Kőbányai János: Hol lakott itt Vörösmarty Mihály?A harmadik világháborúban is meghatározó „tudhatás“

![]() |
![]() |
Ha a naplószerűség (folytatásos poszt-) vizein evezek a felgyorsult – tehát vízesés közeli – és váratlan fordulatokkal teli korszak-események örvényekkel lyuggatott vizein, akkor kikerülhetetlen annak a bevallása, hogy az elmúlt napokban a 2026. április 12-i magyar választások kötötték le, s kötik le – félóránkénti legkülönbözőbb irányultságú online médium tartalmakra kattintgatva – a figyelmemet.
Vajon a magyar társadalom hogyan és milyen sikerrel halad át a maga Hormuzi szorosán?
Miért is vonatkoztathatnék el tőle itt Jeruzsálemben, ha másért nem, mert e sorokat az egyik legmeghatározóbb azonosságomat megtestesítő nyelven: magyarul írom, s főként érzem és gondolom.
Ugyanakkor szintén ugyanezen azonosságomhoz tartoznak – egymással is feleselve – más elemek is. Nevezetesen, hogy megszámlálhatatlan terek és idők eredménye megszámolhatóan óta zsidó, valamint másodgenerációs – apám is az volt – (újság)író is volnék. Sőt, eme funkciók összeadásában egy „zsidó kulturális folyóirat“ (és könyvkiadó) vezetőjeként is forgatom imbolygó kis csónakom lapátjait. (Ez a definíciós védjegy van rávésve a negyedéves periodikám címlapjára immár 37 éve, a „magyar“ jelző híján, de minek is, ha ezen a nyelven van ráhitelesítve.) Mindezért fel kell tegyem, ha másnak nem is, de magamnak annál inkább, hogy ha ez a majd minden bizonnyal a korszakok tagolta történelmünkben – a Horthy, a Rákosi-Kádár, s majd az Orbán vezetők nevei szakaszolta időkben (ez a nevekhez kötöttség is magyar sajátosság) – bizonyára hangsúlyos változás, all after all miért tartozna nyilvánosan említésre, vagy inkább: közlésre méltónak? A szó első szótagját nyomatékosítva ama „köz“ szempontjából. Azaz a magánszférámból való kiléptetésre milyen felhatalmazást kaptam a bennem lakozó-viaskodó többrétegű azonosságoktól?
Ugyanis.
Az országgyűlési választások, s a szorosan hozzá vezető pártküzdelmek és kampányok, jobb esetben: ideológiák a politika szférájába tartoznak. Ehhez – melyiket vegyük elébb? – sem az írónak, sem a zsidónak – zsidó írónak – nincs köze. Sőt: éppen funkciói differentia specifica-jából adódóan tilos is az e közeggel való mélyebb összegabalyodás. Noha nem ír fel érte a rendőr – de kiírna hivatásom funkciójából, ha közvetlenül beavatkoznék a politikába, bármelyik oldalhoz is csatlakozva. Sui generis alkotónak lenni, az abban – is – manifesztálódik, hogy képes lenni minden párt – rész, csoport, oldal (ez a párt szó/fogalom etimológiája is) fölé magasodni. Az (újság)író az egész képviseletére törekszik, minden megosztottsággal szemben. Olyan értékeket és narratívát betöltendő – de legalábbis azt megcélozva -, amely nem aprózható fel sem az állami, sem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely szerinti érdekek mentén, hanem éppen ellenkezőleg: a hite szerint univerzális, mindenkire érvényes normákat érzékít meg és ajánl el- és befogadásra.
Persze az alkotó is az urnákhoz járul. S erre biztatja környezetét, társadalmát – mégpedig nem pártos propaganda révén, hanem a magatartásával, mert ezt önmagában is a demokrácia eszméi megvalósulásának tekinti, amely sok évszázadon keresztül elődei munkája eredményeként szervesült normatívává a világ egy meghatározó részén. Hogy milyen irányba forduljon a társadalma politikában is megragadható iránya, azt a művei értékei sugározzák. Ezért azoknak a politikába való becsatornázása már nem az ő feladata, hanem a közönségéé, amelyet nem propagandafaló birkanyájnak tart, hanem vele dialógusban álló partnerek. Az már nem tőle függ, hogy elfogadják, vagy éppen elutasítják a magából és kulturális hagyományaiból táplálkozó üzeneteit.
