Sorry, this entry is only available in Magyar.

Azon a Fekete Szombaton éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Megdöbbenés és elborzadás kerített hatalmába, hogy Izrael Állama nem képes megvédeni polgárait, holott a biztonságos otthon nyújtása az ország létjogosultsága! Az áldozatok száma óráról órára nőtt, tízről húszra, 90-re, százra, több mint 1000-re. Ahogy felismertük a mészárlás mérhetetlenségét, arról is kaptunk jelentéseket, hogy a nem-emberek milyen bestiális módon csonkították, ölték meg, barbár orgiában, gyerekeket, csecsemőket, nőket, fiatalokat, öregeket. Megkínozták, feldarabolták, élve elégették őket, mert zsidók voltak. Százakat ejtettek túszul. A képek minden csatornán keresztül áradtak, és nem meglepő módon 2000 éve felhalmozódott rémálmokat ébresztettek fel kollektív tudatalattinkban. Egy pogrom Izrael földjén! Egy támadás a zsidók ellen, a soá óta a legtöbb áldozattal! Egy támadás, amelyet a zsidók kiirtásának, a zsidó állam elpusztításának deklarált céljával hajtottak végre. Elképzelhetetlen… Videó- és hangüzenetek lavinája azoktól, akik segítséget kérnek, akik búcsúüzeneteket küldenek szeretteiknek, akik kétségbeesetten várják az életjel szeretteiktöl. Telefonok csörögtek szerte a világon, hogy összekapcsolják a családtagokat és a barátokat mindenütt, mindannyian a rémületben. Szívszorító megpróbáltatás!

Megbénultunk a gyásztól. Sokan velünk éreztek, ismerösök és ismeretlenek küldtek részvétnyilvánító üzeneteket. A világ fővárosainak ikonikus épületei Izrael színeit lobogtatták, nyugati államok elnökei Izraelbe látogattak, részvétüket fejezték ki, és megígérték, hogy a zsidó nép mellett állnak a terrorizmus elleni harcban. A teheráni és még az egyetemi kampuszokon is zajló mészárlást ünneplö tömeg aberráltnak és elszigeteltnek tartottam. Néhány napig egy hullámhosszon éreztük magunkat a civilizált világgal.

Az izraeliek összezárták a sorokat. Az egzisztenciális veszélyhelyzetben összefogtak, hogy megsemmisítsék a gyikoló szervezetet, hogy kiszabadítsák a túszokat. Az ország az előző hónapokban megosztott volt a Legfelsőbb Bíróság hatáskörének korlátozását célzó igazságügyi reform előmozdítása miatt, de a barbár támadás erős összetartó erőt nyújtott.  A tartalékosok, köztük azok is, akik a kormány politikája elleni tiltakozásul kijelentették, hogy a továbbiakban nem vesznek részt katonai kiképzésen, azonnal szolgálatra jelentkeztek. A világ minden tájáról, az izraeliek az első géppel tértek vissza, hogy egyenesen a frontra menjenek. A Legfelsőbb Bíróság hatalmának korlátozására tett kísérlet elleni tiltakozó mozgalom egyik napról a másikra óriási hálózattá alakult, hogy segítsen a vérengzés túlélőinek és a déli és északi ágyúzás miatt kitelepítetteknek. Megbátorodtunk.

De nem telt el egy hét, és megkezdődtek az úgynevezett palesztinbarát tüntetések. Valójában ezek Izrael-ellenes és antiszemita tüntetések. Az iszlamista terroristák, a Hamász nem törődik a palesztin civil lakossággal. Ezt hangosan és világosan kitrombitálták október 7-e előtt és után is. A gázai civilek emberi pajzsként szolgálnak számukra, és haláluk, különösen a palesztin nők és gyermekek halála, szívesen használt propaganda fegyver számukra, mert felháborodást és elítélést vált ki. Egy dolog világos: ők nem képmutatók.

