Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Kőbányai János: Csodahiányos időkAvagy lehet-e boldog hanukát és Születés ünnepét kívánni 5785/2024 -ben?

Itt is ott is

 

Épp egy éve – ott (Izraelben) – poszt-naplóm az „elmaradt hanukai csoda” fölött érzett csalódásomat (https://multesjovo.hu/en/vezer-cakk/elmaradt-makkabeus-csoda/ ) rögzítette, miután az ünnep hét gyertyagyújtása alatt, ha szorongva is, de (el)vártam az akkor elérhetőnek és megélhetőnek tűnő, végül is elmaradt csodát. Ami nem állt volna másból, mint a Szimhat Tóra ünnepén ránk szakadt háború befejezéséből – a hatnapos, majd a Jom Kippuri háborúkat végig szurkolva nem ilyen háború-távokhoz vagyok/vagyunk szokva –, s vele a túszok kiszabadulásából. Hiszen már elviselhetetlennek depresszióba vert (akkor) a hónapok óta tartó romok és vér látványa – a tudósítások mindennapi vizuális és elbeszélő anyagai –, s nemkülönben a túszok kegyetlen sorsával való eredménytelen szolidaritás. Nem tűnt nagy kunsztnak prognosztizálni a kicsit eröltetett, vagy inkább eleve hamvába holt happy endet, mert az akkor még egyedüli USA elnök (e percben kettő van belőlük, ami csak a helyzetet tovább kuszálja) januárra (2024 januárjára) ígérte/rendelte az akkor nagyjából még egyfrontos Gázai háború berekesztését. Pontosabban: a világ egyedül talpon maradt nagyhatalmának vezetője ennyi időt adott a feleknek a gyilkos civódás abbahagyására, s ebben bízva legott meg is vettem a szilveszteri másnaposságba bágyadt Budapestre visszarepítő one way ticketet, itthoni ügyeim (Múlt és Jövő) elvégzendő.

Így lehessen hinni a Pax Americanat megtestesítő elnöknek, avagy ami meghökkentőbb: ennyit ér a szava-befolyása. Hiszen máig – azaz egy éve és néhány hónapja – még annyit sem tudott elérni, nemhogy a háborúskodásnak vége szakadjon, s netán az összes túsz kiszabaduljon a Hamasz fogságából, de még azt sem, hogy annyi információt kicsikarjon, hogy egyáltalán életben vannak-e még? (Ez a tehetetlenség megvilágítja az új világrend átalakulása közelségét, aminek a zsidó nép sorsa-„sorstalansága” kétezer éve ki van szolgáltatva.)

Mindezért az év végi ünnepek évadján nem az a kérdés, hogy mi történt a magunk mögött hagyott 2024-ben, hanem az, hogy mi nem történt. S e történés- és cselekvéshiányban mennyi érték és mérték morzsolódott szét, zuhant, vagy szívódott fel a káoszba, amit az emberi fejlődés eleddig létrehozott. Ugyanis a Globus túlnyomó része darab ideje nemcsak a harmadik világháború iszapjában dagonyázik, de erkölcsi rendje, kulturális talapzata is az összeroppanásig erodálódott.

Terroristákkal – ha kétarcú-érdekű kalmár közvetítőkön keresztül is – tárgyalni, egyenlő a legitimálásukkal. S ami a rosszabb – erről szólt 2024 –, a példátlan elértéktelenedés következményeként az elkövetők áldozatokká avanzsálódtak, s az áldozatok pedig elkövetőkké. Oly tragikusan ellentmondva a tényeknek és az abból logikusan fölépülő elbeszélés-építkezésnek, amely néhányezer éves kultúránk fundamentuma.

A szintén tragikus „átváltozáson” átesett kis- és nagy közösségi médiumok olyan globális pókhálót szőttek, amelyek fel- (és el)fogják a verdeső valóságot, hogy helyét átadják a manipulált vágyak, szimpátiák, s az azokból kikristályosodó, nem előzmények nélküli előítéletek koromfüstjének.