A zsidó, mint zsidó (leginkább Diaszpóra-zsidó – az vagyok, kettős állampolgári és jemeni eredetű izraeli családi bekötöttségem ellenére – nem helyes, ha nyilvánosan állást foglal az őt befogadó ország és társadalom – legyen az ezer éves, vagy csak egy-két generációra kiterjedő ottlét – választásába. Ez a kitétel már borzolja-karcolja az egyébként évezredekre visszatekintve viszonylag friss, mert csak egy, maximum másfél évszázadra visszanézően újszerű vitát, vagy inkább kimenekülési útvonalat arról, hogy a zsidó fogalom alatt egy vallást, vagy egy népet kell érteni? Szerintem – az effajta azonosság húzza alá minden sorom-megnyilvánulásom – ebben áll a zsidó szó/fogalom oly egyedülálló azonosság fundamentális kritériuma – mindkettő. By the way, ez utóbbi, a zsidó hagyományoktól elütő magatartás vezetett a tradicionális, vallási alapú antiszemitizmus politikai-társadalmi töltetűvé „fejlődéséhez“, s ezzel a holokausztig vezető pusztításához, s figyelmeztető példája nyomán, ugyanakkor a most – vagy inkább folyamatosan – „lángoktól ölelt“ Izrael állama megalapításához. (Igaz, a polgárság-pótlás oly tragikusan elkerülhetetlen velejárójaként.)
Az évezredes zsidó hagyomány abban állt, hogy a zsidó közösségek képviselői és tömegei is az adott befogadó közegüket – államukat, társadalmukat – domináló hatalom mellé álltak. Minden ideológiai megfontolás nélkül, egzisztenciális alapon. Ugyanis ez a védernyő – s csak ez! – szolgálhatta „túlélő“ érdekeiket. A kisebbségi vallás, és vele egybe szövötten a kisebbségi nép érdekeit. Ezt az all after all sikeres stratégiát bonyolította meg a modern demokráciák születése, amelyek szabad, s a zsidó hovatartozástól független választási lehetőséget kínáltak zsidó polgáraiknak – nemcsak a szavazó fülke magányában. Azonban ez a Nagy Francia Forradalommal kezdődött folyamat – „a zsidóságnak semmit, a zsidó („származású“ – K.J.) állampolgárnak mindent” – azonban a zsidó – nem zsidó viszonyon nem sokat változtatott. (A cionizmust kiváltó Dreyfus per is a Franciaországban esett meg. A budapesti születésű Herzl Tivadar és Nordau Miksa a Fény városában találták ki. S a Vichy féle Franciaországból is szép számmal indultak vonatok Auschwitzba.) Vegyünk egy közelebbi és élesebb példát: Sokszor idézik fel elítélően – „zsidó származású“ történészek -, hogy a Dohány utcai zsinagógában, még 1943-ban is – a „zsidó törvények“, Kamanyec Podolszk, s a munkaszolgálat intézménye bevezetése, s akkor már több tízezres áldozata után is rosh hasana alkalmával Horthy Miklós egészségért imádkoztak. Vajon kiért kellett volna? A néhány tucat bujkáló kommunista vezetőéért? Eleink ahhoz próbáltak lojalitást felmutatni, akinek hatalmában állt sorsukon-sorstalanságukon valamicskét enyhíteni. (Amire, ha csekély mértékben is, de sor került – noha nem e könyörgés hatására.) A cionista vezetők – cselekedetük (választásuk) emléke máig megosztó – még a nyilas uralom embereivel is szóba álltak – azaz legitimálták személyüket és hatalmukat -, az általuk kiválasztottak túlélése – a valami több, mint a semmi – érdekében.
Mindez azért villan az eszembe, mert a Magyar Péter/Tisza párt oly megrendítően – „rendszerváltóan“ – elsöprő választási győzelme után rendre befutottak – a keresztény kollégáknak erre nem volt szüksége – a so called „nagy zsidó közösségek“ gratuláló hűség nyilatkozatai. A közegé, ahová – papíron – magam is tartozom.
Noha … még néhány napja is ….
(Ebben csak az sántít, hogy a magyar habad a magyar zsidóságot képviselné. Hiszen még az utolsó ortodox magyar zsidók is elszállingóztak a Klauzál téri italmérés – de jó pálinkát lehetett ott kapni – és a kóserságot garantáló Hanna étkezde környékéről a rendszerváltás első éveiben.)
S ez így van rendjén.
Ezt a fajta azonosulást – és itt nem azonosságot – diktálja az évezredes diaszpóra lét hagyománya. (Kezdve a még nekem is oly kedvezőtlen X. századi – Gersom rabbi – döntésével, amely az európai – az askenáz – zsidóknak megtiltotta a többnejűséget. Apám: „tudomásul kellene venni, hogy az ember nem monogám.“ Feleségem nagyapjának rabbinak – két hitvese volt. Izrael állama az arab államokból érkező hit- és néptestvéreinknek – igaz, csak az új bevándorlóknak, a gyermekeiknek már nem – ezt a létformát megengedte.)
