Leírás
Summary 2020/2–3
A 2020-es év különbözik minden eddigitől. S ezért a Múlt és Jövő évfolyama is kilépett önmaga vájta medréből.
Az egész világ egy új, apokaliptikus kor küszöbére érkezett, amelyhez nehéz alkalmazkodni.
Hosszú évek óta a Múlt és Jövő az évi első száma a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra jelent meg áprilisban, s a második pedig a másik könyves rendezvény, az Ünnepi Könyvhét alkalmával, június első vagy második hetén, ahová nem egyszer a nyomda a Vörösmarty térre szállította ki a példányokat. Ezeket az időpontokat azért választottuk, hogy munkánk eredményét személyesen is átnyújthassuk barátainknak, olvasóinknak. Valamint azért is, hogy érdeklődésükből, szeretetükből erőt és legitimitást merítsünk.
A harmadik számot általában szeptember végén jelentetjük meg, hogy a nyári vakációból megtérve a kulturális szezon újraindulásakor az általunk képviselt szín és hang is jelen legyen. Az évi utolsó számot pedig hanukka-karácsony idejére tervezzük, legyen a folyóiratszám ajándék. Ahogy ajándék az is, hogy viszonylag békében egy újabb év végére érkeztünk, és hamarosan egy még újabbat kezdünk. Ebben a ritmusban éltünk 30 évet – már többet is, mint egy emberöltőt.
S ezen a hullámhosszon képzeltük el a gyorsan elfogyó jövőt – még egy évtizedecskét, hiszen annyi feladat áll még előttünk.
Ezt a „rutint” akasztotta meg a koronavírus ideje.
Mit tegyünk? Feladjuk? (A 30 év nem kis idő egy folyóiratnak.) Nem csak a karantén és a megnehezedett létfeltételek fenyegetnek. Hanem még inkább az a felismerés, hogy ha levonul a járvány – utána már semmi sem lesz ugyanaz, ami volt. Azok az olvasási szokások, azok az értékek, azok a fájdalmak és örömök, amelyeknek a koordinátáiban mozogtunk, már nem lesznek érvényesek. Vajon az új és idegen terepen tudunk-e érvényeset mondani, képviselni?
Nem kevés tépelődés után a csak azért is folytatás mellett döntöttünk. Ennek a megvalósulása a 2020/1-es szám megjelenése májusban – mégpedig papíralapon (Gutenberg-galaxis), amikor a legtöbb társunk az online-világot kóstolgatta.
Azonban a digitális tér kihívásainak ezúttal igyekeztünk megfelelni. Az eddigi hírleveleinket fejlesztettük fel koronavírus-naplóvá – „Levek koronavírus idején”, „Szabaduló levél”, s majd „Próbára bocsátó levél” sorozatainkkal. – Így próbáltunk barátainkkal és olvasókkal kapcsolatban maradni, többször is egy héten. Valamint sok kiadványunkat tettük ingyenesen hozzáférhetővé a digitális térben.
S a járványnak köszönhetően értettük meg az idők szavát – ha későn is, de felépítettük a Múlt és Jövő Online mellékletét, ami már a mostani számon is látszik. Ezentúl a sziámi ikerként működő két médium dinamikája adja meg az alaphangot – amiben olvasóink és szerzőink közreműködésre is számítunk. Egyes írások az aktualitásuk okán előbb az online változatban látnak napvilágot, de később a papíralapúba is bekerülnek, mert gondunk van arra, hogy 100 év múlva is olvassák. A 30 évfolyamunkat pedig úgy használjuk, mint egy aktualizálható archívumot a digitális térben. Az egyes írások történelmi távlatból új értelmet nyerhetnek, s új olvasókra lelhetnek.
A májusi számunk – bővebb terjedelemben (adni, adni, adni = ez a túlélés záloga!) magán viselte a koronavírus sokkját.
Ez a számunk is. Nem a témáiban, hanem, hogy a feltételek nehezen teremtődtek meg – ezért jelentkezünk duplaszámmal. S valószínűleg csak a 2021-es év elején tud meglenni a negyedik számunk – hiszen a koronavírus-korszakot tanúsítani: nem ajándék.
