Jó rátámaszkodni a sorozatcímre, mert az újabb és újabb post(fejezet?)-töredékek írása előtt rá lehet állni a rajtkövére, s onnan belevetni magunkat az előttünk elterülő beszámoló ismeretlen akadályokat és emlékeket rejtő hínárosába.
A próba szó/fogalom a megpróbáltatást is intonálja, de nem különben az ideiglenesség szinte állandósuló vibrálását.
Ros hasana hajnalán (azaz szeptember 18-án) csusszantam be Izraelbe, ahol délután kettőkor megkezdődött (a világon először) a koronavírus második hulláma hatására a teljes lezárás. S október 18-án, miután még megnéztem Benjamin Netanjahu TV nyilatkozatát a zárlatnak ha nem is a feloldásáról, de sok elemében történő könnyítéséről, s már indultunk is ki a reptérre, hogy a jó Ben Gurion szobor bocsásson utunkra (hamarosan ki is adunk róla egy életrajzi könyvet), s én pedig búcsút intsek – meddig? – Izraelnek, hogy egy átvirrasztott, fárasztó isztambuli éjszaka után ismét Magyarországon landoljak.
Amikor egy hónapja az akkor is néptelen Ferihegyet elhagytam, tomboló, elviselhetetlenül hosszú nyárból katapultáltam a még forróbb, s azóta is tartó hőségbe, s most pedig hideg ősz fogadott. Egy hónapja még Magyarország „zöld” szigetnek számított Európában, s ezért zöld utat kaptam a Szentföldön, noha különösebb hasznát nem vehettem, mert az egész ország karanténba vonult. Mire visszatértem Budapestre a némileg javuló fertőzési tendenciát mutató Izraellel szemben, Európa egyik legrohamosabban növekvő érintettségi és halálozási mutatóit produkáló szülőföld fogadott. Mi ez, ha nem próbára, megpróbáltatásra bocsátás, hogy sorsom a szemtanúság tapasztalataihoz – szerintem (nem vagyok posztmodern, s bizonyára még modern sem) – az írói munka alapanyagához juttasson.
Látni és átélni ugyanazt a drámát a két oldaláról. Mert ez a korona vírus globális konfliktusa: mit áldozni be? A lakosság egy csoportja – idősek, már amúgy is betegek, nyugdíjasok – életét, pontosabban az ő életük befejező szakaszát –, avagy a többség (ugyanezen nyuggerek leszármazottjai) jövőjét és jólétét? Milyen tantusz essen is le annak a nyomán, hogy a tavaszi jóval enyhébb járvány-attakot szigorú megkötések kísérték, most pedig a gyilkos pandémia idején a „show goes on”. S ahogy ezt az izraeli hónap alatt megtapasztalhattam – ez nem a kormányok döntése, hanem az embereké. Akik a bezárást még a saját életük veszélyeztetése árán sem tűrő engedetlenségükkel és lázadásaikkal rákényszerítették a racionalitás alapján álló kormányzatra az akaratukat.
Igaz, egy törékeny kormányzattal szemben, ahol az alkotmánybíróság szerint az életnél is fontosabb a még élők tüntetéshez való joga.
Vajon hogyan íródik tovább a koronavírus drámának a magyarországi felvonása? Más politikai, jogi, kulturális és éghajlati környezetben?
Ezt a megpróbáltatás-próbára bocsátás maszkjában alakoskodó sorsot kaptuk témának és ajándéknak. Amivel – nincs is más választásunk – élnünk kell.