Azonban – s éppen ezért nem egyértelmű ez a probléma- és konfliktuscsomó – a holokauszt, s a vele oly szorosan összefüggő Izrael állama megalakulása, a modernitás repedésein is túl, mélyebb rést ütött a diaszpóra tradícióin.
Mint az közismert, a holokauszthoz vezető utat a politikai áramlatok közül a jobboldal kövezte ki. (A mostani baloldali antiszemitizmus legújabbkori jelenség.) A magyar elbeszélésben, persze nem minden előzmény nélkül, ezt a Horthy korszak testesítette meg – az indulásától a végéig. Eredményeképpen az egykor milliós nagyságú zsidóság nagy része „nem jött vissza“. S a 200 000 főre tett túlélők fele is, amint tehette, hátat fordított megaláztatása-vagonokba feltuszkolása, s egész a szovjet csapatok felszabadítása (nem idézőjelben) megérkezéséig módszeresen folyamatos kirablása-gyilkolása földjéről. Akik maradtak – az ő gyermekeik vagyunk mi, mai magyar zsidók -, azok közül kerültek ki, akik nem rendelkeztek elegendő bátorsággal és szellemi tőkével egy új haza keresésére, avagy zsigerileg kötődtek a magyar nyelvhez és kultúrához. Hozzájuk csapódtak, akik abban a messianisztikus kommunizmus „megváltásban“ bíztak – nevezetesen, hogy eszméi gyakorlatba átültetésével megszűnik az antiszemitizmus, amely a holokauszt révén elhozta a Messiás eljövetelét megelőző apokalipszist. Ez a két-három generációs háttér határozza meg a jelenlegi, 80 000 főre tett magyar zsidóságot, s ami ebből most aktuális: szinte genetikus meghatározottsággal „vonzásait és választásait“.
Dacára, hogy a mai magyar zsidóság leemeli a kalapot az Orbán korszak migráns politikája előtt, amiért szabadon lehet vallási gúnyában közlekedni, ékszert viselni és a szent nyelven beszélni Budapest utcáin. (S nem muszáj angolra váltanom a feleségemmel, mint Európa más fővárosaiban.) Azonban, amit nem realizált a szintén szabadon, a letartóztatás veszélye nélkül, idelátogató izraeli miniszterelnök, és a most kesergő izraeli zsurnaliszták, hogy az Orbán korszakot felvezető alkotmány, a német megszállás napjától (1944. március 19.) nem vállal felelősséget a magyar holokausztért. (A rákövetkező két hónapban vajon mely ország (nép) közigazgatása – 200 000 ember – bonyolította le az Auschwitzba szállítás gyors és precíz munkáját, miközben Eichmann unatkozott, vagy a Margit szigeten teniszezett?) Avagy, a Szabadság téri sasos, valamint a II. kerületi városháza melletti turul emlékműnek mi az emlékezéspolitikai üzenete? Az Imre Kertész-ező Takaró Mihály elismerő díjainak mi az üzenete, s ugyanő miért bábáskodhat afölött (az NKA kuratóriumában), hogy a holokausztban éhhalállal e földről eltávozott Szomory Dezső eleddig könyvben nem publikát írásai megjelenhetnek-e? Ami számomra a legfájdalmasabb – apámat onnan deportálták Bergen Belsenbe – a már holokauszt múzeummá átalakított, tíz évig üresen tátongó, egykor Józsefvárosi pályaudvart, mint a „kollektív emlékezet“ „projektjét“ – a Le Lieux de Memoire-ét – nemrégiben örökre visszavonták.
Az Izraelhez való szorosabb kapcsolatot a világpolitikai latolgatások idézték elő, ehhez nekünk, magyar zsidóknak semmi közünk. Amely – lehet előrelátóan – azzal számol, hogy Európának annyi, s vagy az USA, vagy a Putyini Oroszország – Kína – Irán tengely veszi át a Glóbus-irányítását, s ezért egy kis(komp) ország számára előnyös, ha időben leesik a tantusz. A most, a harmadik világháború eredményeként vagy elsüllyedő, vagy fennmaradó hatalmi pólusnak Izrael hagyományos szövetségese. Csúnyább meghatározással: proxy-ja, s ha véletlen az USA süllyedne el a váltakozó hevességgel és esélyekkel dúló harmadik világháborúban – szerintem nem küszöbén, hanem benne járunk -, akkor Izrael arra a sorsra-sorstalanságra ítéltetne, mint a Római Birodalom összeroppanása idején, azonban új 2000 év elteltével való visszatérés reménye nélkül, még akkor is, ha esetleg még egy darabig mondjuk Pészah-onta a „Jövő évben Jeruzsálemben“-t, mint idén sűrű rakétaesőben az óvóhelyeken. A tegnapi Jom Ha Soá-t, (Holokauszt emléknapot) előre felvett filmről közvetítette a TV, mert a biztonsági előírások miatt nem lehetett a Jad Vasem Múzeum kertjében, szabadtéren megtartani, noha csak Észak-Izrael állt gyérülő Hezbollah tűz alatt.)