Szilágyi Ákos négy verse ezt az apokaliptikus korszakot érzékíti meg, akárcsak Jeles András könyvrészlete, amely stílusában és hangjában Kertész Imre Gályanaplóját idézi. Jeles András még a koronavírus-korszak előtt küldte el a Múlt és Jövő Kiadónak a könyvét – de az érzékeny művésznek nem kell látnia az apokalipszist, hiszen éppen azért művész (próféta), hogy megérezze a katasztrófa szelét. Magával a Coviddal két képzőművész, Bar Ruso (Jeruzsálem) és Für Emil foglalkozik (aki egy hosszabb londoni emigráció és egy rövid budapesti tartózkodás után most Manchesterben keresi újra magát).
Alexis de Tocqueville „Rabszolgaságról és rasszizmusról” szóló esszéje mai aktualitással elemzi a kolonizáció és a feketék elnyomásának mára beérő következményét, ami nemcsak az USA társadalmát feszíti szét. (Új fordítása, s aktualitásának felfedezése, Ádám Péternek köszönhető.)
A koronavírushírek között eltörpült, hogy egy amerikai zsidó költőnő, Louise Glück, kapta a Nobel-díjat, ráadásul részben magyar származású. Fordítója, Gyukics Gábor kiemelte, hogy a magyar származásnak nincs valós relevanciája, de azért ismertette a pályáját, s lefordított számunkra négy, először csak itt olvasható versét.
A koronavírus korszaka csak komorabb hátteret ad a halál témájának, ami az utolsó évfolyamokban, oly kegyetlenül kijelöli a folyóiratunk témáit. Tavaly ment el a magyar zsidó szellem utolsó nagy nemzedéke, s egyben folyóiratunk alkotógárdájának a gerince. Azonban ebbe nem törődhetünk bele, velünk kell, hogy maradjanak! Ebben a szellemben szerveződött e szám írásainak egy része.
Weiss János – a tanítvány – Heller Ágnes A zsidó Jézus feltámadása című művét elemzi. (Ezt a könyvét nemcsak kiadónk adta ki, de Ágnes az inspirációt is a közös munkánkból merítette.) Kelemen Gábor – akit Ágnes az élete végén a legfőbb Heller-szakértőnek nevezett – ezúttal Martin Buber hatását vizsgálja a késői Heller-művekben. Nagy József az olasz Testimonianze 530–531. dupla számát szemlézi, amelyet az olasz kollégák és barátok Heller Ágnes emlékének szenteltek.
Gera Balázs a filozófusnő kísérője volt utolsó párizsi útján, amikor Emmanuel Macron államelnök fogadta a világ vezető értelmiségeinek társaságában. Beszámolója felidézi ezt a programdús három napot, néhány héttel halála előtt. Gera Balázsnak köszönhetünk egy másik rendkívül értékes dokumentumot – Konrád Györgynek apjáról, Gera Györgyről írt esszéje kéziratát, amely most először jelenik meg. Gera György nevét kevesen ismerik. Ő a szerzője a Terelőút című egyik első magyar holokausztregénynek (1972), s ami csak Kertész Imre Sorstalanságához mérhető teljesítmény és tanúság. Az író szerencsétlenségére – éppen azért, mert első fecske volt – teljesen recepcióhiányra lett ítélve. Kiadónk nemcsak ezt a művet kívánja a közeljövőben megjelentetni, de szerzőjét visszaemelni, ha nem is a kánonba (Kertész Imre sincs ott), de legalább a köztudatba. Hídvégi Máté Ungvári Tamásra emlékezik, elsősorban az író és tudós élete utolsó nagy vállalkozásában, a Löw Immánuel Alapítványban és az életmű kiadásában együtt töltött munkájukról.
Két írás is emlékezik Randolph L. Brahamra, a magyar holokauszt hallhatatlan történészére. Két közeli munkatársa – Tibori Szabó Zoltán (Kolozsvárról) és Molnár Judit. Mégpedig abból az alkalomból, hogy halála után is folytatódik a „Tanulmányok a holokausztról” sorozata – példás bizonyítékaként, hogy elveszettjeink továbbélnek és támogatnak, csak más formák között.
