Sorry, this entry is only available in Magyar.

Deborah Feldman Unortodox című könyve, amelyben a New York-i, brooklyni, willamsburgi szatmári ortodox közösségből való kilépését írta meg, túlzás nélkül nevezhető botránykönyvnek. A magyarul 2021-ben megjelent kötet (Libri), amelyből Netflix-sorozat is készült, azért került a figyelem középpontjába, mert hírt adott egy zárt közösség mindennapjairól, sokak szerint túl szigorú és a nők életét ellehetetlenítő belső szabályairól. Betekintő ablakként működött – de csak azt láttuk a Deborah Feldman által nyitott ablakon, amit ő mutatott. Mindazt pedig, amit esetleg más mutatna meg, nem.
Noha a referenciális olvasat ebben az esetben az egyetlen lehetséges olvasat – hiszen önéletrajzról van szó, a szó szoros értelmében – sajnos az összes visszhanghoz képest arányaiban kevés reflexióban jelent meg és ezáltal a befogadókban is kevésbé rajzolódott ki Deborah Feldman mint főhős története és az, hogy ő miért látja úgy az ortodox közösséget, ahogy.
Az Unortodoxot elsősorban egy közösségről szóló – elfogult, elfogulatlan, korrekt, inkorrekt, ez recepció kérdése – beszámolóként kezelték, és nem egy ember fejlődéstörténeteként.
Amennyiben pedig igen, akkor az ortodox közösségekben és általában a férfi-dominanciájú társadalmakban élő nők helyzete került elő ennek ürügyén – és nem specifikusan Deborah Feldmané.
Holott az Unortodoxnak nemhogy van ilyen olvasata, de ez az olvasat, a referenciális olvasat egyenesen a kulcsa az egész könyvnek, irodalmi és pszichológiai értelemben is.
Holott az írónő az interjúkban többször utalt rá, hogy egyfelől már nagyanyja is kilógott kissé a közösségből, noha maradéktalanul betartotta a normákat, gondolkodásmódja, magával hozott magyar öröksége, vonzódása például a kerthez atipikussá tette a szatmári közösségben a magatartását.
Másfelől ott van Deborah Feldman saját természete, amely sehogy sem tudott megfelelni egy férfiközpontú közösség szabályainak. A szabad szellem, a kérdésfeltevésekre való hajlandóság, az igazságérzet, a nők alávetettségének elutasítása, a művelődésre, tanulásra való igény mind olyan jellemzők, amelyek elfojtása, feladása a személyiség széteséséhez, tragédiához vezet, míg megélésük a közösséggel való szakításhoz. Nincs harmadik út.
Chaim Potok Asher Levje kínálkozik párhuzamnak – és bár ezen dolgozat témája nem a két (illetve három, hiszen Potok két Asher Lev-történetet írt) regény összevetése, annyit azért jegyezzünk meg, hogy a művelet nagyon tanulságos lenne abból a szempontból, hogy a haszid közösség ugyanúgy elutasítja azt a nőt, aki a saját lelkét és személyiségét óvja a kegyetlen szabályoktól (Deborah Feldman), mint azt, aki mindenben tökéletesen megfelel a szabályoknak, kizárólag a foglalkozása (festőművész) és a motívumkincse (a műveiben felhasznált keresztény ikonográfia) miatt kerül ki a haszidok belső köréből – de őt végül nem kényszerítik a közösséggel való teljes szakításra. Amikor ennek veszélye fenyeget, akkor azonban Asher Lev ugyanúgy a művész-identitást választja, mint ahogy Deborah Feldman a saját személyiségéhez való ragaszkodást.
Mindezt azért volt érdemes elmondani a második könyv, a 2021 karácsonyára megjelent Exodus kapcsán (Libri kiadó, fordította Getto Katalin), mert az Exodusnak aligha érthető enélkül a kiindulópontja.
A könyv ugyanis ott kezdődik, ahol az Unortodox véget ér: egy addig zárt közösségben élő, jiddis anyanyelvű, alig húszéves nő egy kis gyerekkel hirtelen egyedül találja magát New Yorkban úgy, hogy se anyja, se apja, se munkája, se barátai. Pontosan tudja, hogy ez az egész tragédiával is végződhet: ott az esély, hogy a két világ közt a semmibe esik.
