arendt kizárólagossá tenné saját gonoszság-koncepciójában a „gonosszá válni” kategóriáját, de kétségtelen, hogy a bármilyen súlyos büntetés meghozatala ellenében felhozott felelősség-érv sosem cserélhető le a legfőbb erkölcsi törvény belső érvényesítésére és relatív igazságára, ha erre a külső feltételek nem adottak. A kérdéskör roppant illusztris vitái máig húzódnak,[4] s maga Arendt is a sikerkönyve utáni években „több írásában elemzi a gondolkodás, az akarás, az ítélés és a gonosz elkövetése közötti összefüggést”,[5] azonban a nagysármási eset Kovács Szabolcs munkájában a „banális gonosz” tárgyköre mellett az elkövetőkből hiányzó „ördögi nagyság” kérdését is rövidre zárja.

Nem „hétköznapi senkik” vádlotti eljárásában nevezi meg az okokat, hanem a történéseket részévé teszi az erdélyi magyarpolitika, a háborús rabláserkölcs, az indulatos etnikai tisztogatás és a tervszerű hadműveletek közötti senkiföldjének historikus folyamatait föltáró kérdéskörnek. Már első oldalain jelzi: „Bár nem tartom célszerűnek a ’számháborút’, érdemes megemlíteni, hogy 1944 szeptemberében 188 magyar személyt gyilkoltak le az ún. Maniu-gárdák, illetve a román hadsereg és csendőrség egyes egységei. /…/

A szovjet atrocitások számát még nem határozták meg, a németek ugyanakkor legkevesebb két esetben követtek el törvénytelen kivégzéseket a tágabb értelemben vett Erdély területén: 13 zsidót gyilkoltak meg Marosludason és 9 román polgári személyt végeztek ki a bánsági Billéden…” (9. oldal, 3. lábjegyzet). Vagyis a belátó és mérlegelő, számadatok terén igen szakszerű és „száraz” közlés itt már nem a „hétköznapi senkik” szégyenletes pereihez vezet, hanem a nagyüzemi emberirtás ideológiai, pragmatikus, kényszerű és megtorló logikájának a mindenkori gonosszal praktikusan kiegyező mechanizmusaihoz, melyeknek megjelenítése mintegy célja is volt: „Jelen munkámban a nagysármási zsidók kivégzéséhez vezető utat, a tömeggyilkosságot és az azt követő vizsgálatokat rekonstruálom. Mivel – a források jellegéből adódóan – a tömeggyilkosságot elsősorban a gyilkosok szemszögéből vizsgálom, munkámat két alapkérdésre építettem fel: mi motiválta az intézkedő parancsnokokat a kivégzés végrehajtásában, és hogyan ’oszlik meg’ a felelősség a helyi lakosság, az összegyűjtést irányító csendőrök és a kivégzést végrehajtó honvédek között?” (9.).

Amikor a nagysármási eset megtörtént, a magyar honvédség szolgálati szabályzatának „engedelmességre” vonatkozó paragrafusa értelmében a civilek meggyilkolására vonatkozó parancsok teljesítését minden katona elvileg nyíltan megtagadhatta volna anélkül, hogy következményként valamely katonai büntetőeljárás veszélyének tegye ki magát volna ki magát. Amikor az izraeli bíróság előtt Eichmann elbeszélte élettörténetét és „szerencsétlen flótásként ábrázolta saját magát”, elfogadhatatlannak minősült az, hogy „puszta szerencsétlenség” áldozatának minősítse kollaboráló énjét, akit a nemzeti felülemelkedettség gonoszsága „a tömeggyilkosság szervezetének engedelmes eszközévé tett”, hiszen „a tény akkor is változatlan marad, Ön segített kivitelezni a tömeggyilkosság politikáját, tehát e politikát aktívan támogatta…” – szólt a vádbeszédben.

