Csalami Ildikó: Magyar tanya, spontán rehabilitációs központ izraeli katonák számára

Amikor megérkeztem Joszi tanyájára, öt egykori izraeli katona sürgött-forgott a konyhában. Éppen a sabbati vacsorát készítették.
Kóser bort vittem magammal. Amikor minden elkészült, elmondtuk a borra a kiddust, majd a kenyérre az áldást, és leültünk az asztalhoz.
A vacsorát ők főzték. Kínáltak marokkói csípős-paradicsomos halételt, humuszt, csirkeragut rizzsel és marhahúsgombócot. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk. A vacsora végén pedig mindenki segített elmosogatni és rendbe tenni a konyhát.
Néztem őket, és egy kérdés járt a fejemben:
Hogyan került ez az öt ember ide, egy ennyire távoli, elszigetelt tanyára, szinte a semmi közepére?
Joszi magyar származású izraeli, aki a nagyszülei iránti érzései nyomán kötődik e földhöz. Egy izraeli közösség internetes portálon tett közzé képeket a birtokáról, és toborzott önkénteseket, akik segítenének neki a kerti és mezőgazdasági munkákban.
Nem kis kertről beszélünk: a birtok körülbelül tíz hektáros.
A felhívásra nagyon sokan jelentkeztek. Így kerültek a tanyára az elmúlt évek háborúit megjárt leszerelt és tartalékos katonák.
Öt leszerelt katona érkezett ide, különböző háttérrel és különböző történettel.
Ariel – a 23 éves ejtőernyős járja a világot
Huszonhárom éves, és már leszerelt a hadseregből. Korábban ejtőernyős volt, repülőgépes ugrásokra tanította alárendeltjeit.
Amióta leszerelt, szinte folyamatosan úton van. Járja a világot, egyik trance partiról a másikra utazik.
Amikor a tanyán találkoztam vele, mindössze egy hetet töltött ott. Dolgozott a birtokon, segített a munkában, együtt főzött a többiekkel, majd továbbindult. Innen Új-Zélandra vetette az útja. Ránézésre egy huszonhárom éves világjáró fiatalember. Utazik, zenét hallgat, új emberekkel találkozik, új országokat fedez fel. Joszi tanyája számára egy rövid állomás volt ezen az úton.
Egy hétig itt élt és dolgozott, aztán fogta a hátizsákját, és ment tovább.
Avishai 23 éves mesterlövész
Három évet szolgált katonaként, és 2023 októberének végén szerelt le. Mesterlövészként szolgált. A Ciszjirdániában, Gázában és Libanonban is teljesített szolgálatot.
Ő is beszélgetett, dolgozott, együtt főzött és evett a többiekkel. Ha nem meséli el a történetét, nem lehetett volna tudni, mi mindenen ment keresztül.
Október 7. után súlyos pánikrohamok és poszttraumás tünetek jelentkeztek nála. A rosszullétei olyan erősek voltak, hogy szívrohamszerű tüneteket is átélt.

Valamilyen kapaszkodót kellett találnia. Avishai végül „Hashém” (Isten) felé fordult. Egyre közelebb került a valláshoz, és ma már vallásos életet él.
A hit számára nem egyszerűen hagyomány lett. Abban próbál kapaszkodót és megnyugvást találni mindahhoz, amit ilyen fiatalon látott és átélt.
Abban az életszakaszban, amikor az embernek tanulnia, dolgoznia, utaznia, szerelmesnek lennie és a jövőjét terveznie kellene, neki azzal is meg kell tanulnia együtt élni, amit katonaként magával hozott.
Doron, Eli és Steve – három férfi, három civil élet
Ők középkorú férfiak, ugyanazon kibucban laknak Észak Izraelben, Nem olyan fiatalok, akik még keresik, mit kezdjenek az életükkel. Nekik már a háború előtt is kialakult a civil életük: család, munka, otthon, mindennapi rutin.
Doron rendőr. Felesége és gyerekei vannak. Otthon tehát nemcsak egy munkahely várja, hanem egy egész család és az az élet, amelyet a katonai szolgálat előtt élt.
Eli informatikai szakember. Neki is van felesége és fia. És egy hetvenéves édesanyja, akivel minden egyes nap beszél.
Miközben Eli távol él az otthonától, rehabilitáción vesz részt, utazik és próbálja feldolgozni mindazt, ami történt vele.
Steve szinte mindig mosolyog.
Mégis, amikor először néztem végig a három férfin, nekem ő tűnt közülük a leginkább megviseltnek. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni. Mosolygott, beszélgetett a többiekkel, részt vett mindenben, mégis volt valami a tekintetében és a megjelenésében, ami miatt úgy éreztem: a mosoly mögött sokkal több van annál, mint amit egy idegennek megmutat.
