Sorry, this entry is only available in Magyar.

Micsoda jó sors(választás) talál itt a 5784/2023-as hanukáján itt, a Makkabeusok földjén? Bizonyára: elgondolkodni több dimenzióban is a „múlt és jövőn”.

A jelent meg ragadó kérdés: a hanukai nesz, azaz csoda. Vajon, ebben a háborúban a mától számított nyolc nap, mit hozhat el? Ezt idézik-kérdezik, erre támaszkodnak a frontkatonák – akik Gázában is meggyújtják az elődeikre emlékező mécsest –, a háborút menedzselő Izrael állam vezetői – oldal különbségeiket oly példaadóan föladva – s, a Gázában fogvatartottak (hatufim) családtagjai és szimpatizánsai.

Kell–e ennél több? Csodára várni, csodában bízni a Makkabeusok földjén.

S az el(magára)hagyott kontinensen?

A csoda ott is szintén várat magára.

Ha igen.

Kondícióit, lásd: alant. (https://multesjovo.hu/en/vezer-cakk/de-jo-hu-de-jo/)

Ahol, és még mindig (mindörökre?) csak szamizdat formában nyilváníthatni véleményt a sorsomról és televényéről, amelyet, lehet mélyebben átpásztáz a nézőpont:

Az ó- és újkori Makkabeusok földje, és sorsválasztása.

A legfiatalabb túsz, ha él, a fogságban töltötte be első éves születésnapját.

Nagynénje nem hisz a haláláról szóló Hamasz bejelentésnek, s bízik benne, hogy él.

Kőbányai János:

Még mindig de jó…

A Szimhat Tóra-i háború 60. napján

Jaj de jó még mindig, hogy innen, a kontinensnyire arrébbnyi távolságból szembesülhetek szülő közegemmel, amely ha akarom, ha nem, elvehetetlenül (?) még az enyém. (Minderről dédapám, Klauber Ignác torontálvásárhelyi kereskedő gondoskodott, aki nem tűrvén, hogy unokái – egyiket, Zoltán nagybátyámat ismerhettem, a másik Ukrajnában pusztult el munkaszolgálatban, apám még nem élt, ő később született Kőbányán – ne magyar iskolában tanuljanak, s ezért 1920-ban áttelepült Pécsre (ott is van eltemetve) két fiával, s azok egész családjával egyetemben. Hovakerülésembe, ha nem is ilyen teátrálisan, de közrejátszott szintén soha nem látott, Jeret Mór nagyapám – vezetéknevét egész életemben használom, amikor be írom-diktálom: az „anyja neve” adatot – aki egy lengyel – galíciai – kisvárosból települt át nyolc éves korában, özvegyen maradt anyja döntése következtében, aki úgy gondolta, hogy Budapesten jobban talpraállhat.)

E földrajzi pozícionáltság arról is elgondolkodtathat, hogy a szónak/fogalomnak: emigráció a 21. század Magyarországán van-e értelme? Valószínűleg kikopik a köznyelvből, használatból, s megmarad történészek szakterületének. Nemcsak azért mert ma magyar útlevéllel, sőt személyi igazolvánnyal a világ egy tetemes részén ott tartózkodhatok-élhetek, ahol akarok, minden nehezen visszavonható döntés, bürokratikus eljárás nélkül, – de még inkább a digitális univerzumnak köszönhetően. Ugyanis e világban „tanyát ütve” és megfelelő eszközökkel fölszerelkezve teljesen mindegy, honnan és milyen nyelven olvasom az újságokat és nézem a televíziót. Csak legyen hozzá föltöltésre rendelkezésre álló áramforrás – egy konnektor –  és egy okostelefon, amely nélkül egy kis egészségügyi sétára sem ugrok le. S, ami az értelmiségi áram(lat)forrást, kommunikációt – whatsapp, email – illeti: szintén megszűntek a határok és távolságok, mert sajna Budapesten is ódivatúnak tetszik – a Coviddal már szinte intézményesülve – a személyes kontaktálás. Ugyanis az online lehetőségek és kitágulások (legújabban már nyelvet sem kell bebiflázni, gyakorolni az olvasáshoz) a számítógéphez kötnek, s ezzel minden megszorító intézkedés nélkül zárnak be egy kellemes lakás-űrhajóba. Se bankba, se élelmiszerboltba nem kell, sőt: nem is ajánlatos elfáradni, nemcsak a kényelem, de az alkotó(termelő) kapacitás jobb kihasználása miatt sem.

