Múlt és Jövő 2025/2.

2 000 Ft

Ahogy az előző, az ez évi egyes, úgy az azt követő kettes számunkat is jelentős késéssel vehetitek kézhez. Bármilyen szomorú hír ez, van benne valami vigasztaló: mégpedig az, hogy kézbevehetitek. Sőt: nemsokára majd a következő számunkat is, s majd életre ítélve – meddig? –, az évfolyam utolsó darabját is, minden bizonnyal a következő naptári év elején. Mindez általánosabban is tragikus figyelmeztetés, hogy a Gutenberg-galaxisra alapuló, rendszeres periodikák kora a végéhez közeledik. (Nem mi vagyunk az egyedüli késve megjelenők.)

Annak ellenére, hogy van még feladatunk: a tanúé. Ez egyre nyomasztóbb teherként nehezedik ránk. Hiszen a második évét is elhagyó Szimhat Tóra-i (vagy 2023. október 7-ei) háborúnak nincs vége. Sőt: egyre globálisabb kiterjedéssel fenyegeti az egyetemes zsidó egzisztenciát és kultúrát. (Nemcsak Izraelét.) S ennek a harmadik világháborúval fenyegető hangulatnak nyomot kell hagyjunk.

Másik fő feladatunknak tartjuk az elkövetkezendő években, hogy a nemrég elment, a holokauszt tapasztalatát gyermekfejjel átélt, de még az azt megelőző világban szocializálódott szerzőink nemzedéke elnyerje méltó recepcióját. Közreműködnünk kell abban, hogy bekerüljenek a magyar kultúra „kollektív emlékezetébe.” Annál is inkább, mert ők voltak az új Múlt és Jövő (1988–20??) motorjai, nélkülük nehezen lehetne elképzelni a létezésünket, s reményeink szerint: nyomot hagyásunkat.

Ebben a számunkban két ilyen céllal készült írást is közlünk – folyóiratunk történetének két oszlopáról: Heller Ágnesről és Kertész Imréről. Kelemen Gábor – Ágnes az élete végén a legfőbb Heller-tudósnak tartotta – „Heller Ágnes álomfilozófiája Georges Devereux felől olvasva” című tanulmánya a filozófusnak az álomról vallott nézeteit összegezi és elemzi. Horváth Péternek, a Kertész Imre Intézet kutatójának „A megkettőzött önéletrajzi képmás megalkotása Kertész Imre prózafordulatában” című tanulmánya az író korábban publikálatlan naplóira derít fényt, s kapcsolatba hozza ezeket a jegyzeteket az ismert művekkel. Ami két éve Izraelben, s nyomában a világban (a diaszpórában) történik egzisztenciálisan és egyfajta holokauszttagadásban és -relativizálásban, annak egy kulturális folyóiratban is helyet kell kapnia. Ezért közöljük Tárik Meszár „Izrael és a Közel-Kelet 2025-ben. Biztonságpolitikai dinamika és regionális átrendeződés az iráni és szíriai válságok tükrében” című politikatörténeti tanulmányát, ami egy kicsit elüt folyóiratunk szokványos írásaitól. Nemkülönben Kőbányai János posztjai – amelyek naplószerűen idézik fel a Szimhat Tóra-i háború egyre keserűbb és tragikusabb eseményeit Izraelben és az egész Glóbuson.

Mindennek ellentéte Konrád Miklós „Nyugat és kelet között. Az újkori magyarországi zsidóság kialakulása” című tanulmánya, amely a mai magyar (maradék) zsidóság eredetét rajzolja meg, ami többé-kevésbé köztudott, de ilyen gazdag tényanyaggal kiegészülve érdemes újraolvasni-tanulni. Ezt a tudást jól egészíti ki két zsidó értelmiségi pályarajza. Augera Zoltán dr. Lázár Vilmosra orvosra és hosszútávuszó sportemberre emlékezik, Feldmájer Péter pedig Váradi Géza tanárról, mezőgazdasági szakíróról és innovátorról. Mindkettőjük pályaútjából új vonásokkal egészül ki a magyar polgárság iránya és fejlődése. Mindkettőjük koncentrációs táborban halt meg, mintegy jutalmul a magyar társadalom építéséért végzett munkájukért. Konkoly Ágnes „Műteremből zárdába. Schaár Erzsébet élete a vészkorszak idején” című tanulmánya a szobrászművész első, a holokauszt élményével átitatott korszakát tárgyalja, s hatását az egész életműre. (Azért is kitüntetés ezt a sok illusztrációval ellátott ismertetést közölni, mert a művésznő egyik első bemutatkozása a Patai József szerkesztette Múlt és Jövőben történt.) Péntek Orsolya tárlatismertetése is egy magyar, a New Yorkban világhírnevet szerzett Sylvia Plachy fotóművészetét ismerteti. (Fia Adrien Brody sem nélkülözi a világhírnevet.) Ádám Péter a nemrég elment nagy francia filozófus, Pierre Nora – a Les Lieux de mémoire koncepciójának megalkotója – munkásságát ismerteti. Jeszenszky Géza a szintén nemrég elment barátjára, levelezőtársára Marianna D. Birnbaumra – a Múlt és Jövő barátjára, szerzőjére – emlékezik személyes hangon. (Ő maga egy másik írás-poszt alanya is a számunkban: Kőbányai János szintén személyes barátságuk szemszögéből kommentálja ez ellene elkövetett politikai gyilkossági kísérletet.) E szám olvasónaplóit Huszár Ágnes és Lángh Júlia írták. A szépirodalmat Péntek Orsolya prágai regényrészlete, s Csehy Zoltán versei képviselik.

 

Letölthető:

1 SzerkTart

2 Csehy vers

113-117 Láng 5

SUmmary 25p2

 

Kategória:

Leírás

Szerk. az olvasóhoz

Ahogy az előző, az ez évi egyes, úgy az azt követő kettes számunkat is jelentős késéssel vehetitek kézhez. Bármilyen szomorú hír ez, van benne valami vigasztaló: hogy kézbe vehetitek. Sőt: nemsokára a következő számunkat is, majd életre ítélve – meddig? – az évfolyam utolsó darabját is, minden bizonnyal a következő naptári év elején. Nem önfelmentés – épp ellenkezőleg: nemcsak mi jártunk így, hanem élve maradt magyar folyóirattársaink zöme is. Mintegy – szerintünk – tragikus figyelmeztetésként, hogy a Gutenberg-galaxisban létező, rendszeres periodikák kora a végéhez közeledik. A mecénás-hozzáállás megváltozása (élén az álla­mé), s nemkülönben az új nemzedékek gyökeresen más olvasási szokásai – tehát a két meghatározó oldalé – fölőrlik e több évszázados nyomot hagyási formát.
Mindezért, lehet, a jelenlétünk – egyre vékonyodó híd múlt és jövő között – már atavisztikusnak számít. Különösen azért, ahogy azt az előző (szintén megkésett) számunkban is megállapítottuk, mert itt hagyott bennünket a holokauszt tapasztalatát gyermekfejjel átélt, de még az azt megelőző világban szocializálódott szerzőink nemzedéke. Anélkül hogy a magukból hasonló teljesítményt kisajtoló folytatóik helyükre léptek – mert nem léphettek – volna.
Azonban a tanúfunkciónk és -feladatunk még fennmaradt. Sőt: egyre nyomasztóbb teherként nehezedik ránk. Hiszen, ama háborúnak – a második évét is elhagyó Szimhat Tóra-inak (vagy 2023. október 7-einek) – nincs vége. Sőt: egyre globálisabb kiterjedéssel fenyegeti az egyetemes zsidó egzisztenciát és kultúrát. (Nemcsak Izraelét.)
S vajon ki végzi el az új Múlt és Jövőt (1988–202?) megteremtő nemzedék recepcióját, amikor az imént még velünk egy asztalnál ülő barátaink neve és életműve a szemünk előtt – erről mi is tehetünk, ezért mi is felelősek vagyunk – kezd kikopni a kollektív emlékezetből, s így nem szívódhat föl és be kultúránk humuszába.
Dacára annak, hogy ilyesminek tradicionálisan nincs helye egy kulturális folyóiratban – mert az másfajta nyomot hagyásban érdekelt –, a viszonyaink és körülményeink meg- és átvilágítása okán ezúttal mégis ide kell bevésni, hogy Magyarország, a magyar társadalom is egy korforduló vagy egy esetleges (rendszer)váltás küszöbére – 2026-os választások – érkezett, mégpedig az oldalak és irányzatok között tátongó oly nagyfokú párbeszédhiányban, amely szintén rombolóan lépett be a számára tiltott területre: a szellemi létezés szfé­ráiba.