A Sydney-től Londonig és vissza, Izrael-ellenes és antiszemita jelszavakat lobogtató tíz- és százezrek nem látják, nem hallják, nem olvassák, hogy mi a realitást? Elgázosítani a zsidókat! Azaz: Zsidó népirtást akarunk. „Szabad Palesztinát a folyótól a tengerig!” Ez azt jelenti: Izraelt töröljük le a térképről, és logikus folyományaként, a lakosaikat dobjuk a tengerbe, ami a “kiirtás” metaforája. Az összes lakost! A Hamász nem válogat, nem diszkriminál, a Hamász a gázai határon lévő kibucokban néhány szegény thaiföldit és beduinokat is beledobott a holttestek hekatombájába. A kritika és az elítélés célpontja azonban nem a Hamász, hanem az izraeli állam válasza az október 7-i pogromra és az izraeli városok folyamatos bombázására. Ez egy védelmi háború, ahogyan a világ bármelyik állama tenné egy ilyen helyzetben. Több ezer palesztin civil áldozat van, ez egy újabb tragédia. Azonban, hogyan lehet katonai eszközöket megsemmisíteni és túszokat kiszabadítani anélkül, hogy áldozatokat okoznánk, amikor az ellenség kórházak alatt és iskolákban rendezkedik be?

Részt vettem tüntetéseken Genfben, részt vett rajta néhány száz ember, és Londonban, a Trafalgar téren, több tízezer. Együtt sírtunk, amikor hallotuk az október 7-i mészárlás túlélőinek vallomásait, imádkoztunk a túszokért, hogy élve térjenek vissza. Egyetlen gyűlöletre vagy bosszúra való felhívást sem hallottunk. Bátorságot vettünk, és az Ám Israel Hai-t énekeltük, Izrael népe él.

Genfben több tüntetés is volt a túszok szabadon bocsátásáért. Én kék-fehér zászlóval a kezemben álltam egy körülbelül 10-12 fős sorban (később jöttek még mások is), a túszok néhány portréjával szépen felsorakoztatva egy sarokban a Place des Nations téren, az ENSZ épülete előtt. Néhány járókelő megállt, és meghatódva, sőt, némelyikük felkavarva nézett rám. A legtöbben sietve folytatták útjukat, néhányan az ENSZ felé tartottak, mert ott volt intéznivalójuk, tekintetüket egyenesen előre szegezték, nehogy keresztezzödjön a miénkel, nehogy szembesüljenek a portrékon látható mosolygó arcokkal. Bár, azt hiszem, az elrabolt, szüleiktől elszakított csecsemők iránti együttérzésük egy jottányit sem csökkentette volna a palesztin civilek iránti empátiájukat. Bevallom, elöntött a gyász. Örülök, hogy a szüleim nem élnek, hogy tanúi legyenek ezeknek az időknek.

Az antiszemita incidensek elharapódznak a világban. Az elit egyetemek professzorai és diákjai, “humanisták”, elítélik Izraelt és támadják a zsidókat. Idióta tudósok vagy tudós idióták? Mintegy 2000 művész, köztük számos híresség, nyílt levelet tett közzé, amelyben elítélik Izraelt, amiért az “népirtást” követ el a palesztin nép ellen. Nem említik a gázai határ közelében lévő településeken megölt 1400 izraelit, vagy a több mint 200 túszul ejtetteket. Szerintem, ha támogatni akarják a palesztin civil lakosságot, akkor helyesebb lenne elítélni a Hamászt, amely lelkiismereti aggályok nélkül feláldoza öket.

Eközben rakéták záporoznak Izraelre északról, délről és egy kicsit délebbről Jemenből, a legszegényebb arab országból, amely polgárháborúban áll. A Huthi lázadók, akiknek sem az izraeliek, sem a palesztinok nincsenek a látókörükben, szuperhatékony és rendkívül drága rakétákat lőnek ki Izrael ellen, a szálakat mozgató bábjátékos Irán ajándékait. A jemeni kormány, amely eddig véres konfliktusban állt a Huthikkal, irányt váltott, kibékült a lázadókkal és elítéli Izraelt.

De fel a fejel, ítélkezzünk igazságosan és nézzük a szélesebb képet. Izrael egy demokratikus, virágzó, erős ország, amelynek hadserege a Hamász katonai struktúráinak felszámolását tűzte ki célul. Eszembe jut, amit a fiam, akkoriban 5 éves korában, mondott nekem, amikor visszatért az első izraeli látogatásából a szüleimmel. “Tudod, valahányszor találkoztam egy katonával vagy egy katonanővel, Mami (anyukám, a nagymamája, aki túlélte Auschwitzot) megállt, és nagy büszkeséggel és meghatódva mondta nekem: “Látod, ők zsidó katonák, a mi katonáink.””. Akkoriban nem értette, miért szokatlan egy hadsereg jelenléte – egy állam számára normális, hogy van hadserege – egy olyan nép szemszögéből, amely 2000 éve ország nélkül volt, és túlélte a holokausztot, és miért olyan fontos ez. Izrael állam megalapítása azt jelentette, hogy a zsidók többé nem tehetetlenek az agresszióval szemben, mint a holokauszt idején.

