Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Kőbányai János: Rabin végtelen magánya

Huszonöt éve ölték meg Jichak Rabint.
Milyen más világ lett azóta. Csak a gyűlölet, a megbékélésre képtelenség maradt meg állandónak, amit éppen az ő halála is oly tragikusan megérzékített: nevezetesen, hogy egy új, reménytelenebb korszak kezdődött.
Ma én sem ezzel a végkicsengéssel, ha homályosan is, de a jobbrafordulás lehetőségével fejezném be a szintén negyedszázada írt cikkemet. (Múlt és Jövő, 1995/4) Ugyanis ez a mai környezetben olcsó patetizmusnak hatna.
Hacsak a próféta megidézése nem tenné aktuálissá mondandómat a háttér tudással, hogy hogy a látnokok mind, ama messiási kort az apokalipszis utánra ígérték.

Rabin végtelen magánya

Az (újság)író leküzdhetetlen vágya és szenvedélye, hogy találkozzék a történelemmel. Olyan direkten és személyesen, ahogyan mások a szerelmükkel randevúznak a 6-os villamos megállójában. Az életét teszi fel arra, hogy elkapja a pillanatot, a moccanást, mely meghatározóan más irányba döccenti embermilliók sorsát, sőt magukat a történelmi korszakokat is. Ezek a sorsfordító mozzanatok bizonyos helyeken s bizonyos személyek eltökélt akaratán keresztül lendítik előre vagy akadályozzák meg a történelem kerekének forgását. Ilyen hely – civilizációnk kezdete óta – Jeruzsálem. Ilyen ember Jichak Rabin, akinek halála is – a minden bizonnyal önvizsgáló-tisztító katarzis révén – azt a történelmi megváltáshoz araszoló igyekezetet sodorja tovább a végkifejletig, amelyért az életével kellett fizetnie.
Az 1992-es izraeli választások nemcsak egy jobboldali kormányt váltottak le, hanem megragadva a világ addig fönnálló rendjének a szétesésében rejlő térkitágulást (a Szovjetunió összeomlása, az Öböl-háború kimenetele) olyan eltökélt erőt juttattak hatalomra, amely célul tűzte ki a történelmi kibékülést a palesztin néppel, s ezen keresztül az arab világgal, sőt: magával a világgal. Ezt az erőt Jichak Rabin vezette. Ezt az erőt Jichak Rabin vezethette. A hiteles személy, aki a hatnapos háború megnyerésével, Jeruzsálem felszabadításával az új zsidó gloire-t megteremtette.
A békefolyamat elindítása, a történelmi kompromisszum előkészítése a választások megnyerésén múlott. Ennek a választásnak lehettem tanúja, és tudósítóként megörökítője. A részegítő tudatban, hogy végre a közelben vagyok, ahol a glóbusz sorsa egy kicsit eldől. Áni itonáj mi ungáriá (magyar újságíró vagyok), rebegtem el, s fogtam vele kezet egy külvárosi diszkóban, egy fárasztó, választási kampánynap végén, amit egy stábjabeli fiatalember barátságának köszönhetőn végigkísértem. (Nem kutatott senki nálam pisztoly után.) De nem ez a kapcsolat, ami ténylegesen hozzá fűz, ami miatt úgy figyeltem tovább a pályáját, mintha személyesen volna közöm hozzá. Hanem az a reményteljes változásokat elindító győzelem s annak következetes tettekre váltása, amelynek előkészítő aprómunkáját testközelből figyelhettem meg.
Egy választási nap Rabinnal című, 1992. július 18-án írt cikkemből puskázom ki szavait (amit egy lakótelepi kultúrteremben mondott el szovjet újbevándorlók előtt): „Huszonhét évet voltam katona, közlegényként kezdtem, és a vezékari főnökségig vittem. Tudom, mi az: biztonság, erő. De megmondom maguknak, egy ország ereje és biztonsága az emberi tényezőkön múlik. Azon, hogy a fiataljaink, a hadseregből leszerelt katonák tanulhassanak, munkát találhassanak, a friss házaspárok lakást vásárolhassanak. Ezek Izrael fő kérdései, s nem a »területekbe« ölt milliárdok, amelyekkel az ország jövőjét eltékozolják. Ezt nem értette meg a világ egyik első hatalma a Szovjetunió. Pedig megvolt mindene, és mégis megbukott. Mert nem törődött a társadalom alapjával: az emberrel…” „Hősöm” szavait több dimenzióban is aktuálissá merevíti, fájdítja halálának véglegessége. S még inkább a két mozdulat, amelyet akkor rögzítettem: „Rabin háttal a fotósoknak, hirtelen a pompás panoráma fölé hajol. Roppant magánya személye körül hullámzó nyüzsgésben. Vajon mire gondol a Szent Város visszafoglalója, a hatnapos háború győztes hadvezére? Eszébe jutnak-e Rastignac szavai. »À nous deux«?”
Vagy: „Rabin a mikrofonhoz lép, de mielőtt beleszólna, véletlenül rákönyököl a szintetizátor egyik gombjára. Hangját darab ideig erős diszkóritmusok nyomják el. Zavarában lenyom még egy billentyűt, de csak a vonósok nyerítenek föl a zenedobozból. Amíg az énekes megreparálja az önállósodott szerkentyűjét, ma először elmosolyodik.”
Írásomat egy izraeli állampolgárságú arab taxisofőr figurájával zártam, aki hazavisz a külvárosból, s „újságírói kérdésemre” (kiejtésemből azt hiszi: újbevándoló vagyok) elmondja, hogy Rabinra fog szavazni, mert tőle várja az áldatlan állapotok jobbra fordulását. Majd leírtam, hogy autónk arra a sétányra érkezik, ahol Rabint délelőtt a fotósok gyűrűjében láttam, s felfogtam valamit abból a Mont Blanc-magányból ami az ilyen nagy formátumú egyéniségeket szükségszerűen körülveszi.
A riportot, amúgy „íróskodva”, még két mondattal megtoldottam, amelyekről úgyis tudtam (így történt), hogy a szerkesztő kihúzza. „Az autó a Tajelet (sétány) irányába kanyarodik. Föltárul a most csillag-Tejútrendszer fényű és hullámzású város. A sárga, kráterfoltos telihold – kétkedő, gunyoros arc – szomorúan nézi.” Rabin most elköltözött a fűszeres, gyantás illatú Herzlhegyi temetőbe, ahonnan a végső ítéletig uralja azt a tájat, ahová az a végtelenül magányos pillantása esett. S ott ugyanaz a gúnyoros hold néz le rá, amely célkitűzéseinek esendősége miatt – talán azért, mert végzetét is előre látta – kinevette. •
De azt is tudom, sok-sok nemzedék tudásával: hogy eljő a nap, amikor ennek a holdnak az arcáról leolvad a csúfondáros kétkedés, mert „felsüt reátok nevemnek félői ti, az igazság napja, gyógyítással a szárnyain…”