Kőbányai János: A közöny tragédiája

Már hetek óta motoszkál bennem egy kép, vagy inkább olvasmány emlék/közhely. Nevezetesen az a leírás 1944 tavaszáról, hogy a német megszállás előtt a pesti zsidó nők vidáman korzóztak, divatoztak a Dunaparti szálloda soron, s színházi pletykákról fecsegtek. Ezek a kritikus beszámolók egyszerre igyekeztek lefesteni a magyar zsidók veszélyérzet hiányát, s gúnyolták ki egy zsidó polgári réteg felszínes voltát.
Pedig.
Lehet, másról szól ez a (kor)tünet. Ehhez az átértékelő felismeréshez úgy jutottam, hogy nekem is megengedte a saját korszakom, hogy háborús fenyegetés egyre monotonabbá váló hírdömpingje alatt éljek úgy, hogy a háború eleddig még nem érte el a határaimat.
Noha kettős határon is egyensúlyozok – feltételezem, hogy nemcsak én, de a magyar (diaszpórai) zsidók nagytöbbsége is, mert Ukrajna mellett Izrael, fekete október 7.-én berobbant „sorstalanságba” konyuló sorsa hatja át mindennapjaink pórusait.
Azonban.
Meddig lehet ebben az állandó fojtogatásban élni? Nem a frontokon – ott egyértelmű az élet-halál konfliktus, s ezért a túlélés ösztönös cselekvései gondolkozni sem hagynak – hanem a globalizálódott „hátországban”.
Tavaly október 8.-ára volt egy jegyem az Erkel színházba, nagyon régóta kedvelt zenekarom, a Colosseum, koncertjére, de úgy gondoltam, hogy az előző nap sokkoló hírei után nem becsületes átadni magamat a muzsika örömének. A rákövetkező hetekben mentünk át kollegámmal a szlovák oldali Komáromba egy régen előkészített könyvbemutatóra, s az ottani magyar könyvesboltot kiadványainkkal feltöltendő. Feleségemnek – Izraelből, whatsappon – nem igen tetszett, hogy háború idején csak a magam önző érdekeinek élek, amikor ilyen sokkoló tömeggyilkosság esett meg a minap, amelynek egyre több borzalmas részletével szembesült Izrael lakossága – és a nagyvilágban mindenki, akit ezt érdekelt.
Azóta eltelt majdnem egy év, temetések, rommá lőtt települések, síró vagy dühös hozzátartozók mindennapos látványával. Ez a 21. század vívmánya: mindenről azonnal, többféle látószögből és perspektívából lehet/kell értesülni-szembesülni. Azt is megtapasztaltam, hogy a számítógép képernyője ugyanazt mutatja, mind Magyarországon, s mind a Szentföldön. Sőt: a civil élet is éppúgy zajlik a „lángoktól ölelt kis országban”, mint Budapesten – néhány tucat kilóméterre arrébb a frontoktól. Hosszú ideig azért nem kapcsoltam ki a televíziót, az temetési szertartásokról, a túszok hozzátartozóiról szóló, szinte uniformis tudósítások alatt, mert úgy éreztem: ennyi szolidaritással tartozom az érintetteknek a fájdalmukért, pótolhatatlan veszteségeikért.
De mindennek dacára végzetesen ellankadt a figyelmem és a szinte életmóddá vált érdeklődésem. Az elmúlt héten az utolsó izgalom hullám is levonult, amikor azért kattintgattam készülékeimen az Izrael északi frontján felforrósodott – egyébként nyolc hónapja korántsem langyos – helyzetet firtatva, mert, ha kitör ott egy szélesebb konfliktus Libanonnal – nekik messzebbre hordanak a rakétáik, mint a Hamaszéi – a feleségem nem tud ide utazni, a háború fejleményei miatt többször is átbookolt repülőjegyével, s oda a nyári együttlétünknek.
Mióta szerencsésen mégis átöleltük egymást a Ferihegyen, azon vettük észre magunkat, hogy nem nézünk izraeli híradókat, csak a Home Spektrum lakásfelújító műsorait, s mindenféle más „prózai” dolog köti le a figyelmünket – bevásárlás, főzés, vendégek hívása, lakás átalakítási tervek, lekvár készítés …stb. – mintha mi sem történne. Az elmúlt hetekben a posztjaimban beatkoncertekre invitáltam a Múlt és Jövő közönségét.
Noha.
Semmit nem változott a helyzet, vagy ha igen, csak rosszabbra. Mindkét háború olyan mocsárba süllyedt, amiből nincs kikászálódás egyhamar. A közvetlen közelünkben minden nap embertársaink százai pusztulnak el értelmetlenül, s kínhalálukról rendszeresen értesülünk a Európa bajnokság góljai alatt is, s majd nemsokára a Párizsi Olimpián. Még akkor is, ha mindeközben államfők arcát elborító véres fotók – szimbolizálandó a Glóbus állapotát – meg-megszakítják a hírfolyamot.
E borzalom tobzódással párhuzamosan érik a közöny, a belenyugvás, a „nem érdekel” reakciói. Vagy: a „nem bírom tovább” törülköző bedobása. Az ingerküszöb végzetesen elroncsolódott. Hová kiszállni az apokaliptikus időből? Ez a közöny, ez a tehetetlenség az igazi tragédia. A szemlélőké. Az egész Glóbusé. Hiszen, minek tudni minderről, ha nem változtathatunk rajta? Megszoktuk. Ez a helyzet homogenizálódott természetessé.
Még érzékelem, hogy koncertet, színházat, könyvet – a kultúrát – élvezni, nincs rendben ezzel a háttérrel. De egyre gyengébben furdal érte a lelkiismeret. Az egymással szembenálló hadseregek „Isten őrizz!”, ellenben én – feltételezem, hogy nem vagyok egyedül – feladtam.
Visszamenekülnék, a so called hétköznapokba, – amelyekről egyre halványabban sejtem, vagy inkább tudat alá fojtom – , hogy nincsenek, mert nem lehetnek.
Azok a budapesti, 1944-ben korzózó nők is 1939-től egyre fásultabban olvasták az újságokat, míg ki nem ültek az első tavaszi napsugarakat kiélvezni a Duna korzóra 1944 márciusában. (Ahol ma a cipők is őrzik az emléküket.) Ők igenis tudták, hogy mi közelít feléjük. Lehet, néhány hónapra rá, a vagonokban, vagy a pincékben bujkálva, ezeket a pillanatokat is fölidézték magukban.
Mégpedig elégedetten, hogy maximálisan kihasználták, amit a rájuk kiszabott élet nyújthatott nekik.
