Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Rom Bralavski: Találkoztam a SátánnalEgy gázai túsz vallomása

Kivételesen nem a rendszeresen követett televiziós adómon, az Arutz 12-en, hanem az Arutz 13-on néztem meg az egyik utoljára szabadon engedett túsz, Rom Braslavskival készített interjút, amely oly tragikusan különbözött a jókedvű, diadalmas túsz szabadulásokról szóló riportoktól. Szerencsére másnap, november 8.-án a Jerusalem Post is közölte szinte szolgaian fordítva az oly megrázó dokumentumot. Bár nem először vétek a szerzői jogok ellen, de e vallomás-dokumentum kissé szerkesztett közlésével a sokat – és értem is – szenvedett túsz akaratát teljesítem be: ismerje meg a világ a gázai túszok „sorstalanságát”, s benne – mint cseppben a tenger – a gázai háborúban megvilágosodott zsidó népre nehezedő jövőképet. K.J.

 

Mind a televízióadás, s mind a szöveg közlés azzal a figyelmeztetéssel nyitott, hogy:

„Az alábbi cikk érzékeny témákat, többek között kínzást és szexuális erőszakot érint.”

Ron Braslavski az interjút azzal kezdte, hogy felidézte 2023. október 7-e reggelét, amikor megpróbált elmenekülni a Nova zenei fesztiválról, miközben a mészárlás elkezdődött. „Soha életemben nem láttam még halott embert. Azt hittem, hogy csak műanyag babák. Úgy éreztem, mintha egy filmben lennék.” Megpillantott egy terroristát, és minden erejével nekirontott, meglökte őt, az megdöbbent, ő pedig futásnak eredt. „Olyan gyorsan futottam, mint még soha az életemben, és teljesen kimerültem”. Ekkor jött rá, hogy rossz irányba fut – a Gázai-övezet határkerítése felé. „Láttam egy kis árkot, benne valami zöldet. Belefeküdtem, és elmondtam a Smá Jiszráélt.” A terroristák végül is megtalálták, az a férfi, akit korábban meglökött, eltörte az orrát, majd egy autóba tuszkolta és a Gázai övezetbe vitte. Egy tyúkól szerű odúba tuszkolták és egy szekrényhez kötözték. Jobb karját és egyik lábát a szekrény két oldalához rögzítették. „Így voltam kikötve éjjel-nappal, 24 órán át.” Több mint egy hét elteltével roppantul éhezett. Ekkor eszébe jutott egy trükk, amit egy ismerősétől tanult: „Van egy telepes barátom, akit egyszer letartóztattak, és ő tanított meg arra, hogyan lehet kiszabadulni a bilincsből.” A házban, ahol fogva tartották, akadt konyha, ahol a gáztűzhely még működött. „Valahányszor hallottam, hogy valaki jön, visszafutottam a szekrényhez. Így éltem egy héten át.” Kitűzött magának egy 21 napos határidőt – utána elhatározta, hogy „öngyilkos küldetést” hajt végre, – főz magának makarónit a tűzhelyen. „Azt gondoltam, lehet, hogy elkapnak, lehet, hogy meghalok, de ezt meg kell tennem.” Amikor a palackos gáz elfogyott, elhatározta, hogy tüzet rak, bármi áron. „Úgy döntöttem, hogy bármit megteszek, csak hogy végre ember módjára egyek. A testemnek szüksége volt rá, és nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni.”

A főzésből származó füst felriasztotta a körülötte lévő gázaiakat, és hamarosan több százan vették körül a házat. Betörtek, megtalálták az ágy alatt rejtőzve, és kihúzták. „Elkaptak, és elkezdtek ütlegelni. Utána talán két hétig nem tudtam járni vagy állni.”

Egy perccel azelőtt, hogy a gázaiak megölték volna, a Rom őrzésére hivatott férfi visszatért, és elkergette mellőle az embereket. Fogvatartói azt mondták neki, hogy az apja, az anyja és a testvére meghalt. „Nem kapsz levegőt a túlgondolkodástól. Legalább fél órára belekavarodtam a fejembe, és sírni kezdtem. Legszívesebben homokba dugtam volna a fejem. Vajon miért, és miben haltak meg a szüleim?  Elvesztettem az irányítást az elmém felett. Nem bírtam tovább magammal, megragadtam egy teáscsészét, és azt mondtam, hogy b***d meg, b***d meg. Nagyon dühös voltam; abban a pillanatban nem hoztak nekem ennivalót. Fel akartam kelni egy pohár vízért, de fogvatartóm azt mondta: „Ülj le!« Ne kelj fel, ne mozdulj.” „Megragadtam a teáscsészét, és a fejemet ütöttem vele.”  Kétszer csapta a fejéhez a teáscsészéket, és a frusztrációtól és a dühtől eltörte. Ettől kissé elvesztette az eszméletét, és némi vért is, a saját vérét, is beszippantott. Ezután az incidens után a terroristák megverték, és kevesebb ételt adtak neki. Azt mondták, hogy többé nem kap forró italt, és csak napi fél pitát vetettek oda neki. Arra is rákényszerítették, hogy többet maradjon állva.