Az izraeli és a diaszpórában élő zsidók nincsenek egyedül. Sok kormány és szervezet, sok jószándékú ember szolidáris velük. Biden, a bölcs öregember, Ember és igaz barát. Az elmúlt hónapokban figyelmeztette a kormányt, amikor az izraeli demokrácia aggasztóan sodródott, de amikor szükséges volt, azonnal a segítségére sietett. És méghozá hogyan! Néhány temesvári személyiség mert – elismerem, bátorság kell ahhoz, hogy egy vitás kérdésben állást foglaljon – a közösségi médiában egyénileg is megszólalt. Többet vártam volna tőlük, talán egy-egy szervezet elítélhette volna a Hamászt, ha nem másért, de “emberségből”, ahogy egy barátom fogalmazott, és támogatásáról biztosította volna Izraelt ezekben a nehéz időkben. De nincs értelme követeléseket megfogalmazni, amikor az ENSZ, a Vöröskereszt, az UNICEF és az Orvosok Határok Nélkül meg se moccantak. Ne keseregjünk, hanem gondoljunk az emberség bizonyítékaira és a felemelő pillanatokra, mint amikor meghallgatjuk Beethoven Eroicáját az Izraeli Filharmonikusok előadásában, vagy a Jerushalaim sel zahav (Arany Jeruzsálem) című művet, amelyet az izraeli karmester és zongorista Lahav Shani, a francia hegedűművész Renaud Capuçon és az iráni csellista Kian Soltani mély átéléssel, a béke és a jó iránti vágyakozással játszik.

Mit jelent október 7-e a diaszpórában élő zsidók számára? Először is, azon az apokaliptikus szombaton élesen tudatosult bennünk, hogy Izrael létezése létfontosságú számunkra. Emellett egy új valóságra ébredtünk. A világ nagy része antiszemita. Megszoktuk, hogy a zsidó intézményeket a közrendvédelmi hatóság őrzi, most további ellenőrzésekhez és ellensúlyokhoz fogunk hozzászokni.

Egy ősi és mindig új szellem kísérti a világot – az antiszemitizmus. Genfi 12 éves unokánk mesélte, hogy az osztályában a legtöbb diák palesztinbarát, tehát, ebben a kontextusban,  Izrael-ellenes. Az ellenszenv a zsidókal szemben nincs távol. Az édesanyja úgy véli, hogy feltűnésmentesen, észrevétlen kell éljünk. Felháborodtan válaszoltam. Ez volt a gettói zsidó mentalitása, mondtam, elbújni, nem feltűnni. Mi már nem félünk, normálisan és természetesen viselkedhettünk, mint minden polgár. Néhány óra elmélkedés után elpárolgott a magabiztosságom.

Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik félnek. Genf kanton államtanácsa tartózkodott attól, hogy elítélje az október 7-i mészárlást. Félelemből. Ez nem kivétel. Sokan félnek, félnek az iszlamistáktól, a szélsőbaloldaliaktól, a szélsőjobboldaliaktól, a mindenféle színű fanatikusoktól, akik még a demokratikus országokat is megfertözik.

Az biztos, hogy Izrael el fogja pusztítani a Hamász lehetőségeit, hogy újra támadhassa az országot. Sírunk, gyászolunk, a feszültség és a szorongás állapotában vagyunk, de vannak kívánságaink és álmaink a jövőre nézve. Hosszú a lista. A túszok legalább egy részének biztonságos hazatérése. Gyökeres változás a politikai életben, mert az izraeliek jobb kormányt érdemelnek. Középtávon egy demilitarizált palesztin autonóm egység, ami a térség békéjének elengedhetetlen feltétele.

Egy olyan világrol álmodunk, ahol többé nem félünk egymástól.

Genf, 2023, november, 15.

Neumann Györgyi, az utolsó temesvári főrabbi, Neumann Ernő (Magyarcséke, 1917 – 2004, Temesvár) lánya, jelenleg Genfben él.