Sorry, this entry is only available in Magyar.

Hadd kezdjem az elején, a legfontosabbal: az idén, vagyis 2023. július 8-án botlatókövet avatunk a kis, immár csaknem 150 éves monoszlói parasztházam kertjének utcai kapuja előtt.

Persze a háznak és sok egykori lakójának biztosan hosszú és változatos története van. De amikor én 1996-ban a helyi nazarénus hitközségtől szinte fillérekért nyaralónak megvettem, minderről halvány fogalmam sem volt.

Mi a feleségemmel akkor már pár éve le-lejártunk nyaralni ebbe a Balaton-felvidéki kis zsákfaluba, őszintén szólva eleinte csak elbújni a világ elől, de aztán megtetszett nekünk az itteni csend, a szép táj, és az, hogy nyáron sincs tömeg, autót csak elvétve látni, gumimatracos-gumipapucsos turistát meg konkrétan egyet sem.

Aztán a médiaháború egyszer csak elérte az én akkori munkahelyemet, a Magyar Hírlapot is. Az újonnan jött főszerkesztő lapátra tett, mint liberális felforgatót és SZDSZ-párti zsidóbérencet, de a vezérigazgató valamiért szimpatizált velem, és elintézte, hogy kapjak egy kis lelépési pénzt. Na, abból az 1,1 millió forintból vettük meg gyorsan a falu legolcsóbb, de rusztikus egyszerűségében mégis talán legszebb, legautentikusabb házát.

A régóta lakatlan, földpadlós, víz és villany, valamint csatornázás nélküli épületet, ahol addig a helyi, létszámában egyre fogyatkozó nazarénus gyülekezet tartotta a hétvégi éneklős összejöveteleit, egy fél év alatt, 1997. március közepére felújíttattuk – egy szorgalmas, végtelenül becsületes nazarénus építési vállalkozóval, aki szakmailag hibátlanul, a házhoz illő stílusban maradva, amennyire lehetett, az eredetihez passzoló anyagokkal, módszerekkel dolgozott. A végeredmény pedig egy csodaszép, nagyon szerethető, szerény kis nyaraló lett.

Amikor először lecuccoltunk, felső szomszédunk, Melinda egy szalvétával letakart süteményes tállal fogadott minket, másik oldali szomszédunk, Dezső bácsi pedig, aki már a munkálatok során is sokat segített, egy kancsó saját termésű olaszrizlinggel és két üveg szódával kopogtatott be hozzánk; asszem, egy kicsit be is csípetett bennünket.

Nem azt mondom, hogy mi akkor hagytuk el először Budapest közigazgatási határát, de tény, hogy bennszülött pestiek voltunk (s ezen belül én főleg budai), a falusi életről kábé annyit tudtunk, hogy tyúk meg traktor, és azt is főleg csak a tévé- vagy filmhíradóból.

És nem mi voltunk Monoszlón az első bebírók, nyaralótulajdonosok, hiszen Lengyel Józsi bácsi már a hatvanas években házat vett itt, közösen a Bécsben élő Duczynska Ilonával, és Ferge Zsuzsának is volt már itt vagy húsz éve egy kis telke és nyaralója, kicsit feljebb a Hegyi utcában. Itt béreltek házat újságíró kollégáink és barátaink is, akiket korábban már említettem, s akiket látogatva először fedeztük fel magunknak a falut. Talán ötödikek-hatodikak lehettünk, de mindenképp az első tíz között, akik ezen az eldugott, festői helyszínen terveztünk minden nyáron nyaralni.

A falut azután már nem volt nehéz megszeretni. Igaz, a helyiek kissé idegenkedve néztek ránk és színes ruháinkra – kivéve az özvegy, néha talán magányos Dezső bácsit, aki nagyon örült új szomszédainak, elsősorban persze Juditnak, a feleségemnek, aki bármikor készségesen meghallgatta az évek során ezerszer elismételt leventekori kalandokat, a Németországban megélt amerikai hadifogságot és a különféle borászati anekdotákat. Én meg közben fogyasztgattam Dezső bácsi örökösen áthordott fröccseit, s lassan a pincéjéhez is odaszoktunk, mert gyönyörű kilátás nyílt onnan a környező erdőkre, dombokra, szőlőültetvényekre.