Akkor mégis mit jelenthet ma, 2023 vége felé a fizikailag-földrajzilag mégis behatárolható távolság?

Ugyanis kilépni az online által kinyitott-bezárt térből már azonnal  problémákba ütközik. Erre mutatott rá minap az izraeli Nemzeti Biztonsági Tanács intése, amely 80 országba nem ajánlja, valahol tiltja is, izraelieknek az utazást. Szinte egész Európára érvényes a figyelmeztetés, Magyarország is szerepel e listán. Vagy ha mégis megkísérlik a kalandot, vagy üzleti utat – így az utasítás –: tartózkodjanak izraeli/zsidó voltukat feltüntetni. (Itt tartunk 80 évvel a holokauszt után.)

Mindez a zsidókra (tehát rám) is vonatkozik. Hiszen nem izraeliek is viselhetnek kipát, parókát, és más zsidó szimbólum-ruhadarabot. (Ajánlatos nyakláncot, bross-t is váltani?) Jómagam nem hordok – egy rövid neofita baal tsuva (új megtérő) periódusomat leszámítva – ilyesmit, de a feleségemmel héberül beszélek. Megtehetnénk, hogy Európában, utcán és más közösségi térben, az angolt erőltessük – legfeljebb egy vén szivar botladozó csajozásának tűnne a kapcsolatunk, mert azért nagyon eltérő dialektusban törnénk az english-t. Lehet, ezért is jobb – bár nem ez volt a szempont, hanem a Szimhat Tóra-i háború kiszámíthatatlan alakulása –, hogy itt ragadtunk Izraelben, ahol nem tanácsolnak el a Biblia nyelvének közösségi térben való használatától. Heves viták és fontolgatások után maradunk a fenekünkön, s feleségem ezúttal nem kapcsolódik ki a hanukai szünetére a light-osabb európai atmoszférában, mint majd minden évvégén, s nem fogadja s hanukai gyertyagyújtással, fánkkal és más finomságokkal budapesti híveit.

Tehát egzisztenciálisan is érint, hogy milyen közegbe-megítélésbe kerül most Izrael (az izraeliek) ügye. S nem különben, bármennyire is szeretnék, de mégis elválaszthatatlanul, a zsidóké.

Hol keresném ennek az ügynek, és megítélésének majd kijegecesedő hullámzását máshol, mint a – egyébként szintén a digitális világ megtizedelte – sajtóban? Amelyet bárhol, s bármilyen mennyiségben, vagy irányultságban olvashatok, s csodák csodájára, nem a kurucinfóban, hanem az Es.hu-n, bármennyire is ki vagyok szántva onnan, s ahol az elmúlt hetekben is elkeseredve próbáltam már nem egyszer valós, vagy megengedem: másik (az izraeli/zsidó) szempontot is szóhoz juttatni.