„Amikor a humanitárius segély megérkezett Gázába, a fogva tartó terroristák között kitört a boldogság. Elkezdtek úgy étkezni, mintha egy étteremben rendelnének, hússal és sokféle étellel töltekeztek, miközben nem kaptam több ételt, amikor megérkezett a segély. Büdös vagyok, nem zuhanyoztam, és nem eszem, miközben ők rengeteg ételben dúskálnak. Miért tartanak éhesen, miközben ők folyton folyvást zabálnak?  Az étel illatától felfordult a gyomrom. Éreztem a hús, a kávé, a tea édessége és a tejes rizs illatát, amit főztek.”

Azonban egy alkalommal áldás is érkezett: Alexander Szása Troufanov, egy másik túsz személyében, akit „a fogság idején a legnagyobb ajándéknak” nevezett. „Suttogva kezdtünk beszélgetni, félve attól, hogy azonnal elválasztanak. Apránként elkezdtem megnyílni, hogy elmeséljem neki az életemet, a félelmeimet és azt, hogy mit érzek. Ő is beszélt is, reggeltől éjfélig. Azt mondta, hogy lábon lőtték, és más történeteket is, amelyek ma hallucinációknak tűnnek. De amikor vele lehettem, boldognak éreztem magam.”

Azonban a boldogság rövid életű volt, mivel a valóság csak 48 órával később csapott le rá újra. A terroristák az IDF 2024 májusi rafahi bevonulására hivatkozva szétválasztották őket. „Biztos voltam benne, hogy összetartunk; ő volt a horgonyom, és biztonságban éreztem magam Szásával”

Ezután végleg egyedül maradt.

„Tévedés azt hinni – ahogy neki prédikálták – hogy azért kínoztak, mert Ben-Gvir provokálja őket az izraeli börtönökben. Egyetlen okból kínoztak: mert zsidó vagyok. Ezért kaptam mindazt, amit kaptam. Nem Ben-Gvir, sem Netanjahu miatt, semmi másért.”

2025 márciusában, a második tűzszüneti megállapodás után, jelentősen megszigorították fogvatartása körülményeit. Valószínű azért, mert egyre több terrorista családtagja pusztult el. Őrzője ekkor azt mondta neki, hogy ha áttér az iszlámra, sok ételt kap, és senki sem fogja bántani. Visszautasította.

„Tudtam legbelül, hogy ez soha nem fog megtörténni. Azt mondtam [a terroristának]: zsidónak születtem, és zsidóként fogok meghalni.”

Ezután foglárja közölte vele, hogy „fentről” üzenetet kapott, amely arra utasította, hogy kösse be a szemét. Néhány napnyi bekötött szemmel töltött idő után a fogvatartó még a mosdóhasználatát is korlátozta napi három alkalomra: reggel 9-kor, délután 4-kor és este 9-kor könnyíthetett magán.

„Órákig vissza kellett tartanom a vizeletemet. Kész rémálom volt”. Ezután napi egy literről fél literre csökkentették az ivóvizét. Ekkor már enni, csak egyetlen falafel golyót és egy kevés rizst kapott naponta.

A terrorista megkérdezte tőle, lát-e bármilyen fényt? Amikorazt felelte, hogy igen, a férfi még két inget tekert a szemére, hogy teljes sötétségbe zuhanjon.

„Minden fekete volt, Féltem, hogy elveszítem a látásomat.”

Egy hét bekötött szemmel töltött idő után a fogvatartója azt mondta, újabb üzenetet kapott „fentről”, amelyben arra utasították, hogy dugaszolja be a fülét. Az egyik terrorista két kavicsot hozott kintről, hogy azokat gyömöszölje a füleibe.

„Fogott egy szöget, és a kődarabot a fülembe nyomta, amilyen mélyre csak tudta, miközben sikítottam” „Erre csak még mélyebbre nyomta. Ezután a terrorista a szemkötőt a füleim fölött kötötte meg, hogy még nagyobb nyomás nehezedjen rájuk, miközben röhögött. Úgy éreztem, mintha az agyam lávát hányna … Soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmat. Ezután a terrorista tárgyakat kezdett összetörni a fejemen, például egy asztalt és székeket. Amikor megmozdítod a fejed, belülről érzed a fájdalmat. El kezdesz homályosan hallani. Azt mondtam magamnak: Rom, Rom, semmi baj, szedd össze magad. Még nem vágnak beléd késsel, jól vagy.” E fájdalommal képtelen voltam aludni. A mai napig zizegnek a zúzódásaim a fülem belsejében.”

