Sorry, this entry is only available in Magyar.

Az 1873-as kolerajárvány idején Hajdúnánáson furcsa jelenségre figyeltek fel a helyiek. Egy zsidó esküvőt tartottak a város zsidó temetőjében, abban a hiedelemben, hogy ezáltal megszűnik a járvány. A zenét cigány muzsikusok szolgáltatták.
A spanyolnátha – a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnátha járványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. A járvány jelentősen érintette a magyar zsidóságot is. „Apai nagyanyám, Jakobovics Mórné lánykori neve Lefkovics Katalin, zsidó neve pedig Gitl, 1857-ben született Homonnában. Nem tudok róla szinte semmit, mert születésem előtt halt meg. 1918-ban influenzajárvány dúlt a városban, amelynek a nagyanyám is áldozatául esett.”- meséli Marta Jakobovics holokauszt túlélő.¹ A zsidó családtörténetekben számos hasonló esetről értesülhetünk.
A pusztító járványra mindenki a megoldást kereste. A betegség nem szűnő tombolására a vallásos zsidóság ezért egy különös régi haszid szokást elevenített fel, bízva a járvány megszűnésében. Az ortodox közösségek ehhez kérték a csodarabbik tanácsát. A miskolci ortodox hitközség rabbijai látva a spanyolnátha áldozatainak nagy számát, Bodrogkeresztúrra utaztak, ahol a híres rabbi, Reb Sájele segítéségét kérték a hagyomány felélesztésében, melynek lényege: két beteg vagy nagyon szegény sorsú fiatalt kell összeadni a temetőben, a hozományukat pedig a közösségnek kell összeadnia.
,,És mikor pusztitó járványok dühöngtek a vészszel szemben tehetetlenül álló emberiség közt, akkor a vallásos és istenfélő emberek adakozásából összegyűjtöttek egy nagyobb összeget. Aztán kikerestek maguk közül egy szegény és árva leányt, meg egy szegény és dolgozó fiut és összeházasították őket. A legenda ezüst gyöngyü és rejtélyes szavai szerint  ezt az esküvőt künn, a holtak birodalmában, a csendes és porladó holtak között kell meg tartani…”– olvasható a miskolci Reggeli Hírlapban.²
A korabeli sajtóban számos hasonló híradás olvasható akár a spanyolnáthával, de kisebb lokális járványokkal kapcsolatban is. A tudósítások több esetben írnak a különös temetői esküvőről, amelynek célja a járvány megállítása volt. Több ilyen hír jelent meg nem zsidó lapokban az első világháború idején.
Fuchs Benjámin nagyváradi ortodox főrabbi engedélyével 1918 októberében, amikor a spanyolnátha tömegesen szedte áldozatát, egy fiatal pár esküvőt tartott a nagyváradi zsidó temetőben. Fuchs rabbi azt is elrendelte, hogy hétfőn, szerdán és pénteken tartsanak böjtöt, hogy a járvány mihamarabb megszűnjön – számol be a Székely nép 1918. októberi számában. Az újságban az is olvasható, hogy a különös szokást a nem zsidók is figyelemmel kísérték, és remélték, hogy a járvány mindenki számára meg fog szűnni.³
Weisz Samu és Grünberger Regina, 1918. október 20-án házasságot kötöttek Ungváron, az izraelita hitközség temetőjében. A fiatal pár részére a hitközség 6000 korona hozományt gyűjtött.-olvasható egy következő híradásban, amely az Ung nevű, Ungváron megjelenő helyi híreket közzé tevő újság 1918. októberi számában jelent meg.⁴
1911-ben Máramarosszigeten skarlát járvány dúlt. Sok áldozata volt a betegségnek a helyi zsidó hitközségnek is. A helyiek úgy döntöttek, hogy ha Istennek tetsző tettet hajtanak végre, megszűnik a járvány. Elhatározták ezért, hogy egy 26 éves néma fiút összeesketnek egy 40 éves menyasszonnyal és a részükre hozományt gyűjtenek össze. A különös esküvőn mintegy 3000 zsidó vett részt. Teitelbaum főrabbi beszédet intézett az új párhoz, hangoztatva azt a nagy áldozatkészséget, amelyet az Istenben bízva, a hitközségért hoztak. Imádsággal végezte beszédét, hogy szűnjön meg a pusztító betegség – tudósít a Budapesti Hírlap.⁵