Ami azonban annál inkább ránk tartozik: 16 év alatt nem nyitottak itt Magyar Kultúra Házát a Szentföldön, amit a legelső Orbán kormány (1998) beígért, s csak ez év elején állított fel nagysietve- még hivatalosan nincs átadva – egy akadémiai kutató központot, amikorra az effajta intézményt élvező közönség – Izrael lakosságának több mint tíz százaléka eredendően bekötött a magyar kultúrába -, hellyel-közzel, mind kihalt.
Tehát a fő dilemmám: el kell-e mondanom mindezt? Nekem a zsidónak, az írónak? Itt és most? Nem elegendő, hogy leutaztam a Tel-Aviv-i követségre szavazni?
Hiszen mindez nem tartozik a hivatásomhoz, vagy a vele egyszövésű azonosságomhoz, hanem „csak“ – elismerem, nem kevésbé fontos, de a tárgyamhoz nem tartozó – egzisztenciámhoz. (Lehet, a folyóiratom egzisztenciájához is.) Az biztosnak látszik, hogy az új Tisza berendezkedés során Bibi Nethanyahu nem látogathat letartóztatás veszélye nélkül Magyarországra – ezt sok milliárd euró bánná, amelynek visszaszerzése reménye az új rezsim sikere egyik forrása. Nem kívánhatom, hogy polgár- és nemzettársaim – amik közé én is tartozom – ebből a lehetőségből kimaradjanak. (Lehet magam is vajaskenyerezek e változásból, vagy épp ellenkezőleg?) Különben is feltehetőleg a mai izraeli miniszterelnök szintén nem marad sokáig a posztján. Bár azt is le kell/illik szögezni, hogy a helyében ugyanennyi „vér tapadna“, minden más izraeli miniszterelnök kezéhez. Ugyanis azért bombázta porig Gázát, s most Libanon egy részét, hogy izraeli polgárok, s katonák vérével spóroljon: ez az ő feladata, s ha ugyanez a takarékosság vezérelné ellenfeleit is, akkor nem fektetnének ennyi életet több generációs céljuk elérése érdekében, s ezért abbahagynák, vagy felfüggesztenék Izrael eltörlése iránti mohó igyekezetüket a civil lakosság (nem)védő pajzsa mögé bújva, avagy tudományosan kísérleteznének vágyukat betöltendő, mint Irán az atombomba előállításával bíbelődve – noha – ez a mostani háborúnak a „summája“ (ezt „írom“, hogy ez sem úszható meg jelentős vérveszteség nélkül.
S most már sietve, és nem lábjegyzetbe szúrással folytatva a jelenidejében sem megragadható naplót: Miután a második napon visszatértem a könyvtárból – ez az értelmiségi autentikus helye és időtöltése – az a hír várt – több otthoni ismerősöm is megírta-linkelte – , hogy Magyar Péter kipával a fején, részt vett a magyar holokauszt emléknapján, s kavicsot tett az áldozatok emlékművére. (Igaz, nem az autentikus helyen: az elmtékásított Józsefvárosi pályaudvar üresen tátongó épületében. (Csak remélni tudom, hogy ezt az emlékezet-eltérítést hamarosan visszairányítja a hitelesség sínpárjára.)
S az izraeli Arutz 12-m előtt ülve éjfélig végig szurkoltam a Libanoni-Izraeli tűzszünet érvénybelépését is. (Miközben az utolsó pillanatáig repültek az északi országba a rakéták, mint egy jelezve a Hezbollah haragját a rájuk oktrojált gyilkosság-pauzáért.)
Eljött a pillanat – keddig – amikor a két tűzszünetnek köszönhetően a Szentföld és népe, rakétamentes lesz. Ezt a három napot sikerült kivívnia Trumpnak dollármilliárdok, és megszámolhatatlan kioltott emberéletek beáldozása általa.
S utána?
Maradjunk az egzisztenciánál! Ezt a kis szünetet – másra most nem tudok gondolni, legyek zsidó, magyar, író, vagy akárki – arra próbálom kihasználni, hogy a hetedszerre, tetemes áremelkedéssel átfoglalt repjegyem révén hazacsusszanjak – amit, csak akkor tudok elhinni, ha Ferihegyen leszáll velem a gép.
„Ki gépen száll fölébe ….“
Én ugyanis „tudhatom“, mert bennem: az azonosságaimban – s nem „térképen“ – él, hogy „hol lakott itt Vörösmarty Mihály.“
Jeruzsálem, 2026. április 17. hajnal.
![]() |
![]() |

![]() |
![]() |
![]() |
![]() |







