Sorry, this entry is only available in Magyar.

A próbára bocsátásnak nincs alkalmasabb terepe, mint Izrael. Jelenleg az egyedüli ország, amely teljes elzárással (lockdown, סגר) veszi fel a harcot a Globust globálisan támadó járvány-ellenséggel szemben. Tanúnak lenni itt, hogy valami tanulságot is ki lehessen csikarni mindabból, ami a világunkkal történik koronavírus idején. Erre már az ókor óta a legérzékenyebb találkozási és ütköző pont a Szentföld. És népe, amely ugyanazon a csekély sivatagos területecskén őrzi az ókorból (és a kelet-európai XVII. és XVIII. századból) eredő azonosságát, azonban ugyanakkor, s ugyanott a high-tech, start-up tempóban a jövőt meghódító mohóságát is.

Az elzárás fojtásában a társadalmat robbanás veszéllyel fenyegető állapot „szituációja” magába szippant, s nemkülönben a világ politikai helyzeté is, amely éppen egy regionális béke felé elmozdulással törheti össze a térség és lakói oly ideiglenesen – de megbízható folyamatossággal – ingatag békéjét. S persze ez a hely (és szelleme) ígéri a Messiás (és ezzel szoros összefüggésben az Armageddon) eljövetelét is – most megfejelve a koronavírus idejével és fenyegetésével.

Az utolsó pillanatban sikerül ki- és átcsusszanni a többkörös elzáró gyűrűkön s ellenőrző pontokon, valamint digitális engedélyeken, útlevéladatok, kódok, s a nyomukban generálódó engedélyek szögesdrótjain keresztül a teljesen néptelen Ben Gurion repülőtérre. (Persze visszaútat biztosító repülőjegy víziója nélkül, – ki tudja merre fordul a világ állapota az ünnepek, azaz Szimhat Tóra után. Hogyan alakul a koronavírus ellen folytatott meccs második félideje?)

Gyakran illetik gúnnyal a zoom-ot, mint kommunikációs formát, valójában az emberi kommunikációt helyettesítő, s embertelenül kiváltó pótszert. A rosh ha sanai ünnepi asztalnál helyet foglaló számítógép egy kissé enyhített a szigorú megítélésen. Összekötött az ország közepéből Jeruzsálemmel és a Negev sivatagi Mosávval. (Igaz, árnyalja a képet, hogy nem voltam egyedül, mint a magányosan darvadozó iPhone társaságában Pészahkor Budapesten.) Hiszen már a repülőtérről hazajövet már a város köré húzott, se ki, se be- sorompón kellett áthatolni.
A zoom kétdimenziós csatornája (kép és hang) több, mint a semmi – és nem hordoz háromdimenziós vírust. (Amely dacára a zárlatnak, szinte változatlan arányban szedi tovább áldozatait.) Kényszerűen használva ezt a most összekötő médiumot az aggodalom csak erősödik, hogy a koronavírus ideje során ne erre soványodjon le minden emberi- sőt: munkakapcsolat zoom-szintre. (Már a legősibb szakma művelői is ebben a dimenzióban dolgoznak, mi lesz velünk, ha már ezzel a köznyelv által is megérzékített ősi vággyal is szakítunk?) A virtuális protézisek csak tompítják a konfliktus lényegét, amely minden országban a kardélen táncol: mi fontosabb az emberek – főleg  idősek – élete, avagy – annak az árán is – az élet minősége, addigi felhalmozásai, befektetései megőrzése? Meghalni a koronavírusban, avagy – képletesen, néha a valóságban – az elnincstelenedésben?
És: vajon a megfertőződött és elpusztult emberek élete árán megszerzett(mentett?) élet mire lesz elegendő?
Izrael – „Ha egy életet megmentesz, az egész világot mented meg” – alapon az újra teljes bezárkózást választotta, míg Magyarország a másik utat. Mindegyik döntés kettészakítja a társadalmat. A kormányok döntenek? Kormányok ellen tüntetnek?

Pedig valójában a vírus késztet jó vagy rossz (mindenképpen rossz) döntésekre, s ezért a felgyülemlett  indulatok, frusztrációk levezetésére. E vírus-ellenség természete, küldetése még olyannyira ismeretlen, s csak az egyre maradandóbbnak tűnő, zombi-zoomá degradáló folyamatai körvonalazódnak.
Próbára bocsáttatunk. Ki által: Miért? Mi az ellenszer? (Biztos, hogy nemcsak a vakcina.) Ezt a tudást, tapasztalatot, tartást kell megszerezni a próbaidő alatt.