A halál nem csak az utolsó, a még a soá előtt szocializálódott nemzedék között aratott, hanem a rákövetkező nemzedéket is rohamosan ritkítja. Elment Kéri Piroska, aki nélkül az új Múlt és Jövő nem született volna meg. S elment Hernádi Miklós is, aki a folyóiratunk meghatározó munkatársa volt, de kiemelkedő volt a részvétele a rendszerváltás utáni so called „zsidó reneszánsz” kulturális építkezésében, akkor is, ha ez illúzió volt. Miklósról több nekrológot is közöltünk – a fájdalom és részvét kinyilvánítása ugyanis először az online térben jelent meg – a hírlevélben, a Facebookon (ekkor még nem volt online oldalunk) több emlékezést is elindított, amit most a nyomtatott változatba csatolunk vissza. (Kőbányai János, Jeszenszky Géza, Boris János nekrológjai, valamint Dési János interjúja Fehér László festővel a barátságukról és műgyűjtőszenvedélyükről. S elment Gyekiczki András, aki a pápai zsidóság történetének jeles kutatója volt, rá és nevezetes, kálváriás kiállításprojektjére pápai társa és barátja, Huszár Ágnes emlékezik. Londonban elment Tim Wilkinson, a magyar irodalom angol fordítója is. Kertész Imre neki köszönheti a Sorstalanság jó angol fordítását. Ami fontosabb a Nobel-díjnál. Hiszen az, hogy az egész világ a maga nívóján olvashassa a soá magyar tapasztalatát – az elsősorban a világnyelven való jó fordításon múlik. Rá Kelemen Gábor emlékezik, a szokásos nekrológon túlmutató pályaképpel, s tanúsággal, mert nem sokkal halála előtt személyesen is meglátogatta a nagybeteg fordítót.
Oláh Jánossal, az OR–ZSE professzorával – aki először publikál a Múlt és Jövőben – halálos ágyáról leveleztünk tanulmányáról. Sajnos, már nem érhette meg a folyóiratunkban történő debütálását. Ő Guttmann Mihályról, az Országos Rabbiképző Intézet rektoráról (az induló jeruzsálemi Héber Egyetem professzoráról, akiről nincs Wikipedia-szócikk) írt életrajzot. Abban maradtunk, hogy ír majd nekünk még a nagyhírű tanintézmény oktatóiról egy sorozatot – mert valaha minden ott tanító rabbi a zsidó tudományok nemzetközi hírű kiválósága volt, roppant életművel a háta mögött. Vajon lesz-e majd, aki ezt a munkát szívügyének tartja?
A májusi számunkban is hangot adtunk a kételynek: lesz-e témáinknak, traumáinknak, sebeinknek hasonló jelentősége, mint a koronavírus ideje előtt? Március végén fogalmaztuk meg, vajon a Trianon 100 éves évfordulóját nem teszi-e zárójelbe a járvány? Amennyire meg tudjuk ítélni: a nemzeti trauma kevésbé került kibeszélésre, és vele begyógyulásra, mint az várható volt. Pedig készültünk rá. (S majd a negyedik számunk egy részét is uralja a téma, hátha addigra nem a Covid lesz fókuszban.) Csunderlik Péter tanulmánya azt vizsgálja, hogy az első világháború végén, a „forradalmak” korszakában, hogyan vált uralkodóvá a zsidó/liberális bűnbakképzés.
Kőbányai János dokumentumgyűjteménye a Zsidó Karhatalmi Századokról, vagy más néven a Cionista századokról, még mélyebbre nyúlik. A közvetlen az első világháborút követő, az egész történelmi Magyarországon végigvonuló pogromhullámokig, amiről 100 év alatt kevés szó esett. S arról még inkább nem, hogy ez ellen az első világháborús zsidó – főképp cionista – tisztek és katonák reguláris alakulatokat szervezve felléptek. A dokumentumok egy ilyen cionista tisztnek – Beregi Árminnak (a világhírű színész Beregi Oszkár testvérének) a dossziéjából kerültek elő (a jeruzsálemi Cionista Levéltárból) – az ő szimpatikus, színes alakja még felfedezésre vár.