Egyúttal azt is Eichmann figyelmébe ajánlották, hogy „a politika nem a gyerekszobában zajlik, és a felnőttek politikai világában az ’engedelmesség’ szó csak helyettesíti a ’helyeslés’ és ’támogatás’ szavakat. Ön egy olyan politikát támogatott, és vállalt részt is abban, amely, kinyilvánított akarata szerint, a Földet nem óhajtotta megosztani a zsidó néppel, valamint más népcsoportok egész sorával, mintha Önnek és feljebbvalóinak lett volna joga dönteni arról, hogy ki élhet a Földön és ki nem. Az emberi nem egyetlen tagját sem kötelezhetjük arra, hogy olyanokkal éljen együtt e Földön, akik ilyesmit akarnak, s akaratukat cselekvésre is váltják. Ez az ok, az egyetlen ok, amiért Önnek meg kell halnia”.[6]

A nagysármási gyilkosságok elkövetői számára ugyanígy az engedelmesség képzetes felelősség-hiánya, a militáris szervezet és a háborús viszonyok „jogosítványa” volt adott feltétel, sőt a bírósági perekben elítéltek felakasztása is annak tanúbizonyságai, hogy a „banális” történés ugyancsak végzetszerű következményei nem a Gonosz műveként értelmezendők. A „Gonosz banalitása” éppen egy Banalitással védekező emberi tett révén lesz Gonosszá. Avagy egy színjáték részesévé is, ahol a gonoszság szerepe a banalitásokon túli Emberség mércéjévé is válhatna… – részben a lakosági közreműködéssel.

Kovács Szabolcs nagysármási rémtörténete viszont a történészek vitái közepette is fölveti a kérdést: mikortól lesz a „kis történetekből” valóban „nagy történet”, s ez egészében is, részeiben még inkább emlékeztet Arendt megfogalmazására: „Hogy a valóságtól való ilyen mértékű eltávolodás, ilyen mértékű gondolattalanság nagyobb pusztítást vihet végbe, mint az összes – talán az emberrel veleszületett – gonosz ösztön együttvéve: valójában ezt a leckét tanulhattuk meg Jeruzsálemben” (Utószó, 316. oldal). S ezt a leckét újraélhetjük a banalitás gonoszsága révén Nagysármás emlékezetével együtt is.

[1] lásd Magyarosi Sándor: Nagysármás – egy el nem rendelt tömeggyilkosság története. Online: https://regio.tk.hu/kozlemeny/30-evf-2022-2-szam/nagysarmas-egy-el-nem-rendelt-tomeggyilkossag-tortenete/ A kötet adatai: Clio Kötetek 4. Múlt és Jövő – Clio Intézet, Budapest, 2021. (Online változat: https://mek.oszk.hu/22700/22799/) Javított kiadás 2022. 317 oldal. Egyébiránt letölthető is a Clio Intézet oldaláról: https://www.clioinstitute.hu/_files/ugd/198ee4_b65fd43e3dce44b1a­fa78bfcbe791c48.pdf

[2] Gyáni Gábor: Helyünk a holokauszt történetírásában. Kommentár, 2008/3. 21.

[3] Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról. Bu­dapest, 2000, Osiris Kiadó.

[4] lásd csak kiemelten a sok száz vitatkozó elemzéssel: Bence György: A közönséges tömeggyilkos. A filozófus mint riporter: Hannah Arendt Eichmann-könyve magyarul. Népszabadság, 2001. április 21.; Benhabib, Seyla: Gondolkodás és ítéletalkotás. Az Eichmann Jeruzsálemben újraolvasása. Ford. Jónás Csaba. Ex symposion, 26–27. (1999), 25–38.; Biró-Kaszás Éva: A banális gonosztevő és a gonosz banalitása – Arendt nyomán. Kellék 51. 49-66.; Heller Ágnes: Elmélkedések Arendtről, a gonosztevőről és a gonoszról. Ex symposion, 26–27. (1999), 18–23.; Pató Attila: Hannah Arendt története Eichmannról. Múlt és jövő, 4. (1998), 37–42.; ŽižekSlavoj: Miben téved Arendt és Goldhagen? Magyar Lettre International, 32. (1999), 4–7.

[5] lásd erről bővebben Biró-Kaszás Éva: A banális gonosztevő és a gonosz banalitása – Arendt nyomán. Kellék 51. 49-66.

[6] Arendt, i.m. Epilógus, 306-307. oldal.

(Az eredeti cikk itt érhető el: http://www.restancia.hu/konyv/agergely-banalitas.html )