Sorry, this entry is only available in Magyar.

88 vagy 90? Nem mindegy? Sok. S ami a lényeges: egyedül maradtál. Szerencsé(d)re nem családilag, hanem egy alkotó, egymást stimuláló közösség utolsó tagjaként: a Lukács (avagy a Budapesti) Iskolából maradtál magadban-magadra. Ez nemcsak az elárvult magány fojtogatásával jár, de felelősséggel is. Hogy minél többet adj át és stafétaként tovább az örökségből, ami egyedül a te vállaidra szakadt. A kapcsolatból, amin keresztül még a Monarchia széles kitekintésű szellemi készülődéseivel kötött össze. S nemkülönben a „hadak útjaival”: A Tanácsköztársaság népbiztosi irodájától az ’56-os miniszterségig, a Snagov-i kényszerpihenőn keresztül a „marxizmus reneszánsza” tanulságaiig és tanúságaiig. Azaz: első kézből és forrásból kérdezhettél a mestertől, aki a világpolitika közvetlen megfigyelője lehetett, s közvetlen élményeit megpróbálta filozófiai rendszerré fabrikálni.
S most az a megszaporodott súly nehézkedik rád, hogy még a saját nemzedéked tapasztalatainak, autentikus emlékeinek is te váltál az egyedüli forrásává.
Nem könnyű ezzel a helyzettel nap mint nap felkelni – és e sűrűn rádtelepedő megfelelési kényszer atmoszférájában meginni az első kávét, s munkához látni – akkor is, ha a fejedben lezajló emlékezet- és gondolat zuhatagnak csak a töredéke homogenizálódik szöveggé.

A Múlt és Jövő szerkesztőjeként a szerepem ebben az, hogy kérdezzek. (Apámtól azt tanultam, hogy egy újságírónak – szerkesztőnek: tágítom tovább – semmit nem kell tudnia, csak azt, hogy kitől kérdezze meg.) S – lehet sokszor terhes – feladatom, hogy ne hagyjak neked békét, s kérdezzek, követeljek, sírjak azért a tudásért, amiről megtéveszthetetlenül tudom, hogy csak te tudsz.

E tudás alapvető területe, témája – akár csak a Patai féléé (1911-1944) és a magam (1988- ) Múlt és Jövőjéé – a zsidó so called „kérdés”. Ezen belül a magyar zsidóság mibenléte, azonossága. Nem a Tóra és a Talmud mai viszonyokra fordítása e probléma fókusza – nem lebecsülve ezt a megműveletlen területet sem –, de ennél – sajna – bonyolultabb kérdésköre: kik vagyunk mi magyar zsidók, mi a hivatásunk, vagy keresnivalónk a földön, amiből egyszer kiszántattunk és visszaboronálásunk még nem történt meg. Megtörténhet-e ez valaha is, ha eddig nem? S ezzel a természetes humusz-jövőnk is oly kétséges, vagy éppen a kétségbe (bele)ejtés állapotában merevedett ki. Azaz: a kipától, sólettől, s bizonyos mértékig még a holokauszttól is független sors: amiről Kertész Imrénktől tudjuk, hogy az nem más, mint „sorstalanság”.
Nincs folyóirat, amely a Lukács Iskola tagjaitól annyi írást közölt volna, mint a Múlt és Jövő. Minden tagjától – de Heller Ági után tőled (és Júlia lányodtól) a legtöbbet. Zsidóktól. Mint Heller Ági nem egyszer kifejtette – a Bicikliző majomunkban is – ez a közösség nem véletlen zsidókból rekrutálódott.
Lukács Iskola, és – ahogy a címlapján már 33 éve hirdeti magát – Zsidó (és nem „izrealita” – a szerk.) Kulturális Folyóirat? Ez nem paradoxon? Netán blaszfémia? Avagy – Isten ments! – „fajelmélet”, amellyel e fórum, s vele jómagam megvádoltattam.
Ódzkodva, de eljövök a 88-adat ünneplő nevében is a kitárt karokat, toleranciát hirdető Nyitott Műhelybe, ahol remélem, konfliktus mentesen húzódhatok meg észrevétlenül egy sarokban. Ugyanis az udvarod, a híveid – mind kivétel nélkül „holokauszt túlélők” gyermekei – hogy „megbélyegzés” nélkül határozzam meg köreiket – inkább az utóbbi értelmezésre-provokációra hajlanak és rekesztenek ki engem és a múltésjövőcskémet a magyar szellemi szcénából, s zavartan félretekintenek a magatartás-szereplésetektől e marginális – szamizdat – „kulturális erőtérben”. (A végén még, mint zsidóként kellene – jaj! – magukat végigmérni-felfedezni.) Heller Ágnes is majdnem az élete végéig sikerrel egyensúlyozott ezen az elaknásított frontvonalon. Te komótosan, de nagy nyomatékkal közlekedsz ezen a frontvonalon.  Azt azért belátom, hogy nem kérhetem-követelhetem – még magamtól sem kellene –, hogy bárki is a szamizdat-marginalitást válassza – hiszen csak egy élete van – amikor, állítólag – mindent szabad. Amikor minden műhely nyitott. (Mire? Kinek?)
Ezért felbecsülhetetlen nemcsak a megosztott-továbbadott tudásotok (avagy ennek megágyazó kételyeitek), hanem a legitimáció, amit nyújtottatok a Múlt és Jövő hasábjain a zsidóságon való gondolkodás-trauma feldolgozás terén. Ez tartást, sőt: megerősítő egzisztenciát is adott. Sőt: a túlélés, ha pislákoló erősségű reményét is. Ugyanis a túlélés produkciója a legnehezebb – a túlélőknek és sokadízigleni utódaiknak egyaránt. Nevezetesen, hogy mit kezdjünk a túléléssel? Független attól, hogy a halott arcán nő-e a szakáll – mely metaforával vagy húsz éve a magyar zsidóság helyzetét exponáltam – avagy már az sem. (Ahogy ma látom.)
Hogy verjünk sorsot a sorstalanságnak? Valami kultúrába emeléssel-szervítéssel, ahogy Imrénk pedzegette többször is.
A humuszba telepítéssel. A humusz túléléssel-továbbörökítéssel. Mert az meg – sőt: itt – marad.  Dacára, hogy egyszer kiszántattunk onnan. De a visszaboronálhatatlanság állapotával megküzdés valami új humuszt is létrehozhat.
Ebben a munkában tettetek felbecsülhetetlen teljesítményt – amely ma már csak tőled várható el. Ezért, csak rajta! Rengeteg munka maradt még hátra.
Ehhez kívánok „csak” 120 évet, nemcsak neked, de ezáltal nekünk is.
S persze sűrű, noha képletesen udvariaskodó elnézéssel, a terhekre (netán keresztre – azt is egy mispohénkra rakták), amelyeket e köszöntő alkalmával is a vállaidra bilincselek – ahelyett, hogy a megérdemelt pályaív méltatásával néznék hátra.
Ugyanis nekünk csak előre van – bárhova vezessen is.

Nagybörzsöny, 2023. február 6.

Vajda Julia könyvét nemcsak azért ajánljuk itt, mert az ünnepelt leánya, hanem azért is, mert egy egészen különleges interjút is tartalmaz az apjával.

A Heller Festschriftben pedig egy nagyszabású közös esszéjük olvasható.

Aki megvásárolja a két Vajda könyvet, az ingyen megkapja a Festschriftet – ami azért is lehet újszerű, mert még egy ismertető írás sem jelent meg róla (no comment) a magyar recepcióban.