Leírás
Ez az oly bizonytalan műfajú könyv – szociográfia? interjú gyűjtemény? regény? – közel harminc év után került elő egy pincéből. Elsárgult napi- és hetilap oldalakról és folyóirat közleményekről, valamint átütő papíron fentmaradt, agyonfirkált gépelt kézirat lapokról rázódott mostani formájává. Szerzője azért hagyta abba az írását és könyvvé szerkesztését (nemkülönben oly kockázatos kiadását), mert a megírása korában erős hiányérzete volt, hogy nem sikerült megragadni a korszakot, amelynek a magyar beatmozgalom lehetett az egyik legszínesebb virága.. Ami „nem jött be” számára a múlt század nyolcvanas éveinek közepén, azt elvégezte helyette az idő. Ugyanis az epikához okvetlenül szükséges „történelmi távlatot” – minden befektetés nélkül – tovább mélyítette, rajzolta át a pincében töltött emberöltő. Ezzel szervült és kristályosodott ki egy korszakot tanúsító és megérzékítő narratívává. S még valami kezdett működni benne, ami szintén a történelmi regény tantételszerű sajátossága. (Mert ugye a beatkorszak a közelmúlt történelmévé merevedett ki a szemünk- életünk előtt.) Ugyanis nem egy-egy korszak főszereplőinek életrajzai mentén lehet felépíteni a hiteles elbeszélést, hanem épp ellenkezőleg: a mellékszereplők figuráira, tapasztalataira fölfűzve. Ezt nyújtotta a Beat(korszak)regény váza: a Tabán „Beatünnepein” föllépő zenekarokkal készített mélyinterjúk, s velük a Kék Csillag, Tolcsvay Trió, Sakk-Matt, Mini, Kex, Syrius együttesek sagái, s valami mágikus-szimbolikus erő folytán a Locomotiv tagjaival el nem készült beszélgetések. Ezt a sűrű szövetet szövi-burjánozzák át a szerző – még nem rockújságíró – emlékei az ő saját beatkorszakából – bulik, utazások, és mindenekelőtt szerelmek -, s majd az onnan kitépődés keservei, ami már „voltaképpen regény.”
