Sorry, this entry is only available in Magyar.

De jó lenne, ha csak a rutin újévi üdvözletet kellene számítógépre vetni! De úgy látszik, minden nemzedékben elérkezik az a pont, amikor az ünnepek rutin értelmezési tartománya megtelik különleges jelentéssel – s megmutatja a „mindennapi élet” által elrejtett igazi: fenséges, és ugyanakkor rettenetes: valódinak tűnő arcát.

Ilyen periódus elé nézünk, amikor 5781 évünkbe lépünk. Ha valamikor, akkor itt és most: oly életközelivé vált a kérdés, hogy vajon beírattatunk, avagy nem az Élet könyvébe?

Mi személy szerint, s maga a világunk. Életmódunk, kultúránk, világrendünk.

A napjainkat azzal kezdjük, hogy a képernyőn azt keressük, hány embertársunk ment el, itthon, Izraelben, a világban. Milyen a megbetegedések – egyre fenyegetőbb – trendje? Nem sok figyelem marad az ünnepi élőkészületeknek – annál is inkább, mert, ha akarnánk, se tudnánk úgy eltölteni, ahogy megszoktuk, ahogy illik: zsinagógában, családi közösségben.

Izraelben, ahol a legtöbben – és egyedülállóan, állami szinten – megtartják a világ teremtésének ezt az évfordulóját, most a teremtett világon egyedülállóan

az egész országot teljesen lezárják, hogy a dühöngő gyilkos járványt megfékezhessék. Nem kevés kérdést, kételyt hagyva a könyörgő imák erejét illetően – s vele az emberiség legősibb kérdéseinek, hogy ki által, s mivégre rendeltettünk e Földre, milyen pályát és sorsot betöltendő.

Mindehhez nincs sok hozzátenni való. Ez kívül esik azon, amihez az ember – az egyszerű, avagy az értelmiségi – hozzá tud szólni. Csak a túlélés izgatja, ha van rá különleges oka. A Múlt és Jövőnek van. (Avagy – még

– úgy tudjuk: igen.) Tanúnak lenni, s felmutatni, hogy ez a „törzs” mit hozott itt létre rövid, de annál termékenyebb „kivirágzása”, s még annál is tragikusabb „kiszántása” során. Ez a magyar zsidó reneszánsz ellehetetlenülésére döbbenés tantuszának leesése óta a programunk, a legitimációnk.

Sok jel figyelmeztet , hogy ezt az ügyünket, talapzatunkat is kikezdte az idő. Erre utal, mind a hasábjainkon, mind e hírlevelekben megsokasodó nekrológok sora. S ugyanezt a kételyt feszegeti a koronavírus kora is – amely az egész világon épp most húzogatja ki a talajt az effajta (lehet, hamarosan a lomtárba kerülő) kulturális tevékenység alól.

Van tehát okunk minden erőnkkel azt kémlelni: be lehetünk-e írva az Élet könyvébe? Hogy ezért imádkozunk, ezt óhajtjuk, az ugyanolyan természetes, mint az életben maradáshoz, a méltó élethez ragaszkodó ösztön. Ehhez az elemi kívánáshoz nem kell a gyülekezés háza, noha ez is az életünk része volt, nem beszélve a szüleinkkel való elszakíthatatlan kapcsolatot tartó (maszkir) imákhoz, amihez megkívántatik a gyülekezet támogatása.)

Nem tudunk semmit sorsunkról, ezért nem tudunk semmit ígérni. Az elszánt akarásunkon kívül.