Az a fajta erő, ami ehhez kell, emberfeletti, ha úgy tetszik, nem emberi erő.
Megállapíthatjuk, hogy a szerzőnek íróként jót tett a siker: ami az első könyvben még bizonytalan, kevéssé irodalmi, inkább dokumentum-jellegű tanúságtevés, az a második könyvben irodalommá finomodik.
Először is: úgy tűnik, a szerző már nem akar mindent elmesélni. Megtanulta a sűrítést, azt, hogy megvilágítson egy-egy helyzetet, szituációt, amelyben mint szimbólumban rejtve van az előtte-utána. Megtanulta a dolgokat egyszerre több szemszögből láttatni, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne végtelenül személyes könyv az Exodus is – az a része pedig, ahol az egyszeri amerikai haszid lány rácsodálkozik Európára, egyenesen lenyűgöző (hiszen annyira nem érti, és annyira szeretné érteni). Megtanulta végül a legjobb amerikai kortárs fogást: az önanalízist, amely egyedivé és maradandóvá teszi például Paul Auster regényeit is. A pszichológiai nézőpont totálissá tétele a személyes életben nem feltétlenül vezet sikerre – tele van az euroamerikai világ terápiáról terápiára kóválygó, a saját életüket kezükbe venni képtelen áldozatokkal –, az irodalomban viszont láthatóan működik. Minél mélyebbre ás valaki saját vagy a főhős lelkében, annál izgalmasabbá válik a szöveg.
Az Exodus leegyszerűsítve az identitás regénye. Nemcsak a személyes identitásé, de a családi, közösségi identitásé is – paradox módon pedig a haszid közösség is profitálhatna belőle, ha nem zárkóznának el a kitaszított szerzőtől, hiszen tipikus amerikai-zsidó történet az övé.
A könyv első része New Yorkban játszódik, és a szerző azokról az évekről ad benne számot, amelyek alatt megpróbálta felépíteni kisfiával együtt az új életüket. Munkát kellett találnia, óvodát, lakást és kiadót – szinte hihetetlen, hogy az összes, felmerülő problémát egymaga oldotta meg, ha kellett, akár a testét áruba bocsátva. (Mielőtt még valaki rosszra gondol, csupán arról van szó, hogy petesejt-donornak jelentkezett, amit az amerikai törvények lehetővé tesznek, ám a beavatkozás súlyos egészségügyi következményekkel jár, amit azonban nem közölnek vele az elején.)
Ez eddig egy fejlődésregény és egy New York-regény – ám annak, noha nem rossz, nem is különös.
Alighanem izgalmasabb a második rész.
Amikor az Unortodox megjelent, senki, még a kiadó sem hitte, hogy ez a téma sokakat érdekelne. A váratlan világsiker azonban új helyzetet teremtett: Deborah Feldman, aki időközben még válásához is felhasználta a hirtelen világhírnevet kissé vitatható, de érthető módon – megzsarolva az őt zsarolni próbáló férjét a sajtóval –, immár szabad és gazdag nőként olyan helyzetbe került, ami sokak számára csak álom marad: azt kezdhetett az életével, amit akart.
Egy véletlen találkozás révén került először Európába, majd szisztematikusan elkezdte feltárni saját identitás-rétegeit és ezek kapcsán útja Magyarországon és Németországon keresztül elvezetett Berlinig, jelenlegi lakóhelyéig.
Egyszerűnek vagy tipikusnak tűnhet ez a fajta amerikai zsidó identitás. Deborah Feldman felmenői Európából vándoroltak ki, jiddis és magyar anyanyelvűek, holokauszt-túlélők, új életük pedig radikális szakítást jelent nemcsak Európával, de a magyar (és német és lengyel és litván és cseh stb.) anyanyelvükkel, de elsősorban a korábbi önmagukkal. Saját, zárt közösségükben nincs helye a múltnak. Csak jelen van és jövő. Az, hogy mi történik Budapesten, ugyanúgy nem érdekli őket, mint hogy mi történik New York másik oldalán, vagy pár metrómegállónyira. Az a világ lényegtelen. Nem létező.