Ez a magyar kártyára illő falusi idill azonban csak nagyon rövid ideig, két vagy három évig tartott. Akkor Judit megbetegedett. Kétezer nyarán még lejöttünk egy hétre, hogy itt pihenhesse ki valamennyire a kemó fáradalmait, de egy évvel később ő már örökre itt maradt, kiköltözött a pincesor előtti lankás domboldalra, a szép, bekerítetlen kis református temetőbe.

Attól kezdve engem Dezső bácsi és a valahai postáskisasszony, Adél vettek pártfogásukba. Dezső bácsi továbbra is a történeteivel és a savanyú borával traktált, Adél pedig a kis, ház körüli kertet és Judit sírját gondozta.

Eleinte nem is nagyon akartam többé lejönni. Monoszlót eredetileg nem is én, hanem Judit kívánta jobban, ő vágyott egy kis talpalatnyi saját birtokra, ő csinosította a házat, ő tette otthonossá. Én akkor még úgy éreztem, nélküle csak átutazó vendég lehetnék itt, és nem feltétlenül akartam egy szomorú emlékházat látogatni.

De azon a vacak nyáron történt még valami furcsa dolog. A barátaink telefonáltak nekem Pestre, hogy morgolódás kezdődött a faluban, némi antiszemita felhangokkal. Hogy „ezek a pesti zsidók” most már nem elég, hogy nyáron belakják a falut, de már a temetőt is elfoglalnák előlünk. Persze, mert itt ingyen lehetnek, miközben a Farkasréten százezrekbe kerül egy temetés.

Mondanom sem kell, hogy nem voltam akkoriban túl jó hangulatban, és ezek az itteni haverok is jól felbosszantottak ezekkel a riasztó telefonokkal. Első mérgemben kocsiba vágtam magam, és lerohantam botrányt csapni, de Ferge Zsuzsának több esze volt, s összeültetett minket egy kerti asztal köré a polgármesterrel és más józanabb helyi erőkkel.

Akkor némileg lecsillapodott a hangulat, a falusiak visszavettek a pletykákból, mi meg Judit nagylányával vállaltuk, hogy adományozunk egy kis pénzt temetőfenntartásra, és bár nem vagyunk hívő reformátusok, mostantól kezdve önkéntesen évente befizetjük az egyházi adót.

Nem állítom, hogy Dezső bácsin és Adélon kívül olyan nagyon sok helyi erővel barátságot kötöttem volna a következő években, de velük továbbra is jóban voltunk, és bevallom, néha pihentetett, kikapcsolta az agyamat, ha egy-két napig a történeteiket hallgathattam. Persze ami engem leginkább érdekelt, az a házam, az egykori nazarénus imaház története volt, erről kérdezgettem Dezső bácsit is, és akkor egyszer, egy hosszú, fröccsözős vasárnap délután elmesélte, hogy leventekorában tanúja volt, ahogyan a szomszédban, vagyis a mi házunkban lakó Grósz nénit és púpos fiát a csendőrök szekérre parancsolták, és elhajtottak velük a tapolcai gettó irányába. Többé senki sem hallott felőlük. Ezért állt üresen 1944-től a mi érkezésünkig, 1996-ig a ház.

Ez valamikor a kétezres évek elején történt, de mindenképp 2012 előtt, mert azon a februáron kísértük ki Dezső bácsit végleg a temetőbe.

Aztán egy-két éven át kerültem Monoszlót, részben, mert úgy éreztem, túl nagy itt a csend. És nekem is lettek más bajaim. Hatvan éves koromra kikoptam a magyar sajtóból, és az undok új rendszerben már Budapesten is hontalannak éreztem magam. El akartam költözni messzire, New Yorkba, a világ végére, elegem lett ebből az országból.