Mindhárman kibucban élnek, és mindhárman tartalékos katonák. Az izraeli hadsereg Oketz kutyás egységében szolgáltak. Még tavaly is bevetésen voltak Gázában és Libanonban.
A frontról nem igazán akartak beszélni.
Képeket viszont mutattak. Láttam fotókat a tavaly nyári libanoni szolgálatukról és az azt megelőző gázai időszakról.
Az Oketz katonái speciálisan kiképzett kutyákkal dolgoznak. Feladataik közé tartozik a területek átvizsgálása, sérült és holt katonák felkutatása, valamint fegyverek és robbanóanyagok keresése. A háború alatt a túszokkal kapcsolatos nyomok felkutatásában is részt vettek.
Doron, Eli és Steve elmondása szerint október 7. után az ő feladatuk többek között az volt, hogy kutyáikkal átfésüljék a megtámadott területeket, és holttesteket, illetve emberi maradványokat kutassanak fel.
Arról, hogy pontosan mivel szembesültek, nem igazán akartak beszélni.
Talán nem is lehet.
Azt mondták, nem egyetlen esemény okozta a traumáikat. Mindaz, amivel hosszú időn keresztül találkoztak, amit láttak és amit átéltek, lassan rakódott le bennük.
Az egyikük öt hónapot töltött kórházban. Mindhárman rendszeres pszichés segítséget kapnak: hetente járnak pszichológushoz, havonta pedig pszichiáterhez.
Ott ülnek velem a sabbati asztalnál. Esznek, nevetnek, beszélgetnek.
Az egyik közös étkezés közben azonban az egyikük egyszer csak nem tudott tovább enni. Úgy érezte, mintha megfulladna. Hirtelen rátört a rosszullét, és gyógyszert kellett bekapkodnia.
Néhány perccel korábban még semmi nem látszott rajta.
Talán ez mutatta meg nekem a legjobban, hogy milyen kevés látszik kívülről abból, amit ezek az emberek magukkal hordoznak.
A háborút nem lehet egyszerűen levenni magukról, mint egy egyenruhát.
Mi történik velük, amikor hazamennek?
Doron, Eli és Steve életében ott van minden, amihez elvileg vissza lehetne térni.
Doronnak ott a rendőrség, a felesége és a gyerekei. De nyugdijaztatja magát
Elinek ott az informatikai munkája, a felesége, a fia és a hetvenéves édesanyja.
Steve-nek is ott van a munkája ahova nem tud visszamenni
Mégsem tudnak egyszerűen hazamenni, munkába állni, és ugyanonnan folytatni mindent, ahol korábban abbahagyták.
A rájuk törő rohamok és a traumák miatt jelenleg nehezen tudnak visszailleszkedni a korábbi életükbe.
Hogy később mi lesz, azt még ők sem tudják biztosan.
Most még a rehabilitáció a fontos mozzanat az életükben.
Utaznak, kiszakadnak a megszokott környezetükből, és olyan helyeken állnak meg, mint például Joszi tanyája.
Itt annyit dolgoznak, amennyihez aznap erejük és kedvük van.
Ha füvet akarnak kaszálni, füvet kaszálnak. Ha a földön szeretnének dolgozni, ott segítenek. Ha főzni akarnak, bemennek a konyhába.
Nem kell bizonyítaniuk, hogy jól vannak.
Közben mégis szükség van rájuk, dolgoznak, és hasznosnak érezhetik magukat.
Az ünnepekre hazamennek a családjukhoz. De már jelezték Joszinak, hogy novemberben szeretnének visszatérni a tanyára.
Úgy tűnik, jelenlegi állapotukban ez a hely és ez az életforma működik számukra.
A tanya nem rehabilitációs központ. Nincsenek itt orvosok vagy terapeuták.
A tanya gazdája eredetileg önkénteseket keresett, akik segítenek neki a tízhektáros birtokon.
Mégis lett ebből valami több.
Ugyanis itt nincs egyenruha. Nincs bevetés. Nincs front.
Van föld, amit meg kell művelni. Fű, amit le kell kaszálni. Van konyha, ahol vacsorát kell főzni, és utána van mosogatnivaló.
Péntek este pedig van egy asztal, amely köré le lehet ülni.
Azon az estén öt különböző történet ült velem egy asztalnál.
Áldást mondtunk a kenyérre. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk.
Aztán felálltunk az asztaltól, és együtt rendbe tettük a konyhát.
Egy sabbati este volt a semmi közepén.
Néhány órára egyszerűen mindenki újra civil ember lehetett.
Biztonsági okokból a cikkben szereplő neveket megváltoztattam. A pontos helyszínt nem közlöm, és a szereplőkről nem készítettem olyan közeli fényképeket, amelyek alapján felismerhetők lennének.
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |





