„Ezek a férfiak a vádlottak padján az elsők egy legyőzött nemzet vezetői közül, akik a jog nevében felelnek tetteikért. De egyben elsőként kapnak esélyt, hogy a jogot hozzák fel védelmükre. …Lehet, hogy e zavarodott lelkű férfiak, akiknek egyetlen vágya, hogy a világ elfelejtse őket, e pert nem tekintik kegynek. Pedig lehetőséget kapnak, hogy védekezzenek; olyan kedvezményben részesülnek, amelyet, míg hatalmon voltak, ritkán biztosítottak embertársaik számára.” Ezekkel a szavakkal szólította meg hetvenöt évvel ezelőtt Robert H. Jackson, amerikai főügyész a Nemzetközi Katonai Törvényszék bíráit.  A négy szövetséges hatalom által delegált bírák előtt a német háborús bűnösök összeesküvés, a béke elleni, háborús és emberiesség elleni bűntettek miatt feleltek.

A per gondolata kezdetben meglehetősen népszerűtlen volt a szövetségesek körében: az angolok túlnyomó többsége a háborús bűnösök sommás kivégzését preferálta, és kezdetben Churchill kabinetje sem tartotta célszerűnek a pert. A teheráni értekezleten Sztálin a tömeges kivégzések mellett, Roosevelt pedig még 1944 szeptemberében is a rögtönbíráskodás mellett érvelt a hosszadalmas per helyett. 1945 áprilisában azonban már csak a britek vetették el a nemzetközi törvényszék gondolatát. Amikor pedig de Gaulle is a per mellett foglalt állást, csatlakoztak a többséghez, és csak ahhoz ragaszkodtak, hogy a nemzetközi bíróság gyakorlatias eljárási rend alapján ítélkezzen.

Amikor a nürnbergi törvényszék 1945. november 20-án megkezdte munkáját, a főbűnösök közül Hitler, Goebbels és Himmler már végzett magával. Bormann sorsáról nem álltak rendelkezésre hiteles információk, őt távollétében ítélte halálra a törvényszék. De a vádlottak padján ott ült Hitler utódjelöltjei közül Göring,  Speer és Heβ, a Harmadik Birodalom legfőbb katonai vezetői, a náci rezsim külügy-és belügyminisztere és  főideológusa is. A Törvényszék három vádlottat felmentett, a többieket összeesküvés, a béke elleni bűntett, háborús és emberiesség elleni bűntettben mondta ki bűnösnek.

Nürnbergben, nem vitás, új jogot teremtettek: a háborús bűntettek kivételével a törvényszék alapokmányában szereplő bűncselekményeknek elkövetésük idején nem volt alapja a nemzetközi jogban. A vádlottak védői nem ok nélkül kifogásolták a nullum crimen sine lege elvének megsértését. Ám Jackson főügyész azzal vágott vissza, hogy a nemzetközi jogban a visszaható hatály tilalma nem értelmezhető mereven és az elvnek meg kell hátrálnia a világközösség morális ítélete előtt.

Benjamin Ferencz amerikai katonaként a ll. világháborúban

A nürnbergi kartában felsorolt bűntettek ma már a nemzetközi jog részét képezik. A Nemzetközi Büntető Bíróság agresszió, háborús bűntettek, népirtás és emberiesség elleni bűntettek elkövetői felett ítélkezik. A Bíróság alapokmányát 1998. július 17-én fogadták el Rómában a diplomáciai konferencia résztvevői öt héten át tartó tárgyalásokat követően. A konferencia nyitó napján Benjamin Ferencz üdvözölte a küldötteket, ekkor találkoztam először az apró, törékeny legendával.  „Azért jöttem Rómába- mondta-, hogy a rettenetes bűnök csendes áldozatai nevében beszéljek. Azok nevében, akik már nem szólalhatnak meg. Ötven évvel ezelőtt ott álltam egy nürnbergi tárgyalóteremben, német rohamosztagosokat vádolva, akik több mint egy millió védtelen áldozatot mészároltak le. Az áldozatok egyetlen „bűne” az volt, hogy nem ahhoz a fajhoz tartoztak, mint hóhéraik, és nem osztották nézeteiket.” Igen, Benjamin Ferencz, akkor huszonhét évesen az amerikai hadsereg ügyészeként képviselte a vádat a tizenkét nürnbergi „utódper” egyikében. A vádlottak olyan különítményes egységek ( Einsatzgruppen) tagjai voltak, akik a Szovjetunió ellen indított háború kezdetekor válogatás nélkül gyilkolták le a zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket.

Emlék legutóbbi találkozásunkról. Budapest, 2007. szeptember 19.	Benjamin Ferencz (középen ülve) az utolsó élő nürnbergi ügyész az Einsatzgruppen-ügy tárgyalásán 1947-ben

Benjamin Ferencz ez év március 11-én ünnepelte századik születésnapját. Erdélyben, Csolt községben jött világra magyar zsidó szülők gyermekeként. Ha nyilatkozik, rendszerint megemlíti, hogy sajnálatos módon nem beszéli a magyar nyelvet. Szabadkozásra nincs oka: mindösszesen tíz hónapos, amikor Erdély Romániához csatolása után szülei úgy döntenek, hogy a szegénység és a munkanélküliség elől kivándorolnak az Egyesült Államokba. Na meg az antiszemitizmus elől.” Ebben- mondta legutóbbi találkozásunkkor, tizenvalahány éve- nem volt különbség magyar és román között.” Az emigráns szülők gyermeke a Harvardon szerez diplomát, és a háború kitörésekor azonnal jelentkezik az amerikai hadseregbe, ezt új hazája iránti erkölcsi kötelességének érezte. Alacsony termete miatt nem veszik fel a légierőhöz, ahová vágyott. „Mikor navigátornak jelentkeztem – emlékezik vissza- azt mondták: ha azt az utasítást kapom, hogy Berlint bombázzam, Tokióban fogok kikötni.” Végül felveszik a tüzérség kötelékébe, majd később mint a háború jogának kiváló ismerőjét  annak az egységnek a vezetésével bízzák meg, amely az amerikaiak által felszabadított koncentrációs táborokban gyűjt bizonyítékokat a német háborús bűnösökkel szemben. Leszerelése után röviddel reaktiválják és az Einsatzgruppen-per főügyészévé nevezik ki. Ezt követően ötven éven át a nemzetközi büntető bíróság felállításán fáradozott.  A római diplomácia konferenciát követően azt írta: szomorú, hogy az Egyesült Államok, amelynek örökké hálás lesz, a Statútum ellen szavazott. „ Nem az a hazafi, aki számára mindegy, hogy országa jó vagy rossz úton halad. Az ilyen felfogás- írja- katasztrófához vezet, ahogy azt a németek a második világháborúban megtapasztalták.  A valódi patrióta hazája mellett van, ha az jó irányba megy és igyekszik kiigazítani, ha félresiklik.”