Huszton tífuszjárvány pusztított 1927-ben. A helyi lakosok úgy döntöttek, hogy egy különleges eseményt tartanak, hogy megvédjék a lakosságot a még több áldozattól. A zsidó hagyomány szerint ezért egy mátkapárt vittek a temetőbe és ott különleges esketési szertartás szerint lakodalmat szerveztek. Hoffmann Mojse 26 éves napszámos és Müller Ida 17 éves cselédlány a huszti temetőben a zsidó szertartás szerint házasságot kötött. Amikor a násznép kiért a temetőbe, Pusinszki főrabbi háromszor körül járta a temetőt és közben a járvány megszüntetéséért mondott hangos imádságokat. Az esketés a temetőben ment végbe, de azon csak asszonyok és nős férfiak vehetek részt, a többieknek a kerítésen kívül kellett maradniuk. A hitközség tagjai lakást béreltek a fiatal pár számára, azt bútorokkal teljesen berendezték és a lakbért egész esztendőre előre kifizették. A hitközség 5000 koronát adott nászajándékul nekik. Hétfőn délután tartották meg az esküvőt és olyan híre ment, hogy széles környékről gyűltek össze érdeklődők, nemcsak a zsidók, de a többi vallásfelekezetűek közül a temető környékén. Az esküvő után a zsidó iskolában nagy lakoma volt, majd átadták a bőséges nászajándékokat a fiatal párnak. A hentesek húst, a fűszeresek félévre való lisztet és fűszerárut adományoztak és a násznép többi tagja is mind elhozta ajándékát.⁶
A szokásról egy ízben az Egyenlőség című zsidó hetilap is közölt írást 1918-ban, és egy elfeledett ősi zsidó vallási szertartás újjáéledéséről ír.
„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékony céllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”⁷
A zsidó hagyomány szerint, ha az Úr jogos haragjában járvánnyal pusztít, a Mindenható haragját a jótékonyság bűnfeloldozó és Istennek tetsző hatalmával kell kiengesztelni. Mikor pusztító járványok dühöngnek, a vésszel szemben tehetetlenül álló emberiség közt, akkor a vallásos emberek adakozásából összegyűjtenek egy nagyobb összeget. Aztán kikeresnek maguk közül egy szegény és árva lányt, meg egy szegény vagy beteg fiút és összeházasítják őket. Az esküvőt a holtak birodalmában, a csendes és porladó holtak között, a temetőben kell megtartani.
A szokásról Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet című munkájában is ír „Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban” című fejezetében.⁸ Ujváry Leviathan című drámájában a következőket írja: a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.
A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.”⁹ -folytatja a gondolatmenetet Scheiber.
Kelet-Európában először Varsóban élesztették fel ezt a legendát. Egy 1916-ban született lengyel festő, aki Opatów jiddis közösségéből vándorolt Kanadába 1934-ben, Kirshenblatt Mayer: The Black Wedding in the Cemetery, ca. 1892,  címmel, 1996-ban festette meg színes és vidám festményét, utalva a hagyomány meglétére a lengyel vallásos közösségekben.¹⁰ Az is tudható, hogy a holokauszt idején, több lengyel város gettójában, ahol a szörnyű körülmények miatt tífusz és más egyéb járvány is felütötte a fejét, felmerült egy hasonló esküvő megszervezése, hogy a haláleseteket csökkentsék.
I. Bashevis Singer: A Sátán Gorajban című regényében is olvashatunk a hagyományról: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kísérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket.”¹¹ Scheiber az izraeli Szafedből is idéz adatot a szokásra. 1865-ben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera megelőzésére.¹²
A különleges szokásnak számos olyan eleme van, ami úgy tűnik mindenhol, ahol ilyen esküvőt tartottak hasonló volt. Az esküvőt minden esetben valamilyen bajelhárításra, konkrétan valamilyen járványbetegség megszűnésére tartották meg. Általában a vallásos haszid közösségek közt élt a szokás, ha lehetett egy híres csodarabbit is hívtak a ceremóniára. Személyes jelenléte a betegséggel szembeni erőt jelképezte. Az esküvő lényege a jó cselekedet volt. Minden esetben betegségben szenvedő, vagy testi fogyatékos, árva vagy nagyon szegény sorból jövő zsidó nő és férfi volt a házasulandó személy. Fontos volt az is, hogy a közösség biztosítsa a pár jövőjét, ezért a házaspárnak pénzadományt és egyéb tárgyi felajánlást is gyűjtöttek. A zsidó esküvő legfontosabb kelléke a hüpe, a temetőben szimbolikusan mindig fekete volt.
A spanyolnátha idején ezt a hagyományt a szatmárnémeti és a miskolci főrabbi is felújította, de Budapesten a rákoskeresztúri temetőben is volt hasonló esküvő.

2020. március 19-én a haredi közösségek által lakott Bnei Brak temetőjében a koronavírus megfékezésére fekete hüpe alatt összeadtak egy párt.