Lehet, mániámmá vált, hogy e háború, pontosabban tömeggyilkosság, s annak jövőbeni elhárításának kísérlete nyomon követése a legbeágyazottabb magyar értelmiségi közvéleményformáló fórumon. Vajon mikor festik le ott azt a szenvedést, amit ez a holokauszt megannyi sebét újra feltépő támadás mért az izraeli (zsidó: azaz a diaszpóra-) társadalomra? S akár említés szintjén is, mikor merül fel a túszul ejtettek sorsa –  kiszabadításuk a nagyon is sokszor emlegetett gázai okkupáció deklarált célja. Különösen azután, hogy Izrael milyen árat fizetett már a gyerekek, asszonyok egy részének a hazahozásáért. Itt is fontos az etimológia, amit a híradókban nem csak nekem, tanulónak, de az anyanyelvűeknek is súlykolnak: nem tűzszünetről (hafszakat es) van szó, hanem hafuga-ról, a harcok ideiglenes fölfüggesztéséről. (Ugyanis a tűzszünet kifejezéssel valamilyen szinten legitimizálnák a Hamasz terror szervezetet.) Izrael az ártatlanul elraboltakért, számukat megháromszorozva, törvényes bírósági eljárás során elítélteket engedtek szabadon a börtönökből, – pedig ez egyfajta mégis-legitimáció. De az igazi árat a hadserege támadási lendületének a megtörése jelentette, ami sok izraeli katona életébe kerül nap, mint nap, mert a Hamasz rendezhette sorait és üzemanyaghoz is juthatott. A visszaszerzett nőkről és gyerekekről pedig kiderült, hogy milyen körülmények között tartották fogva őket, ami posztraumás állapotba hozta – feltehetően életük végéig – nemcsak azokat, akik ezt átélték, de magát az izraeli társadalmat is. (Vita is folyik arról, mit lehet a közönség elé tárni a történeteikből. Ugyanakkor, mint ezt a holokauszt irodalomból ismerjük: a kibeszélés, a diskurzus – nem csak a pszichológusnál – a gyógyulás útja is egyben.) Feltehetőleg a borzalmak tanúsága miatt – ha élnek még –, nem engednek el több ilyen szerencsétlen „sorstalanságra” ítéltet, hanem inkább befizetik érte a Gázai övezet elpusztításának árát – mert még nagyobb bűntettekre derülhetne fény. (A sajtónyilvánosságtól kísért túsz szabadításokra az izraeli gyerekeket és öregasszonyokat bedrogozták, hogy jó hangulatban tűnjenek a kamerák előtt. Azonban – és ebben teljesen igazuk van a Hamasz médiaszakembereinek – az elpusztított városnegyedek, megcsonkított gyerekek vizuális reprezentációja nagyobb nyilvánosságot, s főleg kifizetődőbb médiumfigyelmet érnek – a világnak azon a felén, akiknek a zsidók kétezer év utáni visszatérése elsősorban köszönhető.

Maradhatok még a zárójelben?

Csak úgy megkérdezném itt, hogy a szervezettől, amely ama gyászos október 7-én fesztiválozó, vagy vallási ünnepre készülő tömegeket mészárolt le, némelyiküket lefejezett, vagy élve elégetett, vagy „csak” csoportosan megerőszakolt, hogyan kereskedhet a lebombázott lakónegyedek, sebesült gyerekek tragédiájával? Így! Oké. De a világ ezt miért szopja be oly könnyen és lelkesen?)

„Félreértések elkerülése végett” vallom: „Minden ember fenség, Észak-fok, titok, idegenség”, s ahogy a Talmud tanítja: „Ha egy embert elpusztítasz, az egész világot pusztítod el”. De akkor – kérdezem barátsággal – az egész világ – a maga nemzetközi szervezeteivel, az ENSZ-től a Vöröskeresztig – miért nem tudja kiszabadítani a semmilyen törvények szerint sem jogosan fogva tartott túszokat, vagy csak egy kis aszpirint eljuttatni annak, aki rászorulna közülük? Miért nem tudja rábeszélni a magukat palesztinnak valló gázai lakosokat, és vezetőiket, hogy ez a feltétele, hogy vajas kenyérhez, gyógyszerhez, bombamentes napokhoz jussanak. S ha minderre képtelen, mert nem rendelkezik ehhez elég erővel, befolyással (???) – miért foglalatoskodik oly nagy mellénnyel azzal, hogy ezt Izrael milyen áron és módszerekkel teszi? Hiszen ezzel az elkövetőket legitimálják.

S mit ajánl Magyarországon, a nagy Sorstalanság-ot kihordó közeg fóruma? (Már 2001-ben is felvetettem, hogy a kánoncsinálók, ha nem vették észre, hogy Nobel díjas alkotott közvetlen környezetükben, miért nem mondtak le, vagy miért nem kérdőjelezte meg autoritásukat senki?) Az Élet és Irodalom nem foglalkozik már több mint egy hónapja a délizraeli kibucok lakossága sorsvesztésével. Sőt, arra biztatja a sorsukat visszanyerni kívánókat – hogy a soából kimentett sorsukat adják fel. (De nem végiggondolva, vagy csak furmányosan ki sem mondva nem firtatják: akkor mit kezdjenek vele, miután már az Endlösungból úgy ahogy kipiszkálták.)