Ételt egyre ritkábban kapott, még a fél pitáját sem osztották ki. „Egész nap a mosdóba akartam menni pisilni. Egész nap visszatartom a pisimet. Nem látok. Nem hallok igazán jól, sokféle fájdalom kínoz.”

Egy hét múlva a terrorista dél körül megjelent egy újabb levéllel. Abu Salemnek szólítja, nem pedig a nevén. A terrorista azt mondja, hogy a levél azt parancsolja neki, hogy kötözze és kínozza meg. Félmosollyal közli az utasítást. Ezután elmegy, és este 9 órakor tér vissza néhány férfival, zseblámpákkal és kábelnyalábokkal a kezükben. Megkötözték a karjait és a lábait, és celluxszal leragasztották a száját. Ütötték és ütötték. Azonban ez könnyű verés volt, ahhoz képest, ami ezután következett.

Elmentek, majd hajnali 2-kor visszatértek, és „életre verték”. „Még soha nem ütlegeltek így. A fal elé állítottak, az egyik megragadta a fejemet, a másik pedig ütött. Szédülök, ő pedig folytatja. Megpróbálom elveszíteni az eszméletemet és elesni, de nem hagyják, hogy elveszítsem az eszméletemet. Felragadnak. Az ütések után elkezdtek korbácsolni. Minden ostorcsapást égési sérülésként éreztem. A mai napig vannak hegeim ettől.”

Ekkoriban már csak 53 kg-ot nyomott. Reggel 6-kor visszatértek, és újra megverték, ezúttal arab diszkózene közben. Nagy darab hústornyok, hatalmas tenyerekkel. Déli 12 órakor tértek vissza. Újra játszottak diszkózenét, és ezúttal azt mondták neki, hogy táncoljon a kezével és nevessen. Ezután ismét megverték. Összetörték a fején a rádiót, majd egy botot is. Egy másik husáng elgörbült az ütésektől, noha fémből volt. Aztán azt mondták neki, hogy feküdjön le, és megkorbácsolták a lábát. Aztán arra kényszerítették, hogy álljon talpra. Minden nap, naponta hétszer verték, alkalmanként 20 percig. Az egyik parancsnok legalább 100 kg-ot nyomott ő pedig ekkor már csak 50-et. A 100 kg-os parancsnok felállt, és a nyakára, a fejére és a hátára ugrott.

Ezen a ponton vették fel Braslavski propagandisztikus videóját, amit az izraeli TV adók is sugároztak – hiszen éppen a számukra készült. A videó felvételei között többször is megállították és megverték. Azt követelték, hogy „beszéljen szarságokat Ben-Gvirről és Netanjahuról.”

A terroristák azzal fenyegették, hogy ha nem működik együtt a felvételeken, visszateszik a szemkötőt, és a köveket a fülébe. Arra kényszerítették, hogy sírjon a kamera előtt. Ugyanazt az arab diszkózenét játszották, mint amikor ütötték-verték, hogy az sírásra késztesse a videóban.

Könyörgött a terroristáknak: „Ez az egy felafelt is vegyétek el tőlem, hadd haljak éhen, csak hagyjatok békén. Csak hagyjátok abba a verésemet.”

„Nem az éhségtől sírok, hanem amiatt, amit itt műveltek velem. De csak újra megvertek. Azonban fontos volt, hogy kimondjam. Talán azt hiszed, hogy csak te meg én vagyunk itt, és senki sem lát minket, de Isten lát engem itt, hogy te hogyan kínozol, és ő lát téged, hogy te hogyan kínozol. Figyelmeztettem, hogy ez nem fog csendben elmúlni. Isten széttép téged. Várd meg Isten válaszát, és meglátod, mi fog történni veled.”

A terrorista dühbe gurult. Visszagyömöszölte a kődarabokat a fülébe, és visszahurkolta a szemkötőt. Felhívta Muhammadot, a testvérét, és „újra elkezdődött a vidámpark”.

A kínzás ezután csak még tovább fokozódott. Levetkőztették, éheztették, majd megkötözték, miközben szexuálisan bántalmazták. „Lefektettek és megfosztottak minden ruhámtól, és alsóneműmtől. Teljesen meztelenül kötöztek meg. Széttéptek, haldokoltam, élelem nélkül.

Igen, szexuálisan is megerőszakoltak, hogy még jobban megalázzanak.  A cél az volt, hogy összetörjék a méltóságomat. Imádkoztam Istenhez: Kérlek, ments meg, húzz már ki ebből.”

„A szabadulásom után félek elhagyni a kórházat. A kórház olyan, mint egy védőbuborék; mindenki gondoskodik rólam, és azt kérdezi, hogy vagyok. Félek, hogy ha elmegyek, elveszíthetem az eszemet. Nem hiszem, hogy ez valóságos, hogy ide kerültem. Fontos számomra megosztani a történetemet, hogy az emberek tudják, milyen szenvedést éltem át ott. Találkoztam a sátánnal.”