Egy pár napja nem olvashattatok újabb bejegyzést. Ugyanis valósággal megdermesztett a kétely és zavar, hogy mit is jegyezzünk fel? Vajon lehet-e itt és most másról írni-nyomot hagyni, mint a koronavírus tombolásáról – tragikus számai tükrében? Velük indul a nap, hogy mint egy anti-antidepresszáns nyomja rá…
Most sem – meddig nem? – lehet közhelyesen boldog peszahi ünnepeket kívánnunk. Mert megmenekülésünk történetét újra szenvedjük a jelen időnkben. Ezért nincs mit ünnepelni! A nemzedékünknek az jutott ki, hogy ha nem is újra, hanem más formában élje meg a világunk és népünk apokaliptikus megpróbáltatásait.…
Amikor elindultam a nagymarosi hetivásárba, a kertkapu mellett észrevettem az első hóvirág utáni bimbófakadást. Mint egy biztatóan megpendített akkord meghatározta egész napra a jókedvem. A buszmegállóban, mert volt néhány percem, rákattantam a smartphone-hiradóra, amely tudatta, hogy újabb rekordot döntött Magyarországon a fertőzöttek – közel 10…
A koronavírus korszaka megtanított a figyelésre. Remélhetőleg nemcsak az online hírekre – még ha e jegyzetet szintén ott vetjük képernyőre, hol máshol? – hanem a magunkba és közvetlen környezetünkre figyelésre – amit éppen csak kiegészít-hatványoz a digitális térből beszerezhető tudás. Az elzártságban nagyobb jelentőséget kapnak…
