Sorry, this entry is only available in Magyar.

Amilyen friss, elpusztíthatatlan energiával éltél utolsó pillanatodig, nem volt világos, hogy ezt a nekrológot én fogom megírni. S nem te az enyémet. Ha más nem: ez az esemény csak visszaállította volna azt a kapcsolatot, amelyben három évtizede barátságban, munkában összefonódtunk, s ami másfél éve oly tragikusan megszakadt.
S ami az én feljövetelemig e halálos dermedtségben oly megbocsáthatatlanul megmarad és fáj.
(Dacára, hogy megüzented: a Filozófia rövid története gólyáknak befejezését, a negyedik kötetet a következő könyvhétre mégiscsak befejezed. A Múlt és Jövőnek.)
Ez a kép ott készült, ahol utoljára láttak élve, s ahol szintén nehezen csapkodtam utánad, hogy tempódat kövessem.
Ezt a ritmust most már nem diktálja senki, se nekem, sem a magyar glóbusz, sem az egész világ gondolkodóinak. De az irányt megadtad, amelyről nem érdemes letérni, s ahol mindig lesz majd követőd, amit kevesen mondhatnak el magukról.
Jaj, miért nem lehettem melletted, miért nem foghattam meg a kezed – akár lebeszélve e vakmerően lázadó utolsó kalandról?
Nincsenek közhelyesebb szavak, mint kijelenteni: „Nincsenek szavak”.
Pedig nincsenek.
Egy világ süllyedt el a Balatonban, amely egyúttal egy korszak is egyben.
„Untál” már kalimpálni benne, megértem, de ha önzőn felhorgadhatsz – „engem vigyen föl a padlásra” – mi lesz velünk ebben az űrben?
Nincsenek szavak.
Akkor meg minek beszélni?

Kőbányai János