Abban a pillanatban azonban, ahogy valaki kilép ennek a közösségnek a zárt biztonságából, szükségszerűen szembesülnie kell mindazzal, ami ott el volt fojtva – vagy más nézőpontból, amivel nem foglalkoztak egy bizonyos cél (az Örökkévalónak tetsző élet) érdekében.
Deborah Feldman leírja például azt az esetet, amikor iskolai feladatként családfa-kutatást kell végezniük. Csodarabbi-ősét büszkén vonultatja fel, ám gyanús német eredetű felmenőivel nem foglalkozik, az ugyanis nem ad okot dicsekvésre a közösségben.
Amikor Európába kerül, és megpróbálja megtalálni felmenőinek nyomait, akkor azonban kénytelen a valódi kutatási eredményekhez visszafordulni, annál is inkább, mert ezen múlik a német állampolgársága.
Megdöbbentő az a jelenet, amelyben leírja, hogy a visszahonosítási eljárás során a német ügyintéző rákérdez a kérelmező vallására. Ateistától buddhistáig és hinduig mindennek lehet lenni, de a zsidó vallás nem szerepel a választható opciók között. Végül a kérelmezőt „ateistaként” rögzítik a rendszerben.
A szerző egy olyan világban nőtt fel, amelynek szabályai szerint csak az megfelelően zsidó, aki a szatmári közösségben (vagy legalább ortodoxban) él. Mindenki más, legyen bár zsidó, idegen. Ebben a világban nem kérdés, hogy az ott élők „száz százalékban” homogén családokból érkeznek, ha pedig mégsem, erről nem illik beszélni.
Érthető hát Feldman megdöbbenése, amikor szembesül azzal, hogy Európában mást jelent zsidónak lenni, mint Amerika egy zárt közösségében, hát még, amikor a papírokból megtudja, hogy volt egy német, katolikus őse is.
Ahogy elkezdenek megjelenni az addig fekete-fehérnek tűnő világában a színrétegek, a szemünk előtt kezd európaizálódni.
Szinte lapról lapra bontja ki saját, áthordozott, a nagyszülők által eltitkolt vagy elfojtott identitását, fejti le az újabb és újabb rétegeket, hogy megvizsgálja és a különbségek-azonosságok rendszerében elhelyezze saját identitáselemeit.
Jiddis anyanyelvűként csak Németországban érti meg, milyen mélyen kötődik a német kultúrához – ráadásul ahogy bekerül a német közegbe, pillanatok alatt idomul a „tájszólása” az irodalmi némethez, amit egyfelől nyelvvesztésként él meg, másfelől pedig egy elvesztett nyelv visszaszerzéseként.
Mind a német, mind a francia zsidó közösségekbe is betekinthet, sőt Izraelbe is eljut, így alkalma nyílik a különféle zsidó identitások összehasonlítására. Hiszen nem egy módon lehet zsidónak lenni.
Ő sem a vallását veszíti el, hanem a közösségét. Hogy matematikai nyelven fogalmazzunk, nem a két fix pont változott meg – az ember és az Örökkévaló –, hanem az útvonal jellege. A hit cselekvésekben és tilalmakban és célokban artikulálódó módja.
A könyvben végigkövethető, ahogy egy általa vállalni nem tudott, a személyiségével ütköző identitásból újat teremt az által, hogy a nagyszülők által eldugott, el nem mesélt mozaikkockákat beilleszti a transzgenerációs emlékezetébe. Nem igaz, hogy az vagyok, aminek mondtak. Annál több vagyok, és az is vagyok, amiről eddig nem tudtam vagy én magam fojtottam el. Aki ezen az úton végigmegy, bonyolultabbá, de sokszínűbbé és valószínűleg egészségesebbé is válik.
A szemünk előtt lezajló önfelépítés akkor válik kissé problémássá – ahogy erre céloztunk is –, amikor Feldman általában Európával vagy az európaiak és a holokauszt viszonyának megértésével próbálkozik, máskor viszont figyelemreméltó nüanszokat rögzít, például ott, ahogy leírja nagyanyja és egy Amerikába szakadt magyar takarítóasszony találkozását és megpróbálja feltárni nagyanyja viselkedésének lehetséges lélektani okait.
