Leírás
E számunk témáját az alkalom szülte. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége 2010 tavaszán Izrael lesz,valamint ez év májusában van Theodor Herzl születésének 150. évfordulója. Az évfordulók és más, múltra utaló ünnepi alkalmak, ha nem is szakítanak ki a jelenből, de nem biztos, hogy együtt haladnak a jelen történelme fő sodrával. Amikor ez a szám napvilágot lát, olyan fordulatra lehet számítani Magyarországon, amely noha nem áll érdeklődésünk fókuszában – a magyar és a zsidó kultúra találkozási pontjain -, de erőteljesen megváltoztathatja a kultúra termőtalaját. Különösen a zsidó kultúráét – sőt: a zsidó egzisztenciáét. Hasonló a helyzet Izraelben
is, ahol a „lángoktól ölelt kis országot” meghatározó kapcsolatrendszer roppant meg, vagy csak mozdult meg nem kevéssé vészjóslóan. Az utóbbi egy-két számunk írásaiban elszaporodtak a bennünket meghatározó körülmények rohamos megromlására vonatkozó utalások,
komor aggodalmak, s pártok nevei, elkeseredett jóslatok bukkantak föl a szövegekben. Jómagam ezeket – a szerzők indulatait megértve, és mégis a türelmüket kérve – rendre kihúztam. Azzal a, lehet kivagyi, gőggel, hogy amivel mi foglalkozunk, az magasabbrendű dimenzióba tartozik. Az oly múlandó politikai pártnevek, s a hozzájuk rendelt percéletű jóslatok idegenül csengenek a szellem területén. Hogyan lesznek majd értelmezhetőek, akár évtized múlva is? Hiszen abban a reményben és tudatban hívom meg és rendezem a Múlt és Jövőbe a szövegeket, a közleményeket, hogy ebben a keretben idő- és értékállóságot nyerhetnek. Ugyanakkor nem titkolhatom el a kételyt: lehet, hogy nincs igazam, ez a szellemi magatartás bizonyos helyzetekben nem helyes, nem működik. Foglalkozni kellene a jelen egzisztenciális fenyegetettségeivel! Annál is inkább, mert, ami ezeket a változásokat okozza, szintén a múlt „mélységesen mély kútjaiból” tör fel. Hagyományokból, amelyeknek a fejlődésívét ki lehetett volna számítani. Ha nem lenne paradoxon a szó használata itt: ezek az ismeretlenből (elfojtott emlékezetből) felszínre bukkant jelenségek kultúrát és attitűdöt folytatnak – amelyet csak a történelem diktatorikus korszaka zsibbasztott tetszhalottá. S a zsidó válasz szintén hagyományba illeszkedik – hiszen ama klasszikus meghatározás szerint, a történelem nem azért mutatja meg magát, hogy példáját és tanításait, netán útmutatásait megfogadják. Talán „direktben” meg kellene húzni a párhuzamot a múlt és a jelen között – a jövő döntéseinek a megalapozása érdekében. Vagy csak a nyomot hagyás igényével? Ez a médium legyen archívuma annak is, hogy milyen kételyeken mentünk keresztül ama általunk ismeretlen, de uralni kívánt jövő megragadásának irányában? Mire támaszkodtunk, mibe kapaszkodtunk, vagy mit engedtünk el? Ama szellem, s kultúra magaslese, amely pillanatok alatt üres szólammá lehet a bennünket körülvevő körümények szorításában? A választ nem tudom, de a kételyeimnek ehelyütt nyilvánosan is hangot adok azzal a gondolattal, hogy a most induló, a magunk évfordulóját – két évtizedét – követő évfolyamban, ha nem is a percléptékű eseményeknek, de a róluk való
diskurzusnak helyet kívánok nyújtani. Annál is inkább, mert olyan fordulóponthoz érkeztünk,
amikor az egzisztenciális kérdések, ha nem is nyomják el a kultúra primátusát, de újfajta kihívások próbájának vetik alá. Megfelelni pedig a mi, s az általunk képviselt kultúra felelőssége. E szám két – „alkalom adta” – hősének, Theodor Herzlnek és Avigdor Hameirinek, e két par excellence kultúrának elkötelezett magyar zsidónak a történelmi nagysága – és számunkra tanulsága – abban áll, hogy ők képesek voltak a kultúrából eredő prófétai víziókat az egzisztenciát megváltó cselekvéssé alakítani.