Vajon mit lehet olvasni az És – igaz másfajta  hátteréből, de kórusa hangfekvéséből ki nem lógva – egyik vezető influenszere tollából e háború hatodik hetében, már a címében is a tízparancsolat népe képébe suhintva? (Bokros Lajos: „Az emberi méltóság védelmében” Élet és Irodalom, 2023. december 1.)

Szerintem jobban tette volna – a saját érdekében –, ha nem pengeti fogalmazványa elé a –– már ürességében oly kollektív riff-et: „Minden félreértés elkerülése végett előrebocsátom: a Hamász október 7-i terrortámadása a védtelen és ártatlan izraeli lakosság ellen felháborító és teljes mértékben elítélendő cselekedet volt. Izrael államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is megvédeni polgárait. A Hamász terrorszervezet elleni hadjárat ezért jogos önvédelemnek tekinthető.” Az írásnak is vannak törvényszerűségei. Ha így kezdi, akkor azt kellett volna kibontania a folytatásban, ha ez így igaz, akkor Izrael – netán maga a „nemzetközi közösség” –  hogyan valósíthatja meg ezt a jogérvényesítést? S ha erre fókuszál, akkor aligha ostorozhatja az ártatlanul megtámadottat a dolózus támadó helyett. S persze nem füllenthet ennek érdekében – közismert tényeket meghamisítva. Ez közül a legfeltűnőbb: „A Gázai övezet a világ legnagyobb lélekszámú, túlzsúfolt szabadtéri börtöne, ahol a lakosságot a Hamász erőszakos hatalomátvétele óta teljes bezártságban tartja egyrészt maga a terrorszervezet, másrészt Izrael Állam, harmadrészt a vele szomszédos Egyiptom.” Még a cikk, amellyel vitába szállt is fölhozza a közismert tényt, hogy „ …palesztinok ezrei járnak át dolgozni Izraelbe, ahol a fizetésük a tízszerese az otthoninak, és nem robbantgatnak. Na, most őket küldték haza, biztonsági okokból.” (Kertes Attila: „Távolabb a gyűlölettel” Élet és Irodalom, 2023. november 17.) Hiszen köztudott a magyar újságokból, TV híradókból is, hogy munkavállalók ezrei közlekedtek a Gázát Dél-Izraeltől elválasztó határállomáson át, s ugyanezen az útvonalon bonyolódott tekintélyes áruforgalom is. Tehát lezárásról beszélni izraeli részről …. most minek eufemizáljam? Vagy: Izraelből jön az áram, s a vízellátás nagy része is. Ami talán kevésbé közismert, hogy az elpusztított dél-izraeli településen dolgozó vendégmunkások adhatták az információkat a pusztítás és túszejtés gyors és hatékony véghezviteléhez. Az egyik idős, visszaadott túsz hölgy – 84 éves férje még a Hamasz pincéiben szenved, ha még él – fő missziójának tekintette, hogy gázai rákos betegeket vigyen fel tel-avivi kórházakban, ahol hatékonyabban tudták kezelni őket. Az egyiptomi elzárás, lehet furmányosabb: az elképesztő mennyiségű hadianyag csak onnan jöhetett, – az alagutak bejáratáig csak el kellett jussanak. Az egész világ majdani befolyásért tülekedő segélyszállítmányai is Egyiptomon keresztül érkeznek, még a háború alatt is. Sőt: még a Hamaszt sem lehet vádolni az elzárással, hiszen ha az általa kézben tartott területről ezrével járhattak át dolgozni az el nem ismert, elpusztítandó országba, akkor ő sem zárt olyan hermetikusan – lehet, belátták, hogy valamiből a népnek élnie is kell. S az Egyiptommal érintkező alagutakon minden más terméknek is utat engedtek – megfelelő sáp kivetésével. Tehát épp ellenkezőleg: Gáza – hiszen ez a kulcsa az ott folyó eseményeknek – az egész világ találkozási, vagy inkább: érdekeltségi pontja. S mivel most nagyhatalmi pólusok mentén éppen átrendeződik, nem engedheti meg magának senki az erkölcsi megfontolásokat – így az izraelieknek (zsidóknak) el kellene viselniük ezeket a „realitásokat”, még akkor is, ha csak élni (netán az életet élvezni) szeretnének, 2000 éves hányattatásuk után.

