Sorry, this entry is only available in Magyar.

A történelemtudomány (és az és ami majdnem ugyanaz: az irodalomtörténet) alapvető forrása a levelezés. Azaz csak volt. A digitália ezt is leváltotta. Előbb a fax (amelynek tünékeny papír helyettesítő anyagáról elillantak a betűk), (ki emlékszik még rá?) majd az e-mail, s sms-ek korában már követhetetlenné vált a személyek közti kommunikáció – s ezért a technika ún. fejlődésével az emlékezet – a személyes és a kulturális egyaránt – pótolhatatlanul elszegényedett.
Ez az egyik oka – viszont kihasználva a digitális kultúra más előnyét – hogy közzéteszem ezt a levelezést.
A többihez nem kell magyarázat – mert a spontán kialakult pár(gyász)beszéd magáért beszél.

“Kedves János!
Reggel már hallottam a szomorú hírt. Megindítóan szép nekrológodat személyemben az olvasta, aki épp csak Miklós fölött járt az ELTE angol szakára, de a minden tekintetben aktív kollégával hamar jó viszonyba került. A véletlen úgy hozta, hogy mindketten 1964-ben jutottunk ki Nyugatra, és Angliában találkozva együtt indultunk autóstoppal az ország megismerésére. Ő szólt, hogy a British Counciltól ingyenjegyet kaphatunk Stratfordba, a Shakespeare-színházba, hát az volt az első állomás. Az angol kultúra és politikai rendszer iránti rokonszenvünket egy pillanatra sem rendítette meg, hogy a remek színházi előadás után szállásunkra, a Youth Hostelbe tartva a város főutcáján – magyar beszélgetésünket hallva – az akkor rockernek nevezett stricik minden teketória nélkül ránktámadtak, és a túlerővel szemben véres képpel, szakadt inggel maradtunk alul. (Miniszterként ezt elmeséltem egy-két nálunk élő, tanuló fekete embernek, akik ennél kevésbé kellemetlen, de előítéletről tanúskodó incidensről panaszkodtak.)
Miklóssal együtt jutottunk el Skóciáig, de neki onnan már vissza kellett fordulni, így egyedül kapaszkodtam fel a szigetország csúcsára, a Ben Nevis-re, jártam a szikláiról híres Isle of Skye-on, kerestem a lochnessi szörnyet, énekeltem a hostel-társakkal a Bonnie Banks of Loch Lomond dalt, és találkoztam a költő által megénekelt “Lovely Lass of Inverness”-szel, hogy Skóciát elhagyva a “Haste ye back” táblánál ne érezzem, a skótokhoz még vissza kell térni.
Miklóssal ezután éveken át tartó barátságunk alapja ez az út és az angol érdeklődés volt. 1984-ben vendégtanárként Santa Barbarában irodalmat tanító bátyjával is megismerkedtem. Sosem különböztünk össze, de a rendszerváltozást másként éltük át, ő biztosan nem Antall és az MDF híve volt. Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi években nem futottunk össze, és most stoppos társamat, a régi barátot gyászolom.
Géza”

“Kedves Géza,
Nagyon megható a leveled, köszönöm.
Hadd szólaljon meg belőlem a szerkesztő.
A következő kérésem lenne. Remélem, hogy erről az utazásról maradt fent fotó. Nagyon kérném.
Hogy:
Ezt a leveledet egy képpel rögtön lehoznám egy ilyen hírlevélben. (Keményen dolgozunk egy online változaton, s hamarosan ott is.)
És ha van kedved, egészítsed ezt az írást ki a duplájára, vagy triplájára, s azt a folyóiratban is hoznánk.
A személyes fájdalmon túl: egy fontos dokumentum a magyar társadalomról. (Amely most oly tragikusan szétesett.)
Hamarosan én is egy nagy könyv PDF-jét fogom küldeni. (Amelyben szerepelsz is.)
Elkezdtem feldolgozni a régi negatívjaimat. Nagyszerű képeim vannak ama szarajevói utazásról – amelynek során megismerkedtünk.
Barátsággal, János”

„Kedves János!
Sajnos nincs képem 1964-es utamról, csak éles emlékeim. De ha lenne is kép, a sok későbbi fotó között megtalálni sem volna könnyű. Minimális esély van, hogy megtalálok egy fényképet egy angol tanszéki kirándulásról, ahol Miklós az őszi almádi strandon táncol az angol szakos lányokkal. Ha két egykori kolléganőm valamivel kiegészíti a levelemet, akkor könnyebb lesz egy bővebb változatot készítenem.
Valóban tünet, hogy olyan régi barátok, mint Zachár Zsófi és férje, Dornbach Lojzi is távol tartották magukat az MDF-es külügyminisztertől, a korábbi sí túratárstól, de velük később folytatódott a barátság. Nagyon közeli jóbarátom volt Litván Gyuri, de ő, Antall egykori egyetemi társa, védett engem ismeretségi körében, és gyönyörű levelet írt feleségemnek Antall halálakor. Ezt szívesen közölném, akár ebben az írásban, ami a tragikus megosztottságról szólna. Ezen azután Viktor segítségével túl vagyunk – az akkori ellenfelek ma élő tagjaival általában kifejezetten baráti a viszonyom.
Baráti üdv.
Géza”

„Kedves Géza,
Ilyen ritka útra kiengedtek, s nem fotóztatok? (Én minden 3 évente egy hónapos utamat ledokumentáltam, hogy legyen mit nézegetni a következő bezártság alatt.)
Nagyon szeretném ezt a leveledet közölni. S ezt most kell! Ugyanakkor kell hozzá egy kép. Ha nincs közös képetek – a barátnőket mozgósítani kellene gyorsan egy Hernádi képért, s akkor mellé lehet tenni rólad egyet fiatalon, ez biztos lesz.
Kérlek tegyél egy erőfeszítést.
A későbbi nagyobb írásra lesz idő.
Barátsággal, János” 

„Kedves Géza,
Megengeded, hogy a levélváltásunkat közöljem? A második leveledből addig, hogy …. bővebb változatot készítenem.
Ma este feltenném.
Az aktualitáson túl – azért, mert a csodálatos médiánk, nem vesz Miklós haláláról tudomást.
Barátsággal, János”

„Kedves János!
Rossz szokásom, hogy kitartok leírt szavaim mellett. Tehát amit jónak látsz, közzéteheted. Egyelőre nem kaptam reakciót kolléganőimtől.
Baráti üdv.
Géza”

Hernádi Miklós a Múlt és Jövőben