Végül, pár évnyi kalandozás és mindenféle próbálkozások után nyugdíjasként mégis Monoszlón találtam otthonra, s öt vagy hat éve fogtam magam, és végleg leköltöztem Monoszlóra.

Akkortól kezdve megint elkezdtem egy kicsit a házzal foglalkozni. Barátok segítségével utánajártam, kik is voltak azok a Grószék, akiket 1944-ben innen hurcoltak el. Az ügy két évvel ezelőtt kapott nagyobb lendületet, amikor egy közeli faluban, Kővágóörsön pesti fiatalemberek megvették a régi, omladozó zsinagógát, hogy nekilássanak felújítani. Akkor tudatosult bennem először, hogy ezen a vidéken valaha éltek mások is, akiknek mára teljes mértékben nyomuk veszett. Senki nem beszél róluk, legfeljebb két elhanyagolt zsidótemető gazosodik a környéken – és persze ott van a kővágóörsi, Cseh Tamás utcai zsinagóga, amelyet a szocializmusban téeszraktárként használtak.

Akkor rájöttem, hogy vannak itt mások is, akik a múlt sebeit vakargatják, akik szeretnének többet tudni az omladozó kövekről, az előttünk itt járt, a velünk élt emberekről. Ahogyan elkezdtem érdeklődni, kérdezősködni, iratok között kutakodni, lassan megszólaltak az emberek. Egy tanult, okos helytörténész, a tapolcai Hangodi László tanácsokat adott, tanúkhoz, lelkes tanítókhoz, könyvtárosokhoz, amatőr helytörténészekhez irányított.

Tavaly már számokat és neveket is tudtam, például, hogy Révfülöpről és Kővágóörsről 82 zsidót hurcoltak el előbb a tapolcai gettóba, aztán a zalaegerszegi téglagyárba, s végül Auschwitzba, ahová 1944. július 8-án érkeztek meg. A legtöbbjüket azonnal, vagy két héten belül meggyilkolták.

Akárcsak Grószékat, akik előttünk laktak a monoszlói házban.

Tavaly aztán eldöntöttem, hogy nem várok tovább, a lehető leghamarabb botlatókövet helyeztetek ide, a kapu elé az emlékükre, hogy minden erre járóban tudatosuljon: éltek itt velünk ártatlanul üldözött embertársaink, akiket egyik napról a másikra a halálba küldtek, s akikről utána 79 éven át nem sok szó esett errefelé.

Ezt tavaly novemberben döntöttem el véglegesen, és örömmel mondom, hogy azóta mintha megmozdult volna a faluban valami. A Pesti Sólet című negyedévi zsidó kulturális magazinba írtam két cikket az itt közöttünk élt zsidó emberekről, a házam és egykori lakói történetéről. A cikkeket fénymásolatban kitettem a kisbolt előtti faliújságra, ahol mindenki olvashatta őket.

Nem akarom elkiabálni, de mintha erre lassan megnyíltak volna az emberek. Dezső bácsi 90 évesnél idősebb húga előkeresett egy 1943-as gyűrött kis fényképet, amelyen Grósz bácsi napszámban segít a szüretelő gazdáknak, egy amatőr helytörténész fiatalasszony átküldte nekem az éveken át szerkesztett feljegyzéseit, amelyeket a falu öregjeinek kikérdezése alapján írt le az itteni népszokásokról, egy 1959-ben született vadász, akivel eddig ha összesen két mondatot beszéltem, odajött hozzám, és magától elmesélte, hogy az anyja kislánykorában a szemben lévő házban lakott, és Grósz néni, mielőtt elhurcolták volna, neki, mármint az anyjának és a nővérének adott egy-egy pár arany fülbevalót, hogy őrizzék meg, s majd adják vissza, ha esetleg hazatérne. Vagy tartsák meg, ha mégsem.

Szeretném, ha a falubéliek részt vennének a két botlatókő csekély árának összegyűjtésében, és július 8-án az avatóünnepségen is. Érezzék a sajátjuknak ezt az eseményt, mert ez sem nem zsidó, sem nem pesti ügy: ez a mi ügyünk, mai monoszlóiaké.