Ezzel kapcsolatos Bokros – nem tudok ilyen tudatlanságot feltételezni, de akkor mit? – történelmi ismeret hiánya is. Gázát és Ciszjordániát Izrael a hatnapos háborúban olyan államoktól „szállta meg-el”, akik nem ismerték el létezését – Jordániától és Egyiptomtól. Az újabb háborúk és nagyhatalmi sakkozások során megkötött hideg békék nyomán ezeket a területeket nem akarták visszavenni. Miután hosszú évekig üresen álltak –  egyébként izraeli baloldali kormányok alatt – biztonsági okokból is engedélyezték, hogy ott zsidó települések létesüljenek. Igen, néha a szélsőséges telepesek rettenetes bűnöket követnek el a „stáhim”-okon, azaz a területeken – amelyért rendre elnyertik törvényes büntetésüket. Azonban Bokros megemlíthette volna, hogy e telepesek ellen folyamatosan követnek el merényleteket, gyilkosságokat – heti szinten. (A szintén büntetőeljárás alá vont elkövetők családja jó apanázst kap mindezért, a börtönbe vetettek pedig – ez a mostani „háború” egyik oka – túszejtéseket követő túszcserékben bizakodhatnak.)

Bokros nemcsak (volt) államférfi, de közgazdász is. Ahogy nekem lecsengett, az egyik legprogresszívabb, nem a magyar gazdaságot, de a magyar rendszerváltást követő közgondolkodást is megváltoztató „csomag” atyja. Ránézett-e valaha minapi témája térképére? A két, most palesztinként azonosított – és valóban az elmúlt évszázad harcaiban azzá is identifikálódott – parányi terület gazdaságilag, természeti kincseit, valamint közlekedési lehetőségeit tekintve vajon funkcionálhat -e önálló államként? Még ha nálánál befolyásosabb, hosszabb ideig regnáló vezetők ezt a nótát is mantrázzák, minden felelősség nélkül.

(Heller Ágnes mesteremtől megtanultam, hogy az antiszemitizmus nem jobboldali sajátosság, sőt! Kezdve Marxtól. Ő, és a most elment Vajda Mihály ezektől mentesek voltak – Misu két nappal a halála előtt cikket ígért a Múlt és Jövőnek erről, s levelezésünkben megbeszéltük az És-ben folyó diskurzust is.)

S még szálazhatnám tovább Bokros megszólalása félrehordásait. (Például az ártatlan gyerekek vádját. De e gyerekek szülőkhöz tartoznak – ők nem felelősek éppen a fiaik, lányaik örök sorstalanságát megbéklyózó rendszerért, amivel azonosulnak? Amit tűrnek vagy támogatnak. S vajon mi  a különbség a sok ezer rakéta kilövése között? Ugyanis a soraim írása közben is érkeztek Izraelbe rakéták, két napja a feleségem idegesen behurcolt az óvóhelyre egy valóban ijesztő szirénázás közben. Az veti fel a felelősséget, hogy az egyik oldalon a repülő gyilkok nem buhera minőségűek?) De nem feladatom cáfolgatás, hiszen mindez egy közönséges újságolvasó számára is nyilvánvalóak.

A kérdésem inkább – de jó, hogy kontinensről arrébbról: noha ez a digitális térben csak lelki tényező – hogy miért uralkodhat ez a tendencia a magyar szellemi élet e szegmensében? Mi a gyökere? Perspektívája? S benne hogyan alakulhat az én – már nem hosszú – jövőcském?

Netán tanúi feladataim?

Modiin, 2023. dec. 5.