Ady Endre nimbuszának lerombolási kísérletei már a koronavírus-korszak előtt elkezdődtek, a so called új „kulturkampf”-fal. El lehet gondolkodni, mi a pusztítóbb vírus? Ami az egészséget támadja meg, avagy ami a nemzeti azonosság alappillérét? Erről a folyamatról szól Soltész Márton „A vádlott Ady Endre” című tanulmánya. Azzal az érdekességgel, hogy mint bevezetőjében megemlíti: más, irodalomtörténeti szakfolyóiratok nem közölték, mert liberális szerzőket idéz. (Mint pl. Kőbányai Jánost.)
És a holokauszt? A holokauszt sebe, traumája története hogyan fáj koronavírus idején? Ugyanis ez a trauma-apokalipszis állandó témánk. Tudatosan, s a szerzők jóvoltából is, akik rendre maguk jelentkeznek e témával. Ember Mária szokta mondogatni a Múlt és Jövő indulásakor – nehezen lehetett elfogadni akkor, reményteljesebb időkben –: „Ne jelenjen meg úgy Múlt és Jövő-szám, hogy nincs benne írás a holokausztról.”
Most is van bőven: Járó Katalin összegyűjtött és közzétett egy fantasztikus levelezést, amelyben egy koncentrációs táborból éppen szabadult kislány keresi levelezés útján a családtagjait, ismerőseit. (A levelezést tartalmazó ládika nem régen nyílt meg Izraelben. Maguknak a leveleknek a története is bizonyítja, hogy még hosszú időn keresztül befolyásolja az életünket a huszadik századi apokalipszis.) Louise O. Vasvári „Narratív identitáskonstrukciók három holokauszt-túlélő nő emlékeiben/emlékirataiban” című tanulmánya nemcsak három sorsot ismertet, hanem teoretikusan vizsgálja a női holokauszt-emlékezések típusait. Steven E. Aschheim „A holokauszt örök kérdése: miért épp a németek és miért pont a zsidókat?” című esszéje címéhez nincs mit hozzá fűzni – hacsak annyit nem, hogy Götz Aly munkássága nyomán vizsgálja a kérdést, akinek egyik, e kérdést elemző könyvét mi is kiadtuk Huszár Ágnes fordításában.
A májusi számunkban Bárd Károly jogász professzor írt Veszprémy László Bernát nagy polémiákat kiváltó könyvéről, amely egy kulcskérdésről szólt – először e kérdéskörre koncentrálva. A magyar közigazgatás szerepét vizsgálta a magyar holokausztban. Bárd Károly jogi szempontból vizsgálta a „társtettesség” problémakörét e könyvet elemezve. Ez olyannyira érzékeny s kulcsfontosságú kérdés, hogy – a folyóirat története során először – csak két részben lehetett körüljárni. Veszprémy László Bernát egy brit diplomata szerepét vizsgálja a Horthy-rendszer megszilárdulásában eredeti levéltári kutatásai alapján. Vajda Mihály recenzió-esszéje Kassai Margit Óvoda az óvóhelyen című visszaemlékezése alapján gondolkodik el a saját, Budapest ostroma alatti zsidóként való túlélésén.
Derűsebb, vagy inkább emelkedettebb, vizekre evezve. Lengyel András tanulmánya József Attila enigmatikus „Smá Jiszróel” című versének összes felkutatható elemét foglalja össze. Széplaky Gerda „Isten láthatatlan arca” című tanulmánya az isten ábrázolhatatlansága és mégis ábrázolása kérdésével foglalkozik. Polgár Anikó Hajnal Anna és Weöres Sándor anya-kapcsolatait hasonlítja össze azokban a verseikben, amelyekben az anyjuktól búcsúznak. Hárs György Péter versei koronavírustól függetlenül csak „szép versek”.