Mindennek a legszimbolikusabb erővel ábrázoló mozzanata – az év végi ünnepeknek megágyazó napi hír –, hogy az Izraeli miniszterelnök nem vehet részt az Auschwitz fölszabadításának 80. évfordulóján megrendezésre kerülő megemlékezésen, mert a helyszínen – Lieu de mémoire – a lengyel kormány letartóztatná.

Ki az izraeli miniszterelnök? A zsidó népet a legmagasabb szinten képviselő személyiség. Azé a zsidó néppé, amelyet a holokauszt kivetett Európából és bedobott a gyarmati sorból alig felszabadult, de egykori világbirodalmi emlékvilágukba ringatózó, és vallási fanatizmusukból még ki nem polgárosodott arab tengerbe.

S vajon mi a bűne az Izraelt és a diaszpórát megtestesítő vezetőnek? Az, hogy a holokauszt traumáit feltépő terrortámadást nem csak vissza kívánja verni, de végre olyan állapotot is szeretne megszilárdítani, hogy á lá never again ne fordulhasson elő többé hasonlóan traumatikus katasztrófa.  Az elkövető Hamasz terrorszervezet letette a fegyvert? Vajon a túszok, kibuclakó, fesztiválozó áldoztok kikerültek-e a bűzös alagutak mélyéről, vagy palesztin családok vendégszerető társbérletéből, és az őrző személyzet szexuális abúzusainak kénye-kedvéből? Dacára, hogy mind a Hamasz, mind a libanoni székhelyű Hezbollah – de még a háttérből mozgató, de már kétszer nyíltan is támadó Irán is – katonai vereséget szenvedett. Azonban mindennek ellenére a háború nem ért véget, s a 100 körülire becsült túszok hol- és hogylétéről e Glóbuson nem szerezhető be információ. Ez a fejlemény azt bizonyítja, hogy nem, vagy nem csak terrorszervezetek, de népek felelőssége is, a leállíthatatlan – illetve csak általuk leállítható – vérontás és rombolás. Az elkövetőké és nem az áldozatoké. Ez utóbbiak, először a történelmükben, ki szeretnének törni áldozati szerepükből. (Baj? Nem számítottak elegendőnek a pogromos évszázadok, a holokauszt?)

Nem a most Izraelt eltörölni kívánó arabság/muszlimság hozta létre Auschwitzot. Hanem Európa. (Nemcsak a németek). S itt és most, ők tiltják ki éppen e minden képzeletet felülmúló halálgyáron keresztül Európából kilököttek képviselőit a traumaoldás céljából megrendezett emlékezésről.

Bármilyen fájdalmas is ez, de szembesülnünk kell vele: ez a gesztus nem más, mint Auschwitz aktualizálása, újra érvénybe hozása! Amit visszaigazol a Glóbuson újra elharapódzott antiszemitizmus revivalja is.

Lehet-e ebben az atmoszférában ünnepelni? Csodában bízni? Akárcsak üdvözlő lapokat küldözgetni? Zsidó és nem zsidó barátainknak. Amikor a keresztény vallás legfőbb képviselője palesztin kefiás Jézuska előtt pózol (2024 Adventjén) – meghamisítva a nacereti Jehosua ben Joszéfnak nemcsak a származását, de tanításai lényegét is, amely szerint a Törvényt (ama Sinai pusztában Mózes népének adott törvényt) betartani és nem megváltoztatni kívánta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak az eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté5/17)

Nem hiszem.

Hogy miben lehetne hinni, azt nem tudom, csak azt, hogy miben nem.

Ebben a kételyben csak tanúskodhatunk.

Meddő csodavárás helyett.

Most innen Budapestről, ahol – és nem Magdeburgból, amit szintén értékelni kell all after all  – ahová – ha a hutik egy egy újabb drón akciót nem indítanak, mint tegnap is Tel-Avivba (hét határon át, 1500 kilométerről, ami csak az igyekezetet eltökéltségét bizonyítja) –, akkor mint tavaly is terveztük, izraeli feleségemmel itt gyújtjuk meg a hanuka gyertyákat.

Megszokásból, azonosságból, és nem csodavárásból. Fölkészülve 2025-re, ami nem ígér megváltást.