Féner Tamás: Kidőlt tölgyek, Szétszórt magvakHorvát Éva kiállítása elé

Sorry, this entry is only available in Magyar.

A Misnát, annak első könyvét Uri Asaf fordította. Abban áll:
„Miután a halottat eltemették, és hazatérőben vannak, ha idejük engedi, hogy elkezdjenek és befejezzenek [egy smát] mielőtt elérik a [vigasztalók] sorfalát, kezdjék el, ha nem, ne kezdjék el. Akik a belső sorban állnak, nem mondanak [smát], akik távolabb állnak, kötelesek smát mondani.”
Mondhattak-e smát az aliázó, a Kárpátaljára, vagy onnan menekülő hitsorsosaink, mielőtt utoljára megérintették a mezüzét az ajtófélfán? Erre talán még a Misna sem ad eligazítást.
„Kérdezik az ungvári zsidót, azután reb Shlomo, meséljen, hogyan telt az élete?
Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem, éltem a Csehszlovák Köztársaságban, Magyarországon, azután a Szovjetunióban, most meg, ameddig, addig Ukrajnában.
Kalandos élete lehetett!
Nekem? Amióta valamelyik ősöm, áldott legyen az emléke, bejött a Vereckei hágón kocogányt-bozogányt, más honfoglalási cikkeket árulva, ki sem mozdultam a Vereckéhez közeli Ungvárról!”
Ahogy Ady Endre írta:

Verecke híres útján jöttem én
Fülembe még ősmagyar dal rivalt
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival
Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul…

Bocsánat, nem lehetne inkább a Hád gádját, a zsidóság szimbolikus történetét énekelni, és csak semmi ólom? Maradnék is inkább a kocogány-bozogány vonalon!
Most mondják, de tényleg, nekem épp ide kellett telepednem?
Már a pogrom megnevezés is helyi találmány, amit, mint népítéletet Bogdán Hmelnickij már 1680 körül kezdeményezett a gazdag előtörténete után, és így, megnevezve, az 1821-es, odesszai öldöklés óta immár hivatalosan is pogrom. A zsidóölést azóta illik így nevezni, és nagy népszerűségnek örvend. Arrafelé is. A második világháború alatt meg Sztyepan Bandera irányítása alatt is kedvvel űzték, az Interitus Poloniorummal, a lengyelirtással kibővítve, de az azért nem maradt viszonzatlan a nem kevésbé sikeres, fertilis interitus Ucrainorum-mal gyümölcsöző ukránirtással. A furror slavica, szláv düh sem kevésbé égető, mint az olthatatlan teuton düh, a furror teutonica. Minden más csak cseltoprongy, maskara.Ahogy Ferdinec Csilla írja a „Felszabadítás” vagy „kiűzés” című írásában: „A német megszállókkal való kollaborálás szinte teljesen kitörlődött a lengyel és az ukrán történelmi emlékezetből. Igaz, közvetlenül a háború után lezajlott több kollaboráns-per, ezeket azonban inkább a politikai ellenfelek megsemmisítésére használták föl, következésképp sztálinista színezetet nyertek. Az a körülmény, hogy a megmenekült zsidók 1945 után visszatértek a Szovjetunióból, csak a „judeobolsevizmus” sztereotípiáját táplálta.”

Horváth Éva kiállítását, a Keserű gyökeret, az ezt bemutató katalógust tisztelettel néztem, a hiteles tanú beszámolóját egy akkor múló, ma már elmúlt világról, mely a maga életét, a maga hitét a maga módján, a maga rendje szerint élte. Úgy, ahogy századokon át, küzdésen, nyomoron, vérözönön át ráhagyták a tiszteletre méltó elődök. Nem hallgatva az égi „küldöttek” profetizálására, nem a reformerek mindent oldó modernizálására. Kicsit úgy jöttek, jönnek elémbe ezek a képek, mintha Pompeji. vagy Herculaneum szoborrá kövült alakjait nézném, csakhogy ezek a szobrok mozognak. Mit mozognak, költöznek. Mozogtak, költöztek. Láttam munkácsi hitsorsosaink jóval későbbi filmjét, az utolsó ungváriak búcsújáról, a megmaradt munkácsi kile ujjászerveződéi kísérletéről. Gondolták, hogy „Akkor monda Ezékiás Ésaiásnak: jóságos az Úrnak beszéde, a melyet te szóltál! és monda. csak napjaimban legyen béke és állandóság!”
Ézsaiás 39,8
És mégis ott tartunk, ahol tartunk.
Volt, hogy magam is foglalkoztam ilyen témával, ha könnyebb terepen is, Budapesten. Horváth Éva olyan kultikus cselekvéseket talált, miket nálunk nem ismernek, pontosabban ismereteim szerint nem gyakorolnak, vagy mondjuk, a világháború óta biztosan nem általános gyakorlat, mint a micve-tánc, a táslich, és így tovább. Ahogy sikeres kísérletek folynak a gyapjas mamut, a kardfogú tigris rég kihalt fajának mesterséges beavatkozással, génmanipulációval való újjáélesztésére, kerültetnek elő itt is a már régen eltűnt formák. Az ember kísérlet azért talán mégis más megítélés alá eshet. „Szerencsét próbálni, kétes kimenetelü dologra vállalkozni, kisérletet tenni, különösen zsiványok nyelvén, rablási kalandra menni. Vagy élek, vagy halok” – idézet vége. A Czuczor-Fogarasi-féle nagyszótár szerint.
A kollektív alijához: a Jedem das Seine a suum cuique német fordítása, de nem felejtem az intést:
„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!”
Máté 7,1

Azt hiszem, a zsidóság szempontjából tragikus, a mi partikuláris szempontunkból viszont szerencsés pillanatban érkeztünk mindketten az adott közösségünkhöz. Meg akartak mutatkozni, meg akarták mutatni, hogy még élnek, még vannak. Még élt akkor a tradíció, de már elhagyták, talán felfüggesztették a hagyományos, talán önvédelemből is tartott elzárkózásukat, olyan dolgokat engedhettünk meg magunknak, amik szembe mennek a közösség értékrendjével. Talán annak a nem tudatos felismerése, hogy ez, ami végül megmaradt, ezt valahogy meg kellene őrizni? A tradíció megörökítésének ki nem mondott álma? Minden esetre: igen, ilyenek voltak az ungvári zsidók, ilyen az ungvári szokásrend, de Ungváron mára már talán egy zsidó sem maradt. Munkácson talán, bízzunk. Nekünk szerencsénk volt, Kalkuttai Teréz anyát idézve: „apró ceruza Isten kezében” voltunk.