Sorry, this entry is only available in Magyar.

Két hír hatéves távlatból:

• Torontóban több százan tiltakoznak a rohingyák elleni erőszakkal szemben (2017. szeptember 21.)

• Ezrek vonultak fel a palesztin-barát tüntetésen Toronto belvárosában (2023. október 21.)

Érdekes fejlemény a tíz és százezrek utcára vonulása a palesztin nép szabadsága és függetlensége mellett Európa és az Észak-Amerika nagyobb városaiban. A tüntetők közül néhányan egyenesen a Hámászt éltetik. Önmagában már a tény is hátborzongató, hogy a palesztinpárti tüntetések az évtized legbrutálisabb Izrael ellen elkövetett terrorcselekménye után lobbantak lángra, de még inkább elszomorító az a kettős mérce, amivel az arab világ és palesztinpárti nyugat-európai polgárok a muszlimok elleni elnyomást megítélik. Kiváló, bár korántsem egyedülálló összevetést kínál a mianmari muszlim vallású rohingyák mostani fejleményekhez nagyon hasonló esete.

A rohingya fegyveres lázadócsoport, az Arakani Rohingya Üdvhadsereg (Arakan Rohingya Salvation Army) 2017. augusztus 25.-én egy koordinált támadást indított a mianmari határátkelők ellen, amelyben összesen 12 tisztviselőt és katonát öltek meg. A csoport a támadást a rohingyák több évtizedes, de 2016-tól kifejezetten brutálissá váló elnyomására és üldöztetésére válaszul adták. A mianmari hatóságok és a bosszúvágytól feltüzelt buddhista nacionalista csoportok Dél-Kelet Ázsiában rég nem látott brutalitással torolták meg a támadást. Az akció során a katonaság több száz rohingya falut felgyújtott és elpusztított, rohingya civilek ezreit ölte meg, rohingya nőket erőszakolt meg és szexuálisan bántalmazott. Számtalan, európai vagy magyarországi gyomorral megemészthetetlen történetet lehet elolvasni az interneten néhány kulcsszó segítségével. Egy erdélyi újágírónak adott beszámoló foglalja össze talán legjobban az átélteket:

„A mi falunkat is felgyújtották, ezért a házakat hátrahagyva a folyó felé menekültünk. Amikor elértük a vizet, összegyűjtöttek bennünket. A katonák egy csoportja körülvett bennünket, a többiek gyújtogattak. Beleállítottak a vízbe, majd a szemünk láttára lelőtték a férfiakat. Aztán visszavittek bennünket, nőket a házakhoz, levetkőztettek, megaláztak. Többeket felgyújtottak, halálra égettek.”

Parászka Boróka: Gyermekvadászat után – Rohingya túlélők vallomásai. 168 Óra

A több mint egy évig tartó, ENSZ által is népirtásnak minősített akcióban 25 ezren vesztették életüket, közel egymillió embert üldöztek el a közeli Bangladesbe, ahol a világ legnagyobb menekülttábora tanúskodik az üldöztetés mértékéről. Ezt az erőszakcunamit az izraeli hadsereg fellépésével össze sem lehet hasonlítani.

A rohingya népirtást világszerte felzúdulás kísérte, nemzetközi szervezetek és államok megtették az elvárt elítélő nyilatkozatokat, de a dolog a társadalom nagyobb rétegeit nem bolygatta meg. Londonban és Torontóban néhány százan tüntettek (a képek alapján inkább néhány tucatnyian), a feldühödött emberek sem Ankarában, sem Kairóban nem vonultak a mianmari nagykövetség elé, ahogy teszik azt a palesztin áldozatok kapcsán. Banglades mellett csupán Indonéziában és Pakisztánban volt érdemi megnyilvánulás, azokban az országokban, ahol jelentős számban élnek rohingya menekültek.

Na mármost két magyarázat lehetséges: vagy a rohingyák nem foglalnak el olyan előkelő helyet az „elnyomott muszlimok” áldozati hierarchiájában, vagy a közvélemény az elkövetőkre alkalmaz eltérő standardokat. Elnézve a több tízezer embert megmozgató varsói palesztinpárti tüntetésen feltűnt és nyilvánvaló antiszemita transzparensével elhíresült norvég diáklánnyal készült interjút, erős a gyanú, hogy a második opció a helyes megoldás. (A rohingyák mellett nem volt Varsóban tüntetés.) Az Európa legjobb egyetemein kiművelt diáklánynak láthatóan nehezére esik különbséget tenni ellenállás, valamint kínzásokkal, nemi erőszakkal és gyerekek elrablásával kísért terrorakció között.

„Október 7.-én a Hámász ellenállást tanúsított a 75 éve fennálló genocídiumnak és elnyomásnak. Amit a civilekkel tettek, az természetesen nincs rendben (not okay), de egy ENSZ határozat értelmében teljes mértékben joguk van arra, hogy saját jogaikért és szabadságukért kiálljanak, amikor az országuk olyan sok éve el van nyomva az Izraeli kormány által.”

Úgy tűnik, hogy az elmúlt száz év közel-keleti konfliktusaiban a palesztin áldozatok abszolutizálódtak. Így tehát amennyiben muzulmánok egyes csoportjai más muzulmán országok támadásának, a kínai kormányzat elnyomásának vagy éppen buddhista nacionalisták leszámolásának esnek áldozatul akkor az elintézhető némi sajnálkozó pillantással. Ha az áldozat azonban palesztin, akkor elengedhetetlen utcára vonulni az „elnyomó és népírtó cionista rezsim” ellen.

Csak azt kívánhatjuk, hogy egyetlen gázai civil se essen áldozatul az izraeli hadsereg műveleteinek, amelyek a túszok kiszabadítását és a Hámász felszámolását szolgálják. Valószínűleg azonban ez sem változtatna az utcára vonult embermilliók véleményén, mivel itt nem az áldozatokon, hanem az „elkövetőkön” van a fókuszpont.

Olosz Levente