Nagyon kevéssé érti viszont az árnyalatokat ott, ahol a németség és a zsidóság, az európaiak és a holokauszt, a magyarok és a holokauszt, a magyar cigányság és a magyar zsidóság helyzetének összevetése kerül szóba. Amerikai fejjel gondolkodik, és nem egyszer elcsúsznak a hangsúlyok.
A világvégi, szegény nyírségi falu, ahonnan nagyanyja származik, a Magyarországról alkotott képpel azonosul nála, az ottani, egyszerű falusi emberek mentegetőzése és gyermekes erősködése, hogy náluk nincs antiszemitizmus, erősen leegyszerűsíti a magyar társadalomnak egy bonyolult kérdésben elfoglalt, korántsem egyöntetű álláspontját. Ugyanígy kissé vértelen és hiteltelen a Franciaország-képe, de néhol még a németországi tapasztalatai is olyannak tűnnek, mintha nem látna meg bizonyos dolgokat. Amilyen apró distinkciókra, finom megfigyelésekre képes, ha saját identitásrétegeit szálazza szét, annyira képtelen a finomhangolásra ott, ahol Európát próbálja interiorizálni.
Az igazság kedvéért tegyük hozzá: egy átlag európai Amerika-képe ennél sokkal sematikusabb, és elnagyoltabb.
A legkülönösebb az Exodusban az, hogy Deborah Feldmannak, a zárt haszid közösségben felnőtt, Európába szakadt nőnek végül sikerül megteremtenie – hitelesen! – saját új-európai identitását.
Mindabból, amit a nagyszülei megtagadtak. Mindabból, ami tudatalatt, elfojtva, eltagadva, direkt letiltva ott volt a generációk emlékezetében, a holokauszt előtti transzgenerációs emlékezetben.
Néhol úgy tűnik, három generáció gyógyul meg itt egy személyben, aki visszatér az identitás azon pontjára, amely a holokauszt előtti és a holokauszt utáni identitás különös metszéspontja. Ott van benne az európai zsidóság szenvedésének, eltöröltetésének, kiirtásának emlékezete. De már nem akarja elfojtani. Ki akarja beszélni, fel akarja dolgozni, hogy hozzáférjen az azelőtthöz.
Mintha az azelőtt nélkül nem lenne, nem lehetne egész az ember.
Éppen ezért kulcsfontosságú jelenete a könyvnek az is, amikor tanúja lesz egy, tiltott náci jelképeket a testére tetováltató férfi uszodai provokációjának. Nem nyugszik bele, nem hallgat, és noha felháborodása a közönyben és félrenézésben oly jártas európaiak szemében hihetetlen intenzitású, végül megkapja az elégtételt: az amúgy képviselőként dolgozó férfi nem felfüggesztettet vagy dorgálást kap a bíróságon, hanem letöltendő börtönbüntetést. Ez pedig – ha nem is lehet elégtétel a meggyilkoltaknak és leszármazottainak – legalábbis biztosíték. Állásfoglalás arról, mit gondol a német állam a hasonló provokációkról, saját múltjáról, és azokról az állampolgárairól, akik őrizni kívánnák ezt a „hagyományt”.
Hogy mindeközben az egykori áldozatok unokája pedig megkapja a német állampolgárságot – igaz, mint „ateista” – különösen egyensúlyozza ki a történetet.
A dokumentumregény, az önéletrajz, a lélektani regény, a fejlődésregény és az esszé különös sokszögében elhelyezkedő kötet sok szempontból fontos mű.
Közép-Európában, ahol még azok is a sokas identitás terhével küszködnek, akik nem hajlandók erről tudomást venni – holott sem „teljesen” zsidó, sem „teljesen” magyar, cseh, lengyel, horvát etc. nem létezik az egymáshoz oly közel zárt országokban –, különösen ajánlott Feldman könyve. Ő elvégezte mindazt a feladatot, ami mindenkire várna ahhoz, hogy tisztában lehessünk végre azzal: kik is vagyunk pontosan itt, Közép-Európában. Nem igaz, hogy az életünk velünk kezdődik, és velünk ér véget. Több száz évnyi előttünk élő örökségét hordozzuk, akkor is, ha nem tudunk róla – és